Új Szó, 1969. szeptember (22. évfolyam, 205-230. szám)

1969-09-21 / 38. szám, Vasárnapi Új Szó

V ége hát az utolsó órának. Sok nehéz vizsga áll még előttünk, de óra mór nem több ebben az életben. Egyetemi előadások következ­nek, majd szemináriumok, kollokviu­mok. Milyen felnőttes szavak! Tíz esz­tendő telt el az iskolacsengő jóismert rekedtes hangja mellett, amely lent, a tanári mélyén keletkezik, és csak némi késéssel jut föl hozzánk a hatodik emeletre, a tizedik osztályokig. Meghatottan, s némi izgalommal kó­száltunk az osztályokban és a folyosón. Zavartak voltunk és elfogultak a pil­lanattól, amikor iskolásgyerekből hir­telen felnőtté válik az ember. Felnőt­té, aki már meg is nősülhet! Boldo­gan s mégis valamit sajnálva mászkál­tunk le-fel, mintha féltünk volna-kilép­ni az iskola falai közül a végtelenné táguit világba. Ügy éreztük, mintha va­lamit még nem mondtunk volna el egymásnak, mintha nem használtuk volna ki az elmúlt tíz évet, s mintha váratlanul ért volna bennünket ez a nap. Az ég sűrű kékje beömlött az osz­tályba, a kitárt ablakok párkányán galambok búgtak szenvedélytől eltor­zult hangon, mindent átitatott a fák gazdag lombjának illata, a friss asz­falt szaga. Zsenya Rumjánceva benézett az osz­tályunkba: — Szerjózsa, légy szives egy pilla­natra! Kimentem a folyosóra. Ezen a szo­katlan napon Zsenya sem volt olyan, mint máskor. Térden fölül érő rövid ru­háját már a múlt évben kinőtte, gyap­jú kötöttkabátja alatt — amely a mel­lén nem ért össze - mosástól fakó fe­hér blúzt viselt, a lábán pedig ala­csonysarkú, tompaorrú gyerekcipőt. Mintha a kishúga ruháit hordaná. Hosszú hamuszínű haját feltűzte, de az mégis eltakarta homlokát és az arcát, egy fürt pedig folyton előrehullott pisze orrára, hiába dobta hátra mindunta­lan ingerült mozdulattal. Mindez meg­szokott volt rajta. De akadt rajta vala­mi új is: az arcát színező, egyenletes, finom pír és nagy, szürke szemének eleven, kedves fénye, amely hol gond­terhelt-komolyán, hol mintsemlátó-szó­rakozottan csillogott. — Szerjózsa, azt akartam mondani: találkozunk tíz év múlva. A tréfálkozás sohasem jellemezte Zsenyát, komolyan kérdeztem hát én is vissza: — Miért? — Kíváncsi vagyok, milyen leszel tíz év múlva — mondta, s félrelökte orra elől a tolakodó hajfürtöt. - Hiszen kezdettől fogva nagyon tetszettél ne­kem. Azt hittem, hogy Zsenya Rumjánce­va előtt ismeretlenek ezek a szavak, s ezek az érzések. Életében két dolog foglalkoztatta: a komszomolmunka — ő volt a komszomol-titkárunk — és a csillagok világa. Sohasem hallottam, hogý a napi teendők elvégzése után szabad idejében másról beszélt volna, mint csillagokról, bolygókról, csillag­pályákról, protuberanciákról, kozmikus repülésekről. Kevesen tudtuk pontosan, mire szeretnénk jutni az életben. Zse­nya azonban már a hatodikban bizo­nyos volt benne, hogy csillagász lesz és semmi más. Nem voltunk közeli barátságban, párhuzamos osztályba jártunk, s csak a komszomolmunka során akadtunk ösz­sze. Zsenya váratlan vallomása elámí­tott és zavarba ejtett. A rejtély nyitja után kutatva végigszáguldottam gon­dolatban az elmúlt éveken, de semmit sem találtam bennük egyetlen találko­zásod kívül, amely a Tiszta Tavaknál történt. . . Egy alkalommal