Új Szó, 1969. augusztus (22. évfolyam, 179-204. szám)

1969-08-09 / 186. szám, szombat

ká Zablepénytől a műszergyárig Valamikor, a harmincas évek második felében, még az első köztársaság idején jártam először Kárpátalján. Aztán megfordultam ott a Horthy-megszállás idején, s végül negyvennégy nyarán-őszén, a háború alatt. Fiatal is voltam, szinte még gyerekember, meg régen is volt, úgyhogy a konkrét élményeim elmosódtak, nem emlékszem pontosan a helyekre, ahol jártam, kivéve Ungvárt, Beregszászot, Munkácsot és a megdöbbentő élményt: Verhovinát. Viszont kitörölhetetlenül megmaradt az emlékezetemben, hogy olyan nyomort, olyan évszázados elmaradottságot, mint amilyet Kárpátalján, a Verhovinán láttam, életemben nemcsak, hogy nem láttam, hanem el sem tudtam képzelni. Milyen az a kép, amely huszonöt-harminc éven keresztül is megrögződött bennem? A gerendákból összetákolt szalmatetős faház, a néhány négyzetméternyi „szoba" (mindegy, hogy minek nevezem) valami kietlen sivársággal, ugyanakkor valami fullasztó zsúfoltsággal, aztán a bocskor, meg a rongyos ruházat, és leginkább: a zablepény, illetve ennek tésztájából sütött kenyér. Gyerekkoromból ismertem a kukoricalisztből sütött görhönyt, aztán meg úgy is adódott, hogy a kenyérnek való lisztbe — mert a szükség így kívánta — kukorica és árpa liszt is került, és bizony az ebből sütött kenyér nem volt jó. De akkor is, a zablepénnyel összehasonlítani sem lehetett. Mert nem mondom, hogy ezt a zablepényt melegen még valahogy csak le tudtam nyelni, bár úgy éreztem, hogy valamiféle összepréselt szecskát eszem, hanem ha kihűlt, ha megszáradt, akkor már végképp nem embernek való eledel volt. S ott, Kárpátalján, a Verhovina falvaiban ezt ették. Ha volt! Konzervált nyomor A háború hányatásaiból haza kerülve, apám sok minden felöl érdeklődött, különösen Kárpátalját gyakran hozta szóba, mivel ő az első világháború idején járt azon a vidéken. Sokszor emlegettük azokat a helyeket, ahol mindketten megfordultunk: Vereckei-szoros, Fenyvesvölgy, ökörmező és más helyiségeket. Elmondtam az égbekiáltó nyomort, a szalmatetős házakat, a bocskort, meg a zabkenyeret, s azt, hogy a háború alatt az élet még tovább romlott. „De akkor mi változott ott — kérdezte s egyben konstatálta apám, — hiszen tizenhatban, mikor én jártam arra, akkor is ilyen nagy volt a nyo mor?" Hát igen, mi változott Kárpátalján? Igaz, hogy történt egy-némely változás, de ezek az életen nem sokat változtattak. Mert mit változtatott Verhovina szegényeinek nyomorán, hogy az Osztrák—Magyar Monarchia felbomlása után Kárpátalját Podkarpatská Rus elnevezéssel a megalakult Csehszlovák Köztársasághoz csatolták? Kétség-, telen, hogy ez bizonyos fellendülést jelentett főleg a városok életében, már azért is, mert Kárpátalja önálló országrész lévén, ki kellett építeni közigazgatását, amely aztán kihatott az élet egyéb területére ls, de a lényeget, és Kárpátalja egészét, népének sorsát tekintve csupán a cégtábla változott, mivel Schönborn gróf korlátlan hatalmát felváltotta a Latorica R. T. Aztán a Csehszlovák Köztársaságot is feldarabolták, s Kárpátalja a Horthy-fasizmus igája alá került. Nem sokkal később pedig kitört a második világháború. Szóval történtek és voltak változások. Változtak az országhatárok, csak a nyomor