Új Szó, 1969. szeptember (22. évfolyam, 205-230. szám)
1969-09-21 / 38. szám, Vasárnapi Új Szó
„Az élet olyon ördögi ügyességgel van berendezve, hogy aki nem tud gyűlölni az képtelen őszintén szeretni. Már pusztán ez, oz embert gyökerestül eltorzító lélekhasadási kényszer, hogy szeretni kizárólag csak gyűlölet áhal lehet, egymagában is pusztulásra ítéli a mai életkörülményeket. Oroszországban, abban az országban, ahol a „lélekmentés" általános módszere a feltétlen szenvedés, én egyetlen emberrel sem találkoztam, egyetlen olyat sem ismerek, aki annyira mély és annyira erős gyűlöletet, utálatot és megvetést érzett volna az emberek szerencsétlensége, bánata, szenvedése iránt, mint Lenin... Az én szememben Leninben épp az az érzése jelenti kivételes nagyságát: hogy engesztelhetetlenül olthatatlanul gyűlölte az emberek bajait, lángolóan hitte, hogy a balszerencse nem a lét kiküszöbölhetetlen alapja, hanem olyan nyavalya, amelyet az emberek kötelesek és képesek eltávolítani magukból." (GORKIJ) Lenin nagyságát, emberségét és forradalmiságát dicsérik ezek a sorok, s őt mutatja be Gyurkó László: LENIN, Október című műve is, melyből az alábbiakban részleteket közlünk. A nagy gondolkodó, politikus és forradalmár századik születésnapjára készülve szeretnénk időről időre megidézni a kortársakat, s az utókort, elsősorban írókat, művészeket, hogy valljanak Leninről. A mostani tanulmányt bevezetőnek szántuk ehhez az elképzelésünkhöz. Meggyőződésünk, hogy Lenin szavai, élete és példamutatása minden korok számára megszívlelendő. Ember és forradalmár Gil, a gépkocsivezetője írja, hogy Lenin, valamikor 1921-ben, bement a Kreml borbélyműhelyébe. Sokan voltak, leült, folyóiratot vett ki a zsebéből, olvasni kezdett. Persze előre akarták engedni. Lenin tiltakozott: „Nem, nem, elvtársak, köszönöm, be kell tartani a sorrendet. Hiszen magunk állapítjuk meg a rendet. Várok, amíg sorra következem." Ilyen történeteket századunkban tucatjával terjesztenek minden nagy "vagy nagynak hirdetett vezetőről. Az elmúlt korokban az uralkodó tekintélye megkövetelte, hogy életmódjában, szokásaiban, külsejében is különbözzék alattvalóitól. Istentől rendelt bálvány mivoltához a korona, a drágakövek, a paloták éppúgy hozzátartoztak, mint a korlátlan hatalom, a pallosjog. A trónszékhez fölvezető lépcsők azt a különbséget jelképezték, ami az uralkodót az egyszerű emberektől elválasztotta; a bálványnak nem lehetett emberarca, különben hogy imádhatták volna. De a bálványok csak addig élne*, amíg az embereknek szükségük van a bálványimádásra. A francia forradalom nem a királyt taszította le trónjáról, hanem a trónust detronizálta: az egyenlőségre tanította az embereket, hogy a nyaktiló a király fejét is elválasztja a törzsétől. Az első új alkatú vezető, aki azt a változást megérezte, alighanem az a Bonaparte volt, aki a szíriai visszavonuláskor korbácsával csapta arcul főlovászmesterét, mikor az megkérdezte, melyik lovát akarja lovagolni, holott a tábornok parancsba adta, hogy minden katona gyalog menetel, mert a lovakkal a sebesülteket szállítják. A bálványimádás és az egyenlőség szelleme azóta is küzd egymással. S ha semmi más, már az is jelzi, hogy a világ lassan megszabadul bálványaitól, hogy a közfelfogás egyre inkább megköveteli a vezetőtől az egyszerűséget, szerénységet, a mindennapi emberekhez való hasonlatosságot. Persze más kérdés, hogy az egyszerűség mit takar. Hitler dísztelen egyenruhája, melynek egyetlen ékessége a vaskereszt volt, csak a Führer puritán hajlamát, s nem az általa jelképezett rendszer egyenlőségre való törekvését példázta. A bálvány csak ruhát cserélt: a Harmadik Birodalom szellemét az emberek helyett gondolkodó Führerről szóló tanítás éppúgy tükrözte, mint a középkori kényúrra külsőségeiben is emlékeztető, türkizkék és hófehér egyenruhában pompázó Göring. Ennél is gyakoribb, hogy a vezetó csupán a közvélemény kényszerének engedve áldoz az egyszerűség parancsának. Ilyenkor a pennaforgató krónikások utódjának, a propagandagépezetnek jut a feladat, hogy a közfelfogás kívánalmainak megfelelően retusálja a vezető arcképét. A retusálást fényképen is utálom, a történelemben meg különösen. Ezért viszolyogtam először Gil történetétől. Nem mintha tudatos ferdítéssel vádolnám a derék gépkocsivezetőt, de a legenda sokszor erősebb a valóságnál, s a maga képére formálja az emlékeket is. Csakhogy Lenin minél magasabbra emelkedett, annál konokabbul ragaszkodott hozzá, hogy semmiféle különleges jogok ne illessék meg. S a forradalom győzelme után ez az életelve szinte rögeszmévé vált. Ezért, hogy sokáig nem tűrt meg maga mellett testőröket, még egvetlen kísérőjének, gépkocsivezetőjének is megtiltotta, hogy fegyvert viselien. Ezért, hogy a legkisebb ajándékot sem volt hailandó elfogadni, s ha már semmiképpen sem szabadulhatott tőle, azonnal elküldte valamelyik kórháznak vagy gvermekmenhelvnek ... Ezért, hogy amikor a IX. pártkongresszuson ötvenedik .születésnapiét ünnenelték. türelmesen végighallgatott két iidvözlőbeszédet, maid fölállt, s kérte, hagyják abba, és térienek át a kongresszus anyat pára. És amikor a jelenlevők folytatták az ünneplést, elhagyta a termet. Később telefonhoz kérette az elnöklő Petrovszkijt, s követelte, azonnal vessen véget ennek a komédiának: nem megv vissza a kongresszusra, amíg az ünneplést abba nem hagvják. Rev levele nővéréhez. 19?2 végéről: . Kedves Anvuta! A következő történt: kiderült, hogv ez a könyv á »Szoc. Akadémiáből« valő, ahonnan zéshez, Leinin utasításával: „Tartóztassa le azt a tisztviselőt, aiki ezt a választ adta." Ez a kivételes képességű szervező, aki életének minden percét tervszerűen beosztotta, mintha nem ismert volna különbséget sorsdöntő és aprócseprő ügyek között. A forradalom legnehezebb időszakában azzal törődött, hogy a Kreml minden szobájában legyen egy kancsó víz és pohár a várakozóknak, hogy Sztálin olyan ^szobát kapjon, ahol nem zavarja a konyhai zaj s nyugodtan alhat. tilos könyveiket hazaadni. Velem kivételt tetteik! Kínos helyzet^ állt elő — természetesen az én hibámból. Most különösen szigorúan kell ügyelni arra, hogy Gora gyorsan és otthon olvassa el a könyvet és visszaadja." Egy másik levél, Boncs-Brujevicsnak, 1918 májusából: „Mivel nem tett eleget annak a nyomatékos követelésemnek, hogy köSölje velem, milyen alapon emelték föl a fizetésemet 1918. március 1-től kezdve havi 500 rubelről 800 rubelre, és mivel a fizetésemelés — amelyet ön a Tanács titkárával, Nyikolaj Petrovics Gorbunovval egyetértésben teljesen önkényesen rendelt el, megszegve a Népbiztosok Tanácsának 1917. november 23-i dekrétumát — nyilvánvalóan törvényellenes, szigorú megrovásban része siítem." Hogy egy százmilliós állam vezetőjének, a forradalmat követő teljes zűrzavar kellős közepén lelkiismeretfurdalást okoz, hogy szabálytalanul kölcsönzött egy könyvtári könyvet, mosolygásra késztet: bogaras szobatudósokra jellemző ez a pedantéria. Hogy idejét fecserélve tehervonaton döcög haza Moszkvába, az már inkább bosszantó. De hogy az életét is kockára teszi, olyan könnyelműség, ami a meggondolatlansággal határos. Mért tette hát mégis? Szemérmes ember volt, aki undorodott a hatalom minden külsődleges előnyétől, alkatilag gyűlölt minden kivételezést. De ez sem elegendő magyarázat; Lenin csontja velejéig népvezér volt, akinek magánéletét legalább annyira befolyásolták a politikai eszmék és megfontolások, mint a jellembeli adottságok. Rögeszméje nemcsak a szemérmes ember tiltakozása volt, hanem az államvezető megfontolt programja is. Az eszme, amelyet győzelemre akart vinni, a bálványoktól igyekszik megszabadítani az embereket, az elnyomás és a tőke, a butaság és a hazugság bálványaitól éppúgy, mint az istenektől és cáratyuskáktól... Lenin keserves utat választott, hisz ha a tegnapnak és tegnapelőttnek gyökereit is ki akarta tépni, a bálványimádást még legszebb, valóban őszinte formáiban, a hála, a szeretet, a megbecsülés jeleként sem tűrhette meg. Egy kosár gyümölcs, egy vég posztó vagy a kongresszusi ünneplés — egyremegy: mind ugyanannak a magatartásnak más-más megnyilvánulása. Ezért kellett nemcsak azt vállalnia, hogy kopott ruhában jár és rosszul táplálkozik, hogy lemond roppant munkája minden külsődleges eredményéről, hanem azt is, hogv szembenéz Dora Kaplan revolverével. Nem a halálnak fittyet hánvő hős gesztusa ez. hanem a gondolkodó politikus életelve. Aligha hihető, hogv ne tudta volna, mit jelentene halála a forradalomnak, de inkább ezt a veszélyt hívta ki. mintsem hogy tánot adjon a bálvánvozásnak. S valószínűtlen. hogv a tú'zott szerénység ke r rekedett volna felül benne, amikor az Októbert fenvepető veszedelmek közül kisebbnek ítélte önmaga pusztulását, mint a szolgaság lélektanának továbbélését. A látszólag értelmetlen magatartást, hogy még ezt a mérhetetlen kockázatot is vállalta, nem magyarázhatja semmiféle lélektani ok vagy jellembeli aŕlottság: egy alapvető elvhez való kérlelhetetlen ragaszkodás parancsolta ezt. De mit mondjunk másik furcsa tulajdonságáról, ahogy szétforgácsolta idejét és erejét? Mi sem természetesebb, minthogy államférfiak sorsdöntő időkben csak sorsdöntő ügyekkel törődnek. Nincs tudomásunk, hogv Caesárt a gallusok elleni harcok alatt, Hannibált Róma ostromakor. Robespierre-t terror idején más is foglalkoztatta volna mint az emberfeletti feladat, melynek elvégzésére vállalkozott. Az emberi természet sajátossága, hogy minél nagyobb a cél és a tét. annál jobban összpontosítani kell a figyelmet és az akaratot; Ilyenkor minden mellékes háttérbe szorul, minden másodlagos halasztást szenved. Lenin 1919 májusában levelet kapott parasztoktól, akik panaszkodtak, hogv jogtalanul rekvirálták el a lovaikat. Továbbküldte a kérvényt az illetékes hivatalnak, s ezzel a megjegyzéssel kapta vissza: „Üevis sok a munkn. nlnrs Időnk anrő-csenrő ügyekkel foglalkozni." A levél tovább vándorolt, ezúttal az Állami EllenőrDe a legjellemzőbb az a kéredemadat, mellyel Gorkij 1919—20—21-ben elárasztotta. Fogadja Kuprint irodalmi ügyben; adjanak ki információs újságot a kommunista agitátoroknak; fordítsák le valamennyi európai nyelvre azoknak a könyveknek a jegyzékét, melyek a Világirodalom sorozatban megjelennek; fogadja Farbmann amerikai újságírót... Tudta ő jól, hogy amit Gorkij csinál, az valóban csak kapkodás. Nem az apróságokról volt szó, hanem megint csak a bennük megtestesülő alapvető elvről. A forradalom örökölte a cári Oroszország egyik legszörnyűbb rákfenéjét, a „nyicsevót" is. Hisz az „apróságokkal nem érünk ra törődni" erről a tőről fakad. Ahol az élet értelmetlenné silányul, az emberek nagy része a közömbösségben, semmittevésben keres menedéket, hisz a tettek kudarcba fulladnak. Márpedig Leninnek olyan országban kellett úrrá lenni a történelem során még sosem látott káoszon, olyan országban kellett építenie az egymással való törődést hirdető társadalmat, ahol a nemtörődömség érthetően nagyon mély gyökereket vert. A forradalmi Oroszországot az álmos Oroszországból kellett megteremteni... Amikor egy országban minden a feje tetejére áll, az utcasarkon gépfegyverek szólnak, amikor nem lehet tudni, melyik város a miénk s melyik az ellenségé, a hibák, a tévedések — még súlyos hibák és súlyos tévedések is — elkerülhetetlenek. De jaj annak a vezetőnek, aki ezt a törvényszerűséget ismerve közömbösen beletörődik a hibákba. Csak a hibákat látni, csak azokkal törődni veszedelmes ostobaság, de veszedelmes a hibákat semmibe venni is. És még veszedelmesebb elfojtani a hibákra figyelmeztető hangot, mert a némaság a legjobb táptalaja a forradalmakat fenyegető buktatónak, az önkénynek. Butaság és kóros becsvágy, korlátoltság és cezarománia, vakság és lelkiismeretlenség szülik a hatalomnak ezt az eltorzulását, mely káotikus helyzetekben különösen dúsan burjánzik. Amikor a törvények egyik napról a másikra érvényüket vesztik, s új törvények még nincsenek, vagy nincs hatalom, mely érvényt szerezne nekik, az önkény mindig fölüti a fejét, s amelyik forradalom nem tud kíméletlenül leszámolni vele, annak rendszerint vesztét okozza. Lenin, aki sorsdöntő pillanatokban, roppant eredmények elérése közben is meg tudta őrizni érzékenységét a legapróbb hibákra is, minden hiba közül a hatalommal való visszaélést gyűlölte a legjobban, az önkénytől féltette leginkább a forradalmat. A forradalomban — ha tetszik, ha nem — ütni kell... Politikus volt hetedíziglen, aki egész életét, minden érzelmét a politikai harc törvényszerűségeinek rendelte alá. Csakhogy a politika számára mást jelentett, mint amit a közfelfogás e fogalomként számon tart: nemcsak taktikát és stratégiát, hanem elmélet és gyakorlat olyan egybeolvadását, arnire aligha volt példa a történelemben... A marxistákat az is megkülönbözteti minden más kor forradalmáraitól, hogy a leggyakorlatibb vezetőben is ott lappang a filozófus. Ideolőeikus korunk sajátossága, hogy igazán ió politika nincs tudatos világnézet nélkül, s a marxizmus alapja, hogv elmélet és gyakorlat, világkép és politika, .filozófia és forradalmiság nem válsztható szét benne. Lenint talán az különböztette meg legjobban társai nagy részétől, hogy amíg azoknak a nép cél volt vagy eszköz, fölszabadítandó tömeg vagy elméletcsinálta bálvány, neki irányt szabó realitás, jelzőrendszer, melyre állandóan figyelni kell. Hogy a döntő kérdésekben nem tévedett, példátlan valóságismeretének köszönhette; döntéssé tudta fogalmazni a tízezrek ösztöneiben megszületett igazságot. Ezért igazodott mindig ehhez az erőhöz. Lenin tudatossága s néhány tízezer kommunista foradalmi tapasztalata és forradalmárösztöne, erre épült a győzelem. 3" 1