elhatároztuk, hogy vasárnap elmegyünk a himki víztá­rolóhoz csónakázni. Abban maradtunk, hogy a Tiszta Tavaknál találkozunk, a nagy váróteremben. Reggelre azonban szemerkélni kezdett az eső, s a gyüle­kezési helyen csak négyen jelentünk meg: én, Pavlik, Nyina Bariseva és Zsenya Rumjánceva. Nyina azért jött, mert vasárnap nem tudott megülni ott­hon, én Nyina miatt jöttem, Pavlik én­miattam, de hogy Zsenya miért jött el, mindannyiunk előtt érthetetlen volt. Zsenya sohasem vett részt szerény lakomáinkon, nem járt velünk moziba, sem a parkba, sem az „Ermitázs"-ba. Ám senki nem tartotta ezért álszent­nek, tudtuk, hogy egyszerűen nincs ideje ilyesmire: tagja volt az egyetem csillagászati szakkörének, s eljárt a Planetáriumba is. Tiszteltük benne ezt a női céltudatosságot, s nem akartuk háborgatni. összejöttünk hát a bulvár közepén az óriási faernyő alatti nagy huzatos pavilonban. Az eső hol nagy kövér cseppekben verte a földet, hol alig láthatóan, s alig hallhatóan szitált, de nem hagyta abba az másodpercre sem. A szürke nehéz felhők egyetlen fénysugarat sem engedve át húztak a háztetők felett. A Himkire gondolni serr. lehetett. Zsenya azonban maka­csul igyekezett meggyőzni bennünket, hogy menjünk. Első alkalommal enge­dett meg magának egy kis eltérést a megszokott szigorú rendtől, s így meg­jáita most is. Kabátjának a gombján egy kis csomag lógott, benne szend­vicsek. Megható volt ez a kis csoma­gocska. Zsenyának nyilván eszébe se jutott, hogy be lehetne menni vala­melyik büfébe, kávézóba, vagy eset­leg étterembe reggelizni, ahogyan ki­rándulásaink alkalmával megszoktuk. Megsajnáltam azt a kis csomagot. Gyerünk csónakázunk egyet - java­soltam, s arra az öreg kiszáradt ladik­ra mutattam, amelynek ott meredezett az orra a melegedő cölöpje alatt ­és azt fogjuk képzelni, hogy a Him­kin vagyunk. - Vagy a Földközi-tengeren - tette hozzá Pavlik. - Vagy az lndiai-"óceánon! — kapott lelkesen az ajánlaton Zsenya. - Vagy Grönland partjain!... - De nem fogunk elsüllyedni? — kérdezte Nyina. - Bosszantó lenne, meghívóm van a Művészszínház bemu­tatójára. Evezők nem voltak, kerítettünk a par­ton két deszkadarabot, kimertük a la­dikból a vizet, s elindultunk földkörü­JURIG NAGIBIN: ereszteni" — a csillagok állásából ha­tározta meg az útirányt mivel irány­tűnk összetört a viharban. Lehetősége nyílt arra, hogy csillagászati előadás­sal traktáljon bennünket, amiből csu­pán azt jegyeztem meg, hogy az Egyenlítő fölött mintegy fordítót! a csil­lagok állása. Aztán szerencsétlenség ért bennünket, s Zsenya szétosztotta közöttünk „utolsó újságjait" — az el­ázott szendvicseket Csüggedten rág­csáltuk a vajas zsemlyét, míg Zsenya arról beszélt, mennyire tetszik neki Ro­binson élete. Átáztam, elfáradtam, szálka ment a tenyerembe — mindez kegyetlenné tett és azt mondtam, nem ismerek kispol­gáribb könyvet, mint a Robinson Crou­se - Az egész könyv az aratás, a ru­házkodás, berendezkedés kicsinyes gondjaival van tele. Az élelmek és mindenféle vacakok végtelen étlap­ja... A diadalmaskodó nyárspolgári lét himnusza!.. . — Én pedig nem ismerek lelkesitőbb dolgot ennél, ahogy te nevezed, az ét­lapnál! — mondta Zsenya, s könnyes lett a szeme. — Mennyi nagyság, őserő van ebben a könyvben, s