és az elmaradottság nem változott. Ogy látszott, hogy ez Kárpátalján változtathatatlan. Miért mondom most el ezeket a személyes benyomásokat, élményeket? Azért, mert nem régiben — huszonöt év múltán — ismét Kárpátalján, vagyis az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság kárpátontúli területén jártam, s szinte izgatott a kérdés: milyen szociális változások következtek be az itt lakó népek életében? És mindezeken belül is leginkább: hogyan élnek Verhovina falvaiban? Ezekről a változásokról, Kárpátalja múltjáról, jelenéről és jövőjéről beszélgettem furij 11nickij elvtárssal, az SZKP KB tagjával, az Ukrán Kommunista Párt kárpátontúli területi bizottságának első titkárával. A tények és adatok, melyeket Kárpátalja múltjáról felsorakoztat, még inkább megerősítik a bennem kialakult s máig élő képet: nyomor és elmaradottság. A felszabadulás előtt iparról e vidéken aligha beszélhettünk. A burzsoá Csehszlovákia társadalmi és gazdaságpolitikájáról szólva gyakran és joggal szoktuk emlegetni, hogy Szlovákia a cse'h finánctőke agrár- és nyersanyagfüggvénye volt, s nem hogy iparosított volna, ellenkezőleg, ha érdekei úgy kívánták, akkor a gyárak kapuit bezárta, leállította a termelést. A cseh finánctőkétől való függőség még hatványozottabban érvényesült Kárpátalján. És mert a finánctőke érdekei a félgyarmati állapotok tartósítását kívánták, Kárpátalja fejlesztéséért jóformán semmit • sem tettek. Az ipart lényegében a kézműipari műhelyek, vagyis a 3—4 emberrel dolgozó kisiparosok jelentették. Már komoly üzemnek számított az, melyben 30—40 ember dolgozott. Ha Kárpátalja iparát az elmaradottság jellemezte, még inkább érvényes ez a megállapítás a mezőgazdaságra. Mert nemcsak a tulajdonviszonyokról van szó, arról, hogy a szántóföld több mint háromnegyede a földbirtokosok és a bankok tulajdonában volt, hanem a mostoha természeti és éghajlati adottságokról is. A nép nem csupán azért ette a zablepényt, mert jövedelméből csak erre futotta — ha egyáltalán jutott rá —, hanem azért is, mert Kárpátalján — a Tisza, az Ung és a Borzsa termékeny völgyét kivéve — leginkább a zab és a krumpli termett meg. Azt viszont már a tulajdonviszonyok szabták meg, hogy az ember nem tudott eredményesen harcolni a természeti adottságokkal szemben. A lakosságnak pedig 90 százaléka a mezőgazdaságbői élt. Ennek a gazdasági és szociális állapotnak szinte törvényszerű következménye volt, hogy a két világháború között, tehát az első köztársaság idején, egész Európában a legnagyobb halandóság Kárpátalján volt. Aztán jött az 1938-as esztendő, a müncheni diktátum, s a Csehszlovák Köztársaságot feldarabolták. Kárpátaljára 1939 márciusában a Horthy-fasizmus tette rá a kezét. És ha Kárpátalján addig azt hitték, hogy a nyomor már nagyobb nem lehet, hogy oda csak adni lehet, de elvinni nem, mivel nincs mit —•, a Horthy-fasizmus talált elvinni valót itt is, és Kárpátalját a teljes gyarmati sorsba süllyesztette. Major, Borkanyuk, Svoboda Ogy vélem, hogy Kárpátalja múltjára nemcsak a nyomor és az elmaradottság a jellemző, hanem a harc is a nyomort és az elmaradottságot szülő mindennemű elnyomás ellen. Bennünket leginkább az első köztársaság alatti harcok kötnek össze, az az internacionalizmus, amely az akkori Csehszlovák Köztársaság több nemzetiségű népét — köztük a kárpátaljai ukránokat is — űz osztály- és a nemzetiségi elnyomás ellen egygyé kovácsolta. Kárpátalja a csehszlovák munkásmozgalom egyik legerősebb bástyája volt. E mozgalomnak éppoly élharcosa volt a magyar Major István, mint az ukrán Oleksza Borkanyuk. Közös volt az ellenség: a kapitalista elnyomás és kizsákmányolás, s közös volt a cél: kiharcolni a dolgozó nép hatalmát. A Csehszlovák Köztársaság feldarabolásával, az országhatárok megváltoztatásával sem szűnt meg e népek internacionalizmusa, most már a fasiszta megszállók elleni harca. Köztudott, hogy a Szlovák Nemzeti Felkelésben, majd a partizánharcokban milyen sok ukrán vett részt, s ezeknek egy része kárpátaljai volt. De sok szlovák és cseh áldozta életét Kárpátalja felszabadításáért. Kárpátaljai utamon sok helyen megfordultam, s a városok és községek szinte mindegyikében megtalálható a második világháborúban elesett hősök emlékműve. Az emlékműveken feltüntetve azok neve, akik a Szovjet Hadseregben harcoltak és estek el, és külön feltüntetve azok neve, akik az l. csehszlovák hadtestben, illetve ahogy itt mondják, Svoboda hadseregében harcoltak és estek el. Kárpátalja 1944 októberében szabadult fel a fasiszta megszállás alól, és a nép akaratából egyesült az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársasággal. Ahol azelőtt analfabetizmus volt... Milyen fejlődést ért el a 25 év alatt Kárpátalja? Könnyű és ennél fogva csábító dolog volna a statisztikai adatok felsorakoztatása, és arról írni, hogy az ipari termelés ennyivel és ennyivel, a foglalkoztatottak száma pedig annyival és annyival emelkedett. Ogy vélem azonban, az olvasó számára érzékelhetőbb a valóság, ha csupán a legjellemzőbb adatokat, illetve a kontrasztokat említettem, jiogy azelőtt az ipart itt lényegében a néhány emberrel dolgozó kézműipari műhelyek jelentették, ma viszont csupán egyetlen üzem, a munkácsi műszergyár 3500 embert foglalkoztat, s maga ez az egy üzem tizenegy szerte több értékű terméket termel, mint azelőtt Munkács egész Ipara együttvéve. S tegyem ehhez még hozzá, hogy ez a műszergyár azon a Kárpátalján működik, ahol azelőtt a lakosságnak több mint a fele írástudatlan volt? Nem lehet említés nélkül hagyni azt sem, hogy míg azelőtt Kárpátalján több volt az ügyvéd mint az orvos, ma több ezer orvos ügyel az emberek egészségére. Ha emlékezetemben Kárpátalja és a szalmatetős faházak azonos fogalmat jelentettek, akkor ma Kárpátalját a nagyarányú házépítés jellemzi, hiszen csupán az elmúlt 25 év alatt 113 ezer magánház épült, és persze ehhez még számítsuk hozzá az állami lakásépítést. Zablepény, mostoha természeti adottságok? Fönt a Verhovinán, Feketepatak (Cornf PotíkJ falucskában, ahol azelőtt nem hogy a búza nem termett meg, hanem jó volt, ha a rozs hektáronként 6—7 métermázsás termést adott, tavaly búzából 24,5 métermázsás termést takarítottak be. Mindez talán azt jelenti, hogy Kárpátalja fejlődésében nem adódik gond és probléma? A valóság torzítása volna ilyesmit állítani. Érdekes — de nem véletlen —, hogy Szlovákia és Kárpátalja felszabadulás utáni fejlődését, a ma gond jatt és problémáit összehasonlítva, milyen sok a közös vonás. Mert Kárpátalján is: területi viszonylatban bizonyos munkaerőfelesleg, ugyanakkor helyenként és iparáganként (pl. építőipar) munkaerőhiány mutatkozik. De hogy mind az eredmények, mind a gondok és a problémák milyenek a valóságban, erről az életben kell meggyőződni. Hiszen ezért jöttem. BATKY LÁSZLÓ A nápolyi vándor pihenni tért ÖTVEN évvel ezelőtt, 1919. augusztus 9-én Montecatiniban meghalt Ruggiero Leoncavallo olasz zeneszerző. Nevét csupán egyetlen műve, a BajazzÓk című kétfelvonásos opera tette halhatatlanná, egyéb alkotásait, operákat, operetteket, a Serafita című szimfonikus költeményt és a La vita di una marionetta című balettet ma már csak a zenetörténelem beavatottjai ismerik. Nápolyban született 1858. március 3-án. A nápolyi konzervatóriumban kezdte el tanulmányait Lauro Rossi tanítványaként. Márpedig Rossi nem volt a haladás híve, makacsul védelmezte a nápolyi iskola hagyományait, a konvenclonalizmus merev stílusát, Giuseppe Mercadante szellemi örökségét. Holott akkor már Giov. Verga megírta a Cavalleria rusticana című színművét (amely Mascagní zenéjével vonult be a világ operaszínpadaira), és megteremtette az európai naturalizmus olasz változatát, a verizmust. Az életpálya kezdetén már találkozott a szellemet bénító tekintélytisztelettel és emellett minden lépését a nyomor, a gond kísérte. Ki volt akkor Leoncavallo? Ismeretlen, kopott zenetanító, aki fillérekért tanította illedelmes muzsikára az egyre jobban tollasodó polgárok gyermekeit, kávéházi zenekarok karmestere, örök vándor, aki egyik városból a másikba hurcolta nyomorát és csak kopott szállásán mert álmodozni sikerről, hírnévről és eszményekről, a veristák zenei elődjéről, Georges Bizet-ről. AMIKOR Edoardo Sonzogno olasz zeneműkiadó 1888-ban dalmű-pályázatot hirdetett, Leoncavallo is beküldte a Bajazzókat, de a pályázatot Mascagni nyerte meg Parasztbecsület című művével, mert a kiírás egyfelvonásos dalműre vonatkozott. De a Sonzogno cég indította el a mellőzött pályaművet is 1892. május 21-én a milánói Scala színpadán — diadalútjára. A művészeti stílusváltozások elválaszthatatlanok egy adott kor politikai, társadalmi törekvéseitől, a reform óhaja mindenkor politikai-gazdasági síkon születik és csak vetületként jelentkezik a művészetekben. Ezért a művészi reformtörekvés egyben a jobb, a haladóbb igenlését ls jelenti, emberi hitvallás, magatartás-forma kifejezése. Mascagni mellett Leoncavallo volt az, aki tudatosan fordult szembe korával, művészi eszközökkel harcolt a romantika, az opera heroikus hagyományai ellen, témáját a mindennapi életből merítette. A Bajazzók prológusát joggal nevezhetjük a veristák zenei ars poeticájának: „... egy darab életet óhajt tárni elétek. Most láttok majd szeretni, mint künn az élet piacán szeretnek. S látjátok a gyűlölet indulatját. Hallotok majd bús panaszt, s vad dühnek ordítását, cinikus gúnvkacajt..." A VERIZMUS az operaszínpadokon nem jelentett határozott, stílusjegyben kimondottan ellentétes előjelű változást, hanem csak a romantika egyik késői — és rövid életűhajtása volt, de a veristák — Mascagni és Leoncavallo érdeme, hogy nemcsak folytatták, hanem a stílus keretein belül a csúcsra emelték Bizet hagyományát. A hús-vér embert mutatták be, annak valódi ösztöneit, vad szenvedélyeit, oly korban, amelyben az olasz Dél megindította harcát a megkövesedett feudalizmus ellen. így, ezzel