Új Szó, 1969. október (22. évfolyam, 231-256. szám)

1969-10-12 / 41. szám, Vasárnapi Új Szó

Tájékoztató Déry Tibor balatoni otthonában ÍTÉLET feláldoztam érted, s neked köszönhetem minden sikertelenségemet, minden vereségemet, de minden boldogságomat is. Te tettél olykor keménnyé, aki széteső és puha vagyok, te tanítottál meg a szánalomra, te fordítottad arcomat a szegények és elesettek felé, és ha van vuiami nemesség munkámban, a sok szenny és kétértelműség között valami ragyogás az életemben, neked köszönhetem. Szabadság, a te jegyedet akarom viselni, amíg élek. A szabadság elkoptatott, tiszta közhelye elmélyül, az önirónia mellett keserűség és kétely, de hit is vegyül belé. Miféle szabadság az, amelyet semmire sem használhatok vagy semmire sem akarok használni? Nem, ne fanyalogjunk, tudom én pontosan, mi az, aminek tegnap is hitet valhattam, értem én azt, hogy mi a szabadság! Bár oly pontosan és csengőn el tudnám egyszer mondani, hogy a káröröm is füléhez illessze tenyerét, és egy pillanatra kihallja hangomból a teremtés mozdulását. Három nehéz börtönévért senki iránt nem táplál haragot, sem az ítélethozókra, sem végrehajtókra nem neheztel attól a pillanattól kezdve, hogy kilépett a váci fogház kapuján, s felesége mellé beült a taxiba, mely hazavitte. Ha a három év alatt olykor el is fogott a harag, az utálkozás, az iszony, már a helyszínen kioltottam őket, még mielőtt időm lett volna elfeledkezni róluk... De máig sem felejtettem el - feltéve, hogy kikaparom az emlékét - azokat a pillanatokat, amikor a tárgyalóteremben, vagy később bent a börtönben, vagy a börtönkórházban a magam értékskálája szerint férfiatlanul viselkedtem, ma is arcomba szökik a vér. Ennyit mentségemül. Nem sok. Kísértetiesen hasonlít ez a vallomás azokhoz a szavakhoz, amelyeket egy mérhetetlen szenvedéssel járó vizsgálatot, törvényszéki komédiát és sokéves börtönt, munkatábort elszenvedett, de hitében és eszményeiben NINCS Déry Tibor önéletrajzi regénye Amikor az elmúlt esztendőben a Kortárs hasábjain Déry Tibor önéletrajzi írásait olvastam, hajlandó voltam igazat adni azoknak a kritikusoknak, akik részben feledékenységet, részben pedig indiszkréciót és kegyeletsértést vetve a szemére, az emlékezések egyes fejezeteit elítélték. Most, egy harmincéves kötetben újból, és ezúttal már tüzetesebben ismerkedem ezekkel a vallomásokkal, nem zavar már például a Rajk-per ügyében tanúsított feledékenysége, s nem csupán azért, mert könyve bevezetésében az íráskor hetvenhárom esztendős író „hitvány" emlékezetet emleget - igaz, hogy az ifjúsága emlékeire vonatkoztatja -, hanem mert az öregedés tünetének tartom, afféle múlhatatlanul szükséges védekezésnek is, hogy tudatos vagy tudat alatti kiejtésekkel, a múlt terhes és bántó emlékeitől könnyebben szabadulhasson. A kegyeletsértés és indiszkréció bűnében sem malasztalhatom el, ha itt-ott fenn is akadok túlzott őszinteségén és visszataszítást kelt kíméletlensége, A felmentést - ha egyáltalában szabad ezt a bírói szót használnom - az adja meg, hogy elsősorban önmagához kíméletlen olykor csavaroson és sok kitérővel, de végül is halálos őszinteséggel boncolja önmagát, a kezdő írót éppúgy, mint a már beérkezettet, pőrére vetkőzteti az expresszionista költőt, a lipótvári nagyburzsoáziától elszakadó fiatal forradalmárt, akit — Pomogáts Bélát idézem - „igazságszeretete és részvéte" korán elkötelez a szegényeknek és szenvedőknek. Megbotránkozhatnék szerelmeit boncolgató kegyetlen őszinteségén is, ha nem érezném, hogy az életet sokszor önző mohósággal habzsoló, kártyacsatákba, külföldi emigrációba, szerelmekbe menekülő író ebben a tobzódásban keservesebben megszenvedett, mint első felesége és szerelmi partnerei. Megtorpanhatnék kíméletlenségén, ha nem érezném, hogy csak így jellemezhette hűségesen önmagát, bonthatta ki önmaga válságaival és ellentmondásaival kólának válságait és ellentmondásait. Mi minden zsúfolódik össze élete stációinak tükrén ebből a két világháborút és forradalmi viharokat elszenvedett korban: egy mély intellektusú kezdő tántorgásai és útkeresése, mely a Tanácsköztársaság bukása után bécsi emigrációba kergeti és ettől kezdve nincs megállás, igazi pihenő: Berlín, Palma di Mallorca, - ahol A befejezetlen mondat második kötetét írta meg - Perugia, Dubrovník, vándorlások, ismeretségek, ha sikerek és bukások, tervek és valóra nem váló álmok, nélkülözés és éhezés, olykor visszonylagos jólét jelzik ezt az utat, amely elég korón a munkásmozgalomhoz, a proletáriátus harcához vezette. Az emigrációból hazatérve rendőri áldozat, két havi gyűjtőfogházat szenved el Gide oroszországi naplójának közléséért, majd bujkálás a nyilasok elől, illegális munka - ezek az újabb útjelzők, hogy aztán belemerüljön a felszabadulás szédületébe, és rövid egy évtized alatt megírva legsikeresebb könyveit, — köztük a Felelet két hatalmas kötetét és Niki című elbeszélésremekét — a konstruált perek idején politikailag elbódulva és sodortatva megélje a maga perét és a legmélyebbre zuhanjon. Allhatatlanul Laco Novomeský magatartása jut az eszembe, amikor a könyv Példázat a börtönből című fejezetében ezt olvasom: Mihez kezdjen az, aki a legjobb tudomása és lelkiismerete szerint igazságtalanul ítéltetett el? Húsz esztendővel korábban, a pesti gyűjtőfogházban írta meg, hogy minden szenvedélyével és minden erejével ragaszkodik a szabadsághoz, nélküle nem tudna élni, utolsó eszménye. Itt, a négy fal közt bevallhatom, - írja -hogy egész életemet rád építettem, mindenemet törhetetlen maradt L, H, barátom mondott el nekem három esztendővel ezelőtt. És így vannak ezzel a többiek is, akik mint Déry a teljes emberséget keresték a mozgalomban, akiknek élete a kollektivitásra, a közösség eszmeiségére épült és akiket a mozgalom erkölcsi valóságai, átmeneti kudarcai nem tántorítottak el. ötvenhét februárjában a Csehszlovák írószövetség tagjaként Budapesten jártam; felkerestük akkor Déry Tibort is a budai lakásában. Bevallotta nekünk, hogy amikor az utca sarkán meglátta a feketelakkos „állami" autót, azt hitte, hogy a rendőrség emberei - felkészülten várta őket — jönnek érte. Másnap a parlamentben fogadták háromtagú küldöttségünket és itt alkalmam volt az ország egyik vezető politikusónak megemlíteni Déry félelmét. Hozzáfűztem, teljesen személyes véleményemet, hogy nagy kár volna letartóztatni és pert indítani ellene. Esetleges politikai bódulatai eltörpülnek hatalmas humanista, pontosabban szocialista humanista alkotói tevékenysége mellett. A pert lefolytatták, a börtön sem maradt el, de Déry hű maradt önmagához: kiszabadulása után, évek múlva, Hamburgban, Bécsben és másutt tartott előadásaiban és nyilatkozataiban egyetlen mondattal sem tagadta meg önmagát, a bölccsé vált forradalmár alkotót, a haladás elkötelezettjét. • • • Vallomásokról, önéletrajzi írásokról lévén szó, az előszóban mindig — már az elsőszemélyes írásmód következményeként - maga az író áll, Ő van az előtérben akkor is, amikor barátairól, írótársairól, Füst Milánról, Németh Andorról, Tóth Árpádról, Karinthy Frigyesről, Kassák Lajosról és a többiekről felejthetetlen portrékat rajzol. Harminc évi barátság fűzte Füst Milánhoz, tisztelte s nagyrabecsülte, de ez a becsülés nem akadályozta meg abban, hogy teljesen magántermészetű ügyekben ne kajánkodjon csakúgy, mint szerelmi ügyei taglalásánál. Füst Milán csak élete utolsó évtizedében kapta meg az őt megillető elismerést: a korábbi négy évtizedes mellőztetés érthetően keserűvé tette, és részben elfogultan rideggé és önzővé is. Jómagam tanácsolhatom, hogy így védekezett az értetlenség, a mellőzöttség tüskéi ellen. Kodályt is sokan ridegnek és önzőnek tartják, pedig ez a ridegség és önzés szintén a védekezés egy fajtája volt: az idejét féltette terhesnek és feleslegesnek vélt látogatóktól. (Erről is személyesen szerezhettem meggyőződést: a szülővárosomban, Nagyszombatban érettségiző és házunkba eljáró zeneköltő bennem a látogatót látta, aki percekre, órákra visszaidézte benne ifjúkorát, s közismert ridegsége pillanatok alatt meleg szeretetté változott.) Költői látomással, halálrémülettel indul o könyv, s a nyitó akkord végén felcseng az öregség félelme: az élet rövid, ó jaj, meg kell halni, meg kell halni. Ám ez a halálvízió nem jellemző, bár a kötet Záróra című utolsó fejezete is búcsúzást idéz. Másutt, végig a vallomások hatszáznegyven oldalán, nem érezzük a hajótöréstől félő szomorúságot, annál pregnánsabban napjaink egyik legnagyobb prózaíróját, akinek sikerült nemcsak önmagát emberközelbe hoznia, de a magyar valóság egy nagy darabjából is izgalmasan érdekes és tanulságos képet ad. Ezért több a könyv egy életrajznál vagy önéletrajzi regénynél, ítélet nincs - a cím ilyen tudatos írónak sohasem véletlen - írja Abody Béla az Élet és Irodalomban megjelent kritikájában. - Az olvasónak az ítélet felelősségében kell osztoznia a töprengő íróval, ki e tekintetben átengedi neki az egyetértés, a megértés vagy legalábbis, az érlés keserves, de felemelő cinkosságát. S ha így nézzük: van ítélet. EGRI VIKTOR Kafka és Beckett jelentőségét is elemezte Szucskov szovjet irodalomtudós, Budapesten a művészet forradalmáról nemrégen tartott előadásában: „A szó művészetében az ember egydimenziós voltát, nem-teljes jellegét a legnagyobb szemléletességgel Kafka fejezte ki, aki az emberi érzelmek óriási gazdagságát, a védekező reakciókra redukálta, s a félelem érzését domináló emberi magatartássá avatta. E tendenciát napjainkban különös világossággal fejezi ki Beckett művészete, akinek hősei számára a világ, a valóság illuzórikus olyannyira bezáródtak saját, általános jelentőségüktől megfosztott élményvilágukba, amelynek forrása — Beckett szerint — a világ metafizikus irracionalitásában rejlik, amely az embert megfosztja annak lehetőségétől, hogy a létet annak teljességében ragadja meg, és felfogja azon objektív okok összességét, amelyek az ember egyéniségét egyesítik, azt egydimenziójúvá teszik. Az ilyen jellegű művészet, amely alapmotívumaként a magányt, az emberi elszakítottságot variálja, rendkívül