milyen ál­mok ... Vitánknak Nyina Bariseva vetett vé­get. Hirtelen felkiáltott: - Minek mondtam volna?... Annyi­ra tetszett neked Nyina I Bosszantó és elszomorító érzés fogott el, mintha valami veszteség ért volna. - Mikor és hol találkozunk? - kér­deztem. - Tíz év múlva, május huszonkilen­cedikén este nyolc órakor a Nagy Színház középső oszlopközében. - És ha páratlan az oszlopok szá­ma? - Nyolc oszlopa van,' Szerjózsa. . Akkorra én már neves csillagász le­szek — tette hozzá jelentőségteljesen, s álmodozón, de meggyőződéssel. — Ha nagyon megváltoznék, felismersz a fényképekről. - Ami azt illeti, akkor már én is híres ember leszek - mondtam és meg­akadtam, mert fogalmam sem volt ró­la, mely területen fogok a sors ren­deltetése szerint dicsőséget szerezni, sőt még azt sem tudtam, melyik fakul­tásra jelentkezem ... — Mindenesetre a saját kocsimon jövök ... Ez ostobaság volt, de nem tudtam, mit mondjak. - Nagyon jó, - nevetett Zsenya -, megkocsikáztatsz majd a városban. Múltak az évek, Zsenya Leningrád­ban tanult. Csak 1941 telén hallottam róla, mikor szomjasan vadászva a 'ba­ZSENYA AN CE VA li utunkra. Zsenyán kívül aligha szer­zett ez bármelyikünknek is örömöt. Miközben Pavlikkal unottan csapkod­tuk a vizet, a deszkákkal, Zsenya kidől­gozta az útitervet. Rögtön megérke­zünk a Boszporuszhoz, majd a Szuezi­csatornán át kijutunk a Vörös-tengerre, onnan az Arábiai-tengerre, aztán el­hajózunk a Fülöp-szigetek mellett és már kint is vagyunk a Csendes-óceá­non. Kedves és megható volt Zsenyának ez a kései gyerekessége, de volt ben­ne valami sajnálatra méltó is. — Nézzétek- - mondta Zsenya, s ar­rafelé mutatott, ahol a fák nedvesség­től fénylő ágai mögött egyhangúan sötétlettek a Kolizej-mozi nedves osz­lopai: - Pálmák, liánok, elefántok, el­sodródtunk India partjaihoz!... összenéztünk. Érthetetlen volt szá­munkra, hogyan tárhatja fel magát ilyen naivul valaki. Hiszen mi többiek annyira féltettük s védtük - Hol eről­tetett gúnyolódással, hol könnyed ci­nizmussal — még törékeny, könnyen sebezhető belső életünket. Ahogy álta­lában tizenhat éves korukban teszik az emberek. — Közeledünk a félelmetes Salamon­szigetekhez! — közölte vészjósló han­gon Zsenya. — Helyes! — erősítette meg Pavlik, aki a legmegértőbb volt közöttünk. - Ott vannak a emberevő bennszülöttek" — mutatott a ciszterna falánál cigerattázó legényekre. — Agyúkat a fedélzetre! - vezényelt Zsenya, - Előkészíteni a golyókat!... — Zsenya térj észre, hiszen ez kolo­nializmus — mondtam. — Igaz is — molyodott el Zsenya. öi ült, hogy ötletei visszhangra találtak, s naivságában nem vette észre az író­niát. - Barátokként kell közeledni hoz­zájuk, munkaeszközöket, szerszámokat, orvosságot viszünk nekik . .. Biblia helyett pedig Abrámovics és Golovencsenko iskolai tankönyveit ­tette hozzá Púvlik. Folytatódott unalmas csónakázásunk az esőben, Zsenya fáradhatatlanul ve­zényelt: „Kormányt jobbra", „Kormányt balra", „Vitorlát fölvonni", „Vitorlát le­- Hurrá! Föld!... — Hol? Hol? — kérdezte izgatottan Zsenya, — Ott, nézd, a melegedőnél — mondta prózaion Nyina. - Kész, meg­érkeztünk. Fiúk, én tönkre fagytam, egy csésze kávé nélkül nem ússzuk meg. Menjünk Pokrovkába, a nyári kávé­zóba — javaslom. Zsenya zavartan nézett ránk, az "ar­ca rózsaszínű volt. — Hát jó — mondta aztán hősiesen. - Ha mulatunk, hát mulassunk! Öltünk a nyári kávézóban a csíkos nedves ponyva alatt, forró kávét és hideg sört ittunk. Zsenya fölhajtott egy pohár sört, a fésűk és a tűk szin­te egyszerre kihullottak hosszú, sűrű hajából, arca kipirosodott, s hangos­kodni kezdett, „korhelynek", „elveszett léleknek" nevezte magát. Kicsit szé­gyelltük magunkat miatta, s féltünk, hogy a felszolgálónő nem ad több sört, mert összekúszált hajával, kerek térdé­re föl-fölcsúszá szoknyájában Zsenya még sohasem emlékeztetett annyira ka­maszlányra, mint ebben a kávézóban. Zsenya aztán arról beszélt, mennyire szeretne meghalni az első kozmikus ra­kétában, mert a kozmoszt áldozatok nélkül nem lehet meghódítani, s in­kább ő pusztuljon el, mint valaki más, nálánál értelmesebb. Tudtuk, hogy őszintén mondja, amit mond, nem is sejtve lelki nagyságát, s ez megalázó volt ránk nézve. Mi nem voltunk olyanok, mint ő, még a konyak hatása alatt sem. Nekünk szükségünk volt az életben maradás bizonyos le­hetőségére ... Gyakran meghívtuk aztán is Zsenyát összejöveteleinkre, de többet nem jött el, arra hivatkozott, hogy nincs ideje. Lehet, hogy valóban nem volt ideje, hiszen annyi mindennel foglalkozott. Akkor az egyetlen alkalommal is miat­tam jött el, s miattam vonult Is vissza, büszke becsülettel beismerve magá­ban : nem sikerült. .. - Miért hallgattál eddig, Zsenya? ­kérdeztem. rátáimról szóló híreket, megtudtam, hogy Zsenya a háború első napján otthagyta az egyetemet s pilótaiskolá­ra ment. 1944 nyarán, amikor kórház* ban feküdtem, hallottam a rádióban, hogy Rumjánceva repülő őrnagyot a Szovjetunió Hőse címmel tüntették kí. S csak mikor leszereltem tudtam meg, hogy Zsenya a kitüntetést halála után kapta. Az élet ment tovább, időnként vá­ratlanul eszembe jutott megállapodá­sunk, a találkozás időpontja előtt né­hány nappal aztán olyan éles nyo­masztó nyugtalanságot éreztem, mint­ha az elmúlt évek során csupán erre a találkozásra készültem volna. Nem lettem híres ember, ahogy Zse­nyának ígértem, egy dologban azon­ban nem csaptam be: volt egy kivén­hedt „Opele"-em, a zsákmányolt ko­csikból vásároltam potom áron. Fel­vettem az új ruhámat és a Nagy Szín­házhoz hajtottam. Ha akkor találkoz­tam volna Zsenyával, megmondom ne­ki, hogy hosszas ingadozás után meg­találtam végre én is az utamat: meg­jelent első elbeszéléskötetem, most írom a másodikat. Ezek még nem olya­nok, amilyeneket írni szeretnék, de hi­szem, hogy írok még olyanokat is. Leállítottam a kocsit, a sarkon, vet­tem egy csokor gyöngyvirágot, s oda­mentem a Nagy Színház középső osz­lopkövéhez. Valóban nyolc oszlopa volt a színháznak. Álldogáltam egy ideig, aztán odaadtam a gyöngyvirá­got egy tornacipős, szürkeszemű kis­lánynak és haza Hajtottam ... Szerettem volna megállítani egy pillanatra az időt, végigpillantani az életemen, emlékezni a kurta szoknyás, szűk kabátkás kislányra, a nehézkes ladikra, amely teleültette a tó szürkés felületét hegyes kis palántákkal, az iz­gatott- kiáltásra: „Elsodródtunk Indiá­ba". felidézni akkori lelkem vakságát, amely oly könnyedén otthagyta azt, ami sorsa lehetett volna. KELEMEN SÁNDOR forditása

Next

/
Oldalképek
Tartalom