csatlakozott Leoncavallo a haladáshoz, a néphez, az egyszerű emberhez és fejezte ki artisztikus eszközökkel a saját korát mozgató eszméket. Canio, a vándorkomédiás, a szépséges Nedda és Silvio a szerelmes parasztlegény azóta is vándorolnak és bemutatnak „egy darab életet" az operák látogatóinak. Alkotójuk ötven évvel ezelőtt befejezte vándorútját... Montecatiniban a lélekharang hirdette, hogy finita la commeďia. PÉTERFI GYULA Nyári ceruzajegyzetek öregek Zsivaj, sikongás, egy perzsavásár tarkasága és kacagás — vagyis strand. A nyugágyon két idősebb férfi ül, majd elindulnak a medence felé, hosszú, térdig érő klottnadrágjukban. A tekintélyes pocakú lelép a második lépcsőre, topog a bokáig érő vízben. Nagyszerű! — fordul társához. A szikár rábólint és mellé áll. Egy darabig nézik a gyerekek hancúrozását, aztán lelépnek a harmadik, majd a negyedik lépcsőre. Így állnak csípőre tett kézzel a térdig érő vízben és beszélgetnek. A nap lassan a fák koronái mögé csúszik. A két férfi kilép a medencéből és törülközni kezd. — jót fürödtünk — mondja a vászonsapkás elégedetten —, holnap is kijövünk ... Generációk A vén folyó fűzfái alatt nomád csoportok tanyáznak. Az egyik csoport felöl visítás hangzik. — De apuu ... — Jössz, ha mondom! — rivall egy középkorú férfi ellentmondást nem tűrő hangon, majd karonragad egy tízéves forma fiút és a víz felé vonszolja. — Na — mondfa a férfi megállva a derékig érő vízben — most megtanítlak úszni! — De apu, hisz én ... — Semmi kibeszélés, majd én megmutatom... A gyereket a vízre fekteti, mindkét kezével átfogja és számol: egy, kettő, bal, jobb. A gyerek kapálódzik, minden erejével igyekszik kiszabadulni az ölelő atyai karokból. — Hűt ez nem megy — dühöng a férfi. — Apád világéletében víziember volt, te meg..., idenézzl Ráfekszik a vízre és úszni kezd. Kövér karjaival nagy nekibuzdulással csapkodja a vizel, arca kivörösödik. — Nahát, így kell ezt — lihe' gi felállva —, na gyerünk! Elkapja a gyereket. A fiú azonban kicsúszik kezéből és a víz alá merül. A férfi utána kap, néhány lépést tesz előre, lehajol és kétségbeesetten hadonászik kezével a víz alatt. A folyó sodrában vagy tíz méternyire felbukkan a gyerek. — Apu, idenézz! — kiáltja és erőteljes hosszú kallózó tempókkal úszni kezd apja irányába. Ember a sorban Itt a nyár, benne vagyunk a kánikula kellős közepében. Verítékcseppek gyöngyöznek bőrünkön, torkunk kiszárad és valami üdítő hideg italra vágyakozik. Megindulok az enyhülést ígérő oázis felé és beállok a sorba. Egy, kettő, három, négy számolom. A nyolcadik vagyok. Közben megjön a kilencedik ember, mögém áll és mellét a hátamnak feszíti. Előrelépek, a távolság köztünk azonban nem növekszik. A mellkas követ és tolakszik. Most már én is az előttem állóra feszülök. így állunk, préselődünk egymásba. Verítékcseppjeink csermelyekké fonódnak, átütnek ingünkön. Kellemetlen érzés, a saját verítékemben sem szeretek fürdeni, nem még a másokéban. Egy, kettő, három, négy — számolom —, egy, kettő, három, négy — ismételem. — Érdekes — mondom a mö göitem állónak. — Nem fogy a sor... Elhúzza száját, valami fanyar nevetés gurgulázik a torkából, amilyen egy érthetetlen, suta vicc után szokott. — Na fa — mondja, és teljés 80 kilójával a lapockámra borul. LUZSICA MIKLÓS 196S VIII. 9.