Új Szó, 1969. augusztus (22. évfolyam, 179-204. szám)
1969-08-03 / 31. szám, Vasárnapi Új Szó
r DOM, sokkal é rdekesebb emberek már régen „felfedezték" Párizst, ezért nem a különféle képtárakban és könyvtárakban eltöltölt örömteljes és Izgalmas órákról akarok beszámolni, hanem csupán néhány benyomást szeretnék ismertetni. s Egyik legmegrázóbb élményem az volt, hogy találkozhattam Michel Carrouges francia íróval, akinek egyéni sorsa nagyon meghatott. Ez az ember, aki egész életében tanult, folyóiratokat szerkesztett és más emberek könyveinek kiadásával foglalkozott, ma — erejének és alkotó vitalitásának teljében — világtalan és csak önfeláldozó felesége együttműködésével folytathatja szellemi életét és alkotó munkáját. Az író — többek között — a „Kafka contre Kafka" című figyelemre méltó Kafka-tanulmány szerzője. Csehszlovákiában még nem volt, de talán azért, mert alaposan ismeri modern irodalmunkat, szinte lenyűgözött hazánk öt évtizedes múltjának elemzésével és távlataink felvázolásával. Csak igen kevesen — és talán csak az, akinek figyelmét a világ legélénkebb, legszórakoztatóbb városában sem tudja lekötni semmi, ami felületes és illanó, hanem a saját zárt világába mélyed, amelyből már sok zavaró tényezőt kiiktatott, hogy több helyet kapjon az értékesebb önvizsgálat, csak az ilyen ember képes ennyire őszintén, kíméletlenül vádolni saját nemzedékét, amely fnár 1938-ban talán nem csak a müncheni árulást követte el... SOK időt töltöttem el a Palais Tokyo-ban, ahol megrendezték a modern képzőművészeti alkotások nagyszabású kiállítását — és ahonnan a mi Kupkánk művei sem hiányoznak — Vasarely Poprádja előtt. Itt találkoztam egy Idősebb francia úrral — ezt hangsúlyozni kell, mert a Montmartre képtáraiban több a külföldi, mint a párizsi. Azt akarta tudni, hogy miért keltette fel érdeklődésemet ez a festmény. Amikor megmagyaráztam, honnan érkeztem és honnan származik a festő, megörvendeztetett azzal, hogy a Tátrát ismeri} kijelentette, hogy Csehországban, „a cigányok birodalmában" a második világháború befejezése őta nem volt. Lehangoló, ha az elképzelés igazolja a valóságot. S bár a franciák felületes földrajzi ismereteiről tudtam, nem csak nevethetnékem volt, hanem kissé szomorú is voltam. HÄROM hét alatt csak nehezen nyerhettem áttekintést a diákság tavaszi megmozdulásáról, de úgy tűnik, hogy a probléma még távolról sincs megoldva. Azt, akinek módjában volt a világháború utáni Csehszlovákiában valamilyen főiskolát elvégezni, szükségszerűen meghökkenti a megcsontosodott, konzervatív francia iskolarendszer különlegessége. A Nagy Forradalom, a nagy néptribunok országában, a városban, ahol a Bastille-ból csak jelentéktelen emlékmű maradt, mert a forradalom olyan következetes volt, hogy elsöpörte, a legnagyobb személyi szimpátia mellett is eléggé kínos a 20. században olyan jelenségekkel találkozni, amelyek szöges ellentétben állnak mindazzal, amit már úgyszólván a bölcsőben megtanultunk tisztelni, szeretni és csodálni. A mi főiskolai hallgatóink bizonyasan elképzelni sem tudják, hogy a Sorbonne-on igen gyakori a diszszertációk állandó halogatása, mivel a két opponens egy-két év alatt sem tud megállapodni az időpontban. A hallgató ezek kénye-kedvétől függ, tekintet nélkül arra, hogy milliomos-csemete, akinek idővesztesége nem válik érezhetővé a családi költségvetésben, vagy pedig egy paraszt, vagy munkás isten tudja hányadik gyermeke. Talán ezért is olyan feszült a hangulat az ősrégi iskola hallgatóinak képviselői között. Az iskola egyébként nem nagyon veszi figyelembe az ifjú emberek ambícióit és terveit, hanem elsősorban — a tanulás és a, hallgatók egész erkölcsi felfogásának rovására — a régi teklntélyuralom tiszteletéhez ragaszkodik. AKI egy ország múltját nem csak az útleírásokból, irodalomból és nagyszerű épületeiből akarja megismerni, annak érdemes elmenni a temetőbe. Számomra a legtanulságosabb a montparnasse-i temető, Párizs második legnagyobb sírkertje, a PéreLachaise volt. Talán azért is, mert a Rue Froidevaux-n, a temető egyik bejáratával szemben laktam. Átmeneti otthonom, egy idős magyar képzőművészBő műterme, a földszinten volt és nagy ablakain át a temetőre láthattam, ami ebben a sajátos bohémnegyedben túlságosan szuggesztív és meghökkentő volt. Talán fokozta ezt a műterem részben bohém Készben misztikus berendezése is, amelynek minden darabja — a könyvtár, a szobrok, a műtárgyak — egyrészt a művésznő hazájára emlékeztettek, más*észt a már két háborút megélt európai nemzedék szellemi orientációját bizonyították. Párizsi bolyongásaimat nemegyszer a megnyugtató temetőben végzett felfedező sétával kezdtem. Egy slrmeléket soha nem hagytam ki: Charles Baudelaire-nak „A romlás virágai" megátkozott szerzőjének, a csodálatos életű költőnek sírját, amely szerényen meghúzódik a szatócsok hivalkodó síremlékei között. A véletlen járókelőt még halála után is arra kényszeríti, hogy a sors rosszindulata és iróniája felett töprengjen. Édesanyjával együtt itt nyugszik gyűlölt apja, Aupick tábornok is, halála után is kérkedve katonai és diplomáciai rangfokozataival, jelentéktelen élete eredményeivel. Felsőbbrendűségével még a sírban is elnyomva törvénytelen fiát, akinek sírkövén csak neve látható, amely azonban sokkal többet jelent, — nemcsak Franciaország számára. KULTURÁLIS élményeim közül mindenekelőtt a Quartier Latin kis képtárairól szeretnék beszámolni. Olyan müvek láthatók itt, amelyek talán a jövő nemzedék számára egykor ugyanazt jelentik, amit számunkra Braque és Picasso alkotásai. A még nem méltányolt művészetnek ezek a szentélyei ellenállhatatlanul vonzottak és nagyon nehéz volt üres kézzel távozni. Milyen szép lenne, ha lenne egy új dr. Kramáŕ, aki valaha talán éppen ezekben a képtárakban vásárolta meg a modern francia művészet kincseit. Azonban itt még a kezdő, gyakran merészen kísérletező festők is büszkék és nem vesztegetik műveiket alamizsnáért. Emellett talán a világ egyetlen pontján sem ilyen nagy a konkurrencia, hiszen úgyszólván minden sarkon és különösen a hidakon találkozhatunk festőkkel, vagy magukat fes tőknek képzelőkkel, akik műveiket sok esetben na mikus húrjait. A termekben a régi lemezekről nem csak Chevalier régi dalait, magyarázatalt és visszaemlékezéseit hallhatjuk, hanem láthatjuk a régi híres színészek és színésznők, énekesek — a művész kortársainak — fényképeit, sőt, a valamikor régen nagyon intim szöveggel ajánlott felvételeket ls. Ez a tipikus francia könnyedség egyetlen látogató számára sem meglepő, vagy felháborító. A Jelek szerint a szexuális őszinteség, az álszenteskedés teljes hiánya szintén a francia főváros előnyei közé tartozik. Más kérdés, hogy ennek gazdasági vetülete is van, ez azonban csak a turistákra vonatkozik, akik tömegesen sorakoznak a könyv- és újságárudák előtt és mellőzve az Igazi Irodalmi, vagy grafikai értékeket — inkább a pornográfia iránt érdeklődnek. NEM akarom az „édes Franciaország" vonzerejét csökkenteni és ha néhány bíráló megjegyzésem is akad, az csupán egy olyan ember többhetes megfigyelésének eredménye, aki már nem a 17 évesek rajongásával látja a világot, hanem egy korszak távlatából és talán a szocializmushoz és demokráciához tartozó ország állampolgárának különlegesen éles tekintetével. Mint említettem: a Bastille nem létezik. De sajnos a korszellem sem, amely ledöntötte és nem maradt más, mint ennek tagadása. A franciák elfelejtették Napóleont, de annál jobban imponál nekik a hódító hadjárata és hatalma. Alkalmam volt megismerni a francia családi életet is és megállapítottam, hogy a párizsi élet gyors forgatagában gyon szellemesen kínálják eladásra. Például a járdára írt ajánlattal: „Ha tetszik a művem, kérem vegye meg. Ha netán nem tetszik, akkor is adjon pénzt, hogy beiratkozhassak egy tanfolyamra és megtanuljak jobban rajzolni." Ilyen utcai bolyongás alkalmával, amikor egy kis képtár előtt álldogáltam, pillantottam meg a hirdetményt, amely Da Silva brazil festőművész kiállítására hívta fel a figyelmet. A Duncan-képtárban egy idősebb, tipikusan francia, bűbájos hölgy fogadott olyan szívélyesen, mint valami kulturális intézmény képviselőjét, vagy egy tengerentúli vevőt. