Új Szó, 1969. szeptember (22. évfolyam, 205-230. szám)

1969-09-02 / 206. szám, kedd

Aranygyűrű rézből A FURULYAS ÖREGÚR • Ml LESZ A VASÁRNAPI EBÉD? • MIÉRT UTAZIK A NASZVADI PAPRIKA? • SZAGOS SZAPPAN ÉS ECETES UBORKA Almát, őszi barackot tessék 1 A POZSONYI PIAC már a kö­zépkorban is híres volt. A vá­sárosok az egykori Fő téren és a Ferencesek terén kínálták portékáikat: tyúkot, csibét, ser­tés- és kecskehúst, méhsört, bort, gesztenyét, mazsolaszőlőt, sajtot, tojást, kalapot és főkö­tőt... Ott álltak kora reggeltől a sörharang szaváig az irhá­sok, cserzővargák, cipészek és pintérek, tükrösök és pokrócké­szítők, paszomántosok és tarso­lyások, kötélverők, késesek és üstösök, zablászok és sarkan­tyúsok ... HA Vilmos pozsonyi posztó­nyíró, aki 1441-ben saját házá­ban lakott a Hosszú utcában, velem jöhetett volna néhány nappal eaelőtt a mai pozsonyi piacra, kénytelen lett volna le­mondani az ostyások és fánko­sok édességeiről, de a cigány­pecsenye sütőket ma ugyanúgy megtalálta volna, mint öt év­századdal ezelőtt. Persze nem az egykori Fő téren, hanem a Központi Piacon, ahol a hét két utolsó napján több mint nyolc­vanezer ember válogat az el­adásra kínált termékek és gyártmányok között. — Mi jót vásárolt asszo­nyom? — ' kérdeztem Lilian Rudzanovát, aki 17 éves lányá­val együtt kissé riadtan figyel­te fotós kollégám „ágyúját". — Két kiló paprikát, két kiló paradicsomot, egy kiló kelká­posztát és egy kiló őszi barac­kot. Négytagú család számára főzök ebédet. — Mivel örvendezteti meg a családot vasárnap? — Töltött paprika lesz az eibéd ... Szóka Jánosné már 19 év óta árul ezen a piacon. Az árut — a szebbnél szebb almát, őszi ba­rackot és paradicsomot a féli szövetkezettől vásárolja. Reg­gel négytől délután 17—18 óráig álldogál a „standon", eső­ben csakúgy mint tűző napfény­ben, de már nem is törődik az időjárással, annyira örül annak, hogy „állandó" vevői vannak, akik csak nála vásárolnak. És ha valaki éppen a pozso­nyi piacon akar pulóvert, mell­tartót, készruhát avagy ballon­kabátot venni, annak sincs sem­mi akadálya. Az érdeklődést bizonyítja, hogy hosszú sorok állnak a szerény bódék előtt. Vehetsz mást is, például gép­selymet, csipkét, villámzárat, gyermekjátékot, aranyláncot — persze rézből, — aranygyűrűt, — szintén rézből —, de mert mindenhol tülekedni kell, vá­rakozni kell, érthető, hogy a gyomrod korogni kezd. Ezen könnyű segíteni, hiszen vagy nyolc—tíz helyen sütik az illa­tos, étvágygerjesztő cigánype­csenyét. És hogy a tízórai még Ízletesebb legyen, arról Maria Gašparovičová gondoskodik, aki Immár tíz év óta hetemként két­szer—háromszor 25 kilő maga­készitette gusztusos ecetes uborkát hoz be Stomfáról a pozsonyi piacra. Utána meg kétszer két deci vörösbor fo­kozza a vásárlók jókedvét. Ám­bár ezzel kapcsolatban azt hi­szem, hogy igen sok férfitársam nem annyira a bevásárlás, ha­nem a cigánypecsenye és a töibbször két deci vörösbor ked­véért jár ki a piacra, hiszen minden tíz lépésre poharazgat­nak és csupán a récsei szövet­kezeti bormérés 200 liter bort ad el naponta. AKADNAK azonban különle­ges igények is. Például néhány asszonynak fakanálra, húsverő­re, fából készült sótartóra van szüksége, de csak itt a piacon jut eszébe, hogy mindezt meg kellene venni. Hát ezért aztán igazán nem megy a „szaküzlet­be", hiszen a helyszínen megvá­sárolhatja Ondrej Brno 63 éves nyugdíjastól, aki mindezt sa­játkezűleg faragja, vési, csiszol ja. Nemcsak ilyen mindennapi, közhasználati cikkeket, hanem még szép színesre festett furu­lyát is készít, bár ezt nem szí­vesen, mert sok munkát ad. Mozgó, hullámzó érdekes ké­pet nyújt a pozsonyi piac. Amott egy kilenc év körüli kis­lány válogat boldogságtól pi­rosló arccal a hajcsatok között, emitt kenyeret vásárolnak az emberek — naponta több mint 700 kilót — van aki a Drogéria feliratú bódé előtt áll sorban, mert éppen szagos szappant, napszemüveget, vagy fogkefét akar vásárolni, van aki az üveg és porcellán-üzlet piaci lerakata előtt gusztálja az 5 li­teres fonott demizsont; sokall­ja érte az 58 koronát, de aztán mégis megveszi. Megfigyelem, ahogyan az utcai kútnál gon­dosan kimossa, aztán a limba­chi bormérésben megtölteti, hi­szen az üres demizson csak he­lyet foglal. Nagymamák járkálnak egyik eladótól a másikig, szoknyájuk­ba kapaszkodó .kisunokájuk ke­zébe nyomnaik egy-egy almát, mosolygó arcú fiatalasszony támasztja elnehezült, áldott tes­tét férje karjára, aki boldogan­büszkén viszi másik kezében a tömött táskát, közben köszönni kell, hiszen Pozsonyban va­gyunk, a pozsonyi piacon, mi pozsonyiak és ismerjük egy­mást. No lám, még a csehszlová­kiai magyar írók is itt vásárol­nak! Szabó Béla bátyánk int fe­lénk mosolyogva ... riportot csináltok fiúk? Aztán megáll egy zöldpaprikahegy előtt és szakértő szemmel vizsgálgatja. A magyar író üzleti tranzakció­ja irányította a figyelmemet a zöldpaprikára. Elvégre augusz­tus van, és ilyenkor zöldpapri­kát eszünk még — a zöldpapri­kához is. Piffl Péterné hetenként két­szer hozza be a pozsonyi piac­ra a gyönyörű, húsos zöldpap­rikát — kb. egy mázsányit — Naszvadról. — Kénytelenek vagyunk. A naszvadi begyűjtő nem vásárol­ja fel a zöldpaprikát, pedig annyi van belőle, hogy Dunát lehetne rekeszteni a naszvadi paprikával. így azután heten­ként kétszer közösen teherau­tót bérelünk és behozzuk az árut ide, a pozsonyi piacra. Nézzen csak végig a piacon, aki zöldpaprikát árul az vagy bolgárkertész, vagy naszvadi. A fotós kolléga megint no­szogatni kezd, hogy igyunk kétszer két decit, mert ez olyan kétbalkezes magatartás a fel­vásárló szervektől, bogy nem lehet száraz torokkal napirend­re térni fölötte. (Vajon mivel indokolják az illetékesek?!) A PAZSONYI PIAC évszáza­dok 6ta minden este meghal és minden reggel új életre kel. Szövetkezeti és állami gazda­ságokból, bogárhátú falusi há­zak kertjéből, szorgos kézműve­sek műhelyéből és zúgó gyá­rak raktáraiból indul az áru a hatalmas lüktető tér felé. PÉTERFI GYULA Fakanál, ausverou fából készült sótartó... Jndrej Brno bácsi készíti és árulja ITóthpál Gyula felvételei) Veszélyben a filmművészet? A francia filmgyártás néhány kérdéséről Louis Daquin ismert francia filmalkotó a l'Humanité hasáb­jain fejtegeti a francia filmmű­vészet helyzetével, főleg a film és a nézők közti viszonnyal kapcsolatos elgondolásait. A filmekről általában többet ír­nak és beszélnek, mint azok­ról, akik számára a film ké­szül, vagyis a nézőkről. Érde­kes fejtegetése nemcsak a fil­mek franciaországi helyzetére, de a világ többi filmgyártásá­ra is vonatkozik. Határozottan érdemes felfigyelni a szerző nézeteire. Gyakran áldozatul esünk an­nak a téves hiedelemnek, mi­szerint a néző egy elvont foga­lom: ez az üzletemberek néze­te, egész korszakot megbélyeg­ző koncepciók visszatükröződé­se, amikor a filmművészetben a mozitulajdonosok uralkodtak. Még mielőtt a nézőkről szól­nánk, ismernünk kell az évek hosszú során kifejlődött érdek­lődésük, vágyaik, műveltségük és ideológiájuk sokrétűségét. Daquin szerint a filmművé­szetben új jelenség az a tény, hogy a „művészi filmek" foko­zatosan háttérbe szorítják a „iközönségfilmeket". Ez a je­lenség azonban még nem álta­lános. Demagógia lenne, a „né­ző mint fogyasztó" kereskedel­mi koncepcióval — mellyel tet­szés szerint lehet fondorkodni — szembeállítani az új közös­séget: minden pozitív tulajdon­sággal felruházott nézőket, akik a filmművészet forradal­masítását áhítják. A nézőközön­ség fejlődésében beállott meg­rekedés legerősebb tényezője a monopolista elmélet, a néző érzékenységét és nézeteit erő­sen zavarja a szórakoztató „ipar". Végeredményben a dol­gozók létfeltételei is nyomasz­tó légkört teremtenek,.ami kul­turális téren passzivitáshoz ve­zet és így előtérbe nyomulhat­nak a kizárólag haszonra tö­rekvő filmek. A kultúra teljes kibontakozásának a feltétele a monopóliumok államosítása és a kultúra demokratizálása. Bizonyos reformokról azon­ban már most is szó lehet, me­lyek Franciaországban meg­gyorsítanák azt a pillanatot, amikor a nézők elérik a fejlett­ség színvonalát. Daquin szerint ez már ma nem irreális álom. Fontos például a filmművészet állandó ismertetése. Mégpedig az iskolákban és a gimnáziu­mokban ugyanolyan természe­tességgel, mint ahogy bevezet­ték a zenei, vagy a képzőművé­szeti oktatást. (Nem időszerű ez számunkra is?) Nem az a cél, hogy a tanulókból teoreti­kusokat, vagy esztétákat nevel­jünk, de tanítsuk meg őket a filmek megértésére, mint ahogy írni, olvasni, vagy zenét hall­gatni tanultak; megtanítani őket a film szeretetére, felkel­teni bennük a filmek megtekin­tésére irányuló készséget. Hasonló szerepe van a film­kluboknak is. Ezzel szemben a filmművészet rajongóinak a szentélyévé váltak. Az alap- és középfokú iskolákkal, egyete­mekkel, kultúrközpontokkal és szakszervezetekkel együttmű­ködve olyan kezdeményezést kellene kifejteniük, hogy egyre több ember számára tennék le­hetővé az igazi filmművészet megismerését. Ha a filmklubok elhatároznák, hogy céljuk a kü­lönböző irányzatokat képviselő nézők mozgalmának megalapí­tása, teljes mértékben teljesíte­nék a filmművészet propagáto­rának a szerepét. A film nem veszített vonzó­erejéből. Erről tanúskodik a te­levízióban sugárzott filmek ra­jongóinak a statisztikája. A mo­zik látogatottsága elsősorban gazdasági és szociális okokból hanyatlott. Hiba lenne azonban megelé­gedni ezzel a kétféle magyará­zattal — mondja Daquin. Fel kell tenni a kérdést, vajon a francia filmgyártás az elmúlt tíz év folyamán valóban kife­jezte-e a franciák valamennyi vágyát, célkitűzését és kedvte­lését. A néző gyakran olyan ér­zéssel küzd, hogy a bemutatott film egyáltalán nem őt érinti. Megfontoltan kell nyilatkozni az ún. művészi filmekről is. Mit kellene ezek szerint kiválaszta­ni? „Véleményünk szerint hi­ba lenne csupán szociális, poli­tikai, és gazdasági témakörű filmeket készíteni, hisz ezek a problémák naponta érintenek bennünket", mondja Daquin. „Nem szabad mellőzni a szóra­koztató filmeket, csak az ala­csony, brutális szórakozást nyújtó filmek a megvetendők. Az értékes alkotások mellett számos francia film csak „kö­zönségvadá-izatra" törekszik. A francia filmtermés elemzéséből nyilvánvaló, hogy nem törődik az embereik szükségletével. Ezt bizonyítja a látogatottság csök­kenése is. Általános ez az irányzat a francia filmgyártásban? Nem valószínű, mondja Daquin, még­is csodálatos, hogy két film nemi került a mozik vásznára — az egyiket 18 hónappal, a másikat egy évvel ezelőtt for­gatták — Ballada a kutyáról (rendezője Vergez) egy nyugdí­jas könyvkötő drámája, a má­sik Az időt élni kell (Bernard Paul) című film egy házaspár életéről, melyben a férfi nem gangszter, de kőműves, a nő nem eover-girl, hanem háziasz­szony (Marina Vlady szereplé­sével)...? Elfogadhatatlan az az ajánlat, hogy ezeket a filme­ket csak klubokban vetítsék, mivel a mozikat kizárólag üzle­ti érdekek foglalkoztatják. Egyes kritikusok kétféle film­csoportot ismernek el: az egyik csoportba sorolhatók azok a filmek, melyeknek célja a nye­reség, a másiké a művészet — az utóbbi automatikusan kisebb nézőközönséggel rendelkezik. Ennek a nézetnek a következ­ményeiben való elfogadása a nézőik tetszését megnyert vala­mennyi film művészi értékének a lebecsülését "jelentené. Igaz, egyes filmek nehezen hódíta­nak tért a nézőknél, ám nem lehet ezeket gheittóba zárni a közönség elől. Párizsban ma új, drága luxusmozikat építenek fa Champs Elyséen tíz új mozi épül), amiről Róbert Chazal filmkritikusnak ez a vélemé­nye: „Félő, hogy a film fény­űzéssé válik. És nézetem sze­rint ez természeitellenes jelen­ség. A film népművészet és az is maradjon; mert az összes művészeteket felülmúlva legha­tékonyabban tudja befolyásolni a tömegeket.. Az exkluzivitás rendszere el­ítélendő — már csak azért is, mert a kultúra diszkriminálását jelenti — így a film kizárólag azoké lenne, akik meg tudják fizetni a drága beléptidíjat. Fennáll az a veszély, hogy ez a rendszer általános jelenséggé válik: ha pedig erre nem rea­gálunk, az egész filmalkotás „exikluzív művészetté" vélik.„ Reverdy, Franciaország pénz­ügyminisztériumának a felügye­lője a francia filmalkotás hely­zetének elemzésekor még 1964­ben a .következő véleményre ju­tott: „... a francia filmalkotás fenntartása luxus. Ilyen döntés már jellegénél fogva is költsé­ges." Ezzel arra utalt, hogy á nézőiközönségnek szánt francia filmek megmentésére tett intéz­kedések nem eléggé rentábili­sak. A monopóliumok kormánya" tehát — fejezi be Daquin — megtette a pénzügyi és a kul­turális intézkedéseit, melynek következményei már érezhetők: a „nagyközönség" szórakozása a televízió, a gazdagoké a fény­űző „mini-filmipar" —, s hogy a mozik létezhessenek, külföl­di filmeket kénytelenek vetí­teni. Mindez a francia filmmű­vészek küzdelmének a jelentő­ségét tanúsítja, ahol már nem csupán anyagi, de kulturális érdekekről ls szó van. És ez mindenkit érint, aki a filmet szereti, s akinek a filmhez joga van. Kulturális hírek • AZ ALMA ATA-I kazah ál­lami egyetemen művészeti fa­kultás nyílt, ahol színművésze­ket és zenészeket képeznek, egyelőre az ázsiai szovjet köz­társaság együttesei részére. • A LENGYEL Grotowski kí­sérleti színház legújabb bemu­tatójának a címe: Cum apoca­lipsis figuris. A szöveg Biblia­idézetekből s Dosztojevszkij- és Eliot-részletekből van összeál­lítva. 1969. IX. 2.

Next

/
Oldalképek
Tartalom