egyhangú, szín- és árnyalatszegény. A külső aktivitás, a forma rendkívül extravagáns volta, az anarchikus lázadás szelleme ellenére, amely nem ritkán sajátja, ez a művészet teljes nyugalommal kapcsolódik be a burzsoá társadalom lelki klímájába, anélkül, hogy annak alapjait bolygatná, miután az élő történelem valódi szociális konfliktusait misztifikálja, és nem tisztázza a burzsoá társadalomban végbemenő objektív folyamatok lényegét." Goethe Faustját több, mint egy fél évszázaddal ezelőtt mutatták be utoljára Franciaországban: érdekes módon a háborús ellenségeskedések kellős közepén, 1917-ben a párizsi Odéon színházban. Azóta egyetlen francia rendező sem mert ehhez a műhöz nyúlni, mert a kor ízlése idegenkedett tőle, túlságosan melodramatikusnak érezte. Most egy fiatal, huszonnyolc éves rendező, az elzászi származású Jean-Paul-Zehnacker vállalkozott erre a nehéz és kockázatos feladatra, és a merész újítással félig szavalt, félig énekelt változat bemutatóját a Festival du Marais — a Párizs egyik legősibb és legpittoreszkebb negyedében rendezett ünnepi játékok — tetőpontjának, fő-fő eseményének szánták. Az előadás azonban, melyet a volt párizsi nagy vásárcsarnok — a híres Les Halles — száz évvel ezelőtt épült, vasszerkezetű csarnokában, kétezernégyszáz főnyi elit-közönség előtt tartották meg, óriási botrányba fulladt. A hangszórók rosszul működtek, a színészek — a Margitot játszó Estella Blain és a Mefisztót alakító Philippe Clay — szavát nem lehetett érteni, Helmut Schneider, a neves német színész Faustjának germános akcentusa harsány nevetést keltett, a zene fülsiketítő kakoíóniává torzult, a színpad deszkáit borító plasztikszőnyeg ráncaiban a szereplők örökösen csetledeztek-botladoztak, végül pedig mindennek tetejébe — hogy, hogy nem — a süllyesztőből egyszerre csak egy óriási plasztikcső bukkant fel és az első sorokban ülő nézők közé repült. Pokoli zűrzavar keletkezett, a rendező felugrott a színpadra, hogy a jajongókat Kiutasítsa, a színészek abbahagyták a játéku. egymással veszekedtek, a közönséget, a rendezőt és a műszakiakat szidalmazták. Az általános kavarodásban a fesztivál egyik szervezője kénytelen volt bejelenteni, hogy az előadást abbahagyták, és a további előadások is elmaradnak. A mű színrehozatala hatvanezer dollárba került, s ezért a veszteségért az érdekeltek kölcsönösen felelőssé teszik egymást. Doris Lessing ismert angol írónő keserű hangú levelét közli a „The Author" című angol lap. Az írónő arról panaszkodik, hogy az Írók a mammutvállalatokká alakuló kiadókkal szemben összehasonlíthatatlanul rosszabb helyzetben vannak, mint voltak régebben, amikof a kis kiadóknál az írót személyes, többnyire baráti kapcsolatok fűzték a kiadó tulajdonosához, munkatársaihoz. A mammut-kiadóknál a régebbi baráti kapcsolatok lehetetlenné váltak. Miért a nagy monolitikus szervezetekre jellemzően munkatársi gárdájuk minduntalan változik, és a számológépek alkalmazásával az egyéni felelősség is egyre inkább elsikkad. Tennessee Williams legújabb darabja, az „In the Bar of a Tokyo Hotel", O.Neill késői drámáihoz hasonlóan erősen önéletrajzi jellegű, az öregedés és a művészi alkotás problémáit tárgyalja.^ Henry Hewes, az amerikai „Saturday Review" kritikusa szerint Williamsnek ezzel az új kétszereplős darabbal sem sikerült kijutnia évak óta tartó írói válságából.