Új Szó, 1969. szeptember (22. évfolyam, 205-230. szám)

1969-09-14 / 37. szám, Vasárnapi Új Szó

elve élménnyel, élmények terhével, velőmbe, csontjaimba ivódott fáradtsággal zuhantam bele ebbe a túl nagy, és túl sokágt^ ünnepbe; ebbe a mindent öszefogó, és öszszekapcsoló sokaságbahömpölygésbe, amely a történelmet és az új kenyeret hozta ide az évezredek folyását egykedvűen szemlélő Zobor alji városba. Csontjaiban, izmaiban, bronzvörössé égett bőrében hozta el, kinyitott, érdes, óriás-tenyerén. Ez a tömeg a „paraszt nyár" mássá formálódott, más lényegű sokasága volt Nem a „pernyét sirató koldus sereg". De honnan jutott el ide? Milyen mélységekből kellett felkapaszkodnia, hogy azzá lehessen, amivé lett?! Jóllehet az ilyen kérdés nagyon patetikusan hat, de akárhogy is nézem, nem lehet megkerülni. Mert parasztságunk útja, történelme, az a mindennapos újrakezdés, az a végtelen akaraterő, amely munkáját, cselekedeteit irányította és irányítja, magában hordozza a kérdés lényegét, s természetesen —< ma már — a feleletet is. A „honnan hová julás" kérdése így ezen az ünnepi országos aratási összejövetelen nagyon is indokolt. Nos, hát honnan jutott el parasztságunk oda, ahol most áll? Kezdjem Dózsánál, Dózsa „kaszás népénél", amellyel a „jó nagyurak" még a szabadságharc idején sem akartak szóba állni; vagy idézzem Táncsicsot, akinek — mikor a Munkások Újságát szerkesztette — százszámra küldték a panaszos leveleket?' S mit írtak több mint száz évvel ezelőtt? „Hogy hinnők — áll az egyik levélben — hogy az urak javunkat akarják, mikor regálék és úri jussok most is fenn vannak. Szolgálatunkat csak kívánják, de szeretnők tudni, hogy elrablott legelőink és földünk visszaadatnak-e?" És tovább: „Ha az a sok zsöllér, az a 8 millió zsöllér meg nem szorítja a kard markolatát, úgy elvész a haza. De nálunk azt mondja a szegénység: miért adjam én oda 19 esztendős fiamat katonának, hiszen nekem semmim sincs. Mit védelmezzen az én fiam?" S ezek után fogalmazódik meg kristálytisztán: „a szegénynek föld nélkül nem ér semmit a szabadság." Talán az idézetek százados volta •nost, a mi valóságunkban hihetetlenül hangzik. Nagy a távolság. Túl nagy. Vagy legalább is annak tűnik. De én állítom, hogy nem az. A lényege sokkal közelebbi, sokkal súlyosabb, mintsem az az első pillanatra látszik. Mert a kérdések lényege a föld. S a föld birtoklása. S a föld alig húsz éve ruházódott a „sok zsöllérre", helyesebben a sok zsöllér unokájára. Az sem mindegy, íjggy hogyan, milyen körülmények között. Mert ha ma leírom azt a szót, hogy agrárkérdés, sokan csak állnak felette, s ha értik magát a szót, a lényegét már alig. Pedig ez a szó még nem is olyan régen, a század elején, s még a harmincas években is olyan megmászhatatlan hegynek számított mint a Mont Everest. Ha nem nagyobbnak. Mert még az első világháború sem tudta megoldani. Még az első világégés után is maradt minden a régiben. S nem csak nálunk, majdnem az egész világon. De nálunk különösen. Szlovákia mezőgazdasága több volt, mint elmaradott. A sem-ide, sem-oda tartozó orKENYÉR m Sádovský elvtárs, ax SZLKP KB első titkára átveszi az aratási koszorút Résxlet a vasárnap délelőtti felvonulásból S. BARCÁK FELVÉTELEI nak az ötvenes évek túlkapásai, a szövetkezetek magalakítása körül törtéht — sok esetben bizony nem a leghumánusabb — események. Azok is igazak. Nagyon is Igazak. Bizonyára elkerülhetők lettek volna. Húsz év távlátáből mér visszonylag könnyű ítéletet mondani. Akkor nyilván kevesen hitték, hogy parasztságunk húsz év után ilyen magasra jut. S most nem csupán a termelésre gondolok, hanem a parasztság életszínvonalára, arra az anyagi és kulturális felemelkedésre, amelyet nap mint nap tapasztalok. Az idén az aratás alatt számtalan szövetkezetben megfordultam, sok emberrel találkoztam és beszéltem. Az aratásról, a munkáról, az életükről. Nem szeretem összehasonlítgatni a múltat és ^ jelent, mert ezt már balgán és logikátlanul frázissá koptatták, de most nem tudom és nem is akarom kikerülni. Mert enélkül nem megy. Voltam egy szövetkezetben, ahol az idén 1700 hektár gabonát kellett betakarítani. Közel öt ezer lelket számláló községről van sző. Hetvenen vettek részt az aratásban, s két hét alatt minden gabona a magtárba került. Aki aratott valamikor, az megérti mit akarok ezzel mondani. Ha egy nyáron egy aratópár hét—nyolc hektárról betakarította a gabonát, az már nagy dolog volt. Kemény, több mint egy hónapos munka. S mit adott egy hektár? Az 1934—38-as évek átlaga nem egész 15 mázsa búza, 14 mázsa árpa és 12 mázsa rozs. Tavaly az országos átlag 31,2 mázsa volt búzából. Ellenérvként ide lehetne állítani, hogy más a mai, és más volt az akkori talajművelés, talajerőgazdálkodás. Más volt, természetesen; de éppen ez a mostani más jelenti a minőségi előrelépést. Nem csak termelési viszonylatban, hanem — s ez a fontosabb — társadalmi viszonylatban is. Hiba lenne — még egy ilyen ünnepi alkalom kapcsán is — ha elhallgatnám, vag7 nem jelezném azokat a nehézségeket is, amelyek mezőgazdaságunkban vannak. A gondok és a mindennapok megoldásra váró kérdései nélkül ma már nem lehet a termelésről beszélni. Nyltrán ls szó volt róluk. S éppen ez a józan, tárgyilagos mérlegelés a biztatói Húsz évnek kellett eltelnie, hogy ezt felismerjük. S ne csak hogy felismerjük, hanem legyen bátorságunk kimondani nyilvánosan. Mert a bajok kimondása, nyilvánosság elé vitele erőt jelent, önbizalmat S parasztságunk ma már van olyan erős, hogy nyugodtan szembe nézhet minden gazdasági nehézséggel. Ezt a tényt bizonyította az idei országos aratási ünnepség is. Mert erö volt benne, nagyszerű erő, olyan, amit ritkán lát az ember. S nem a külsőségre gondolok, főleg nem azokra. A külsőségek csalók lehetnek, hisz számtalanszor tapasztaltuk, számtalanszor láttuk és éreztük. Most más volt. Belülről volt ünnep. Ez volt a felemelő. Az egész két napig tartott Két napra Nyitrára jött a történelem, a parasztságunk múltja, s a jelenhez való elkötelezettsége. S mit hozott magával? Kenyeret, bort, gyümölcsöt: a földet. Teljes önmagát A szorgalmát, a kitartását, azt a raegfogalmazhatatlan erőt, amely az életet jelenti, az életet, és a békességet, kívül a világban, s belül az emberekben. GÁL SÁNDOR TÖRTÉNELEM A IV. urszagus aratási ünnepség vendégei a ttiszenielvényen. szágnyi földet úgy művelték, ahogy jött Illetve mégsem. Mert a nagybirtokokon azért a gazdálkodás eléggé tervszerűen folyt. S a napszámosok és zsellérek kizsákmányolása is. Azért volt „heves nyár" s ha csak jelképesen is, de a kaszák kiegyenesedtek. Elég ha a Kosúti eseményeket idézzük. A kérdés akkor is ugyanaz volt, ami Táncsics Idejében. 1920-ban Szlovákiában több mint három és fél millió hektár föld 54 ezer nagybirtokos tulajdonában volt, s a kis- és középbirtokosok ennek csupán az egyharmadát mondhatták a magukénak. /JJzen a ponton a számok nem csupán egyszerű statisztikai adatok, hanem százezernyi napszámos embertelenül nehéz sorsáról tanúskodnak. A kenyérről, amely így vált történelemmé, történelmi erejű mementővá, s az a kevés, amit eddig emlékeztetésül elmondtam, csupán parányi töredéke az egésznek. Gondoltam arra is, hogy illik-e egyáltalán egy országos méretű aratási ünnepség alkalmával erről beszélni. Gondoltam rá, mert ilyenkor sok minden megfordul az ember fejében. Végül csak oda jutottam, hogy nem hagyhatom el, mert csak úgy érthetjük meg a mai helyzetet, ha látjuk azokat az összefüggéseket is, amelyek széttörhetetlenül egymáshoz kötik a múltat, a jelent és a Jövőt. Mindaz amit elmondtam eddig, jóllehet nem az országos aratási ünnepséget részletezi; látszólag alig van köze hozzá. De csak látszólag. Mert a történelem, s főleg a parasztság történelme nem olyan szalag, amelyet ott vághatok ketté, ahol éppen jónak látom. Egyre inkább hiszem, hogy lehetetlen akár csak egy parányi részt is lenyisszantani belőle, annyira egy és egész. Még akkor ls, ha az értelem azt mondja, hogy igaz, igaz, de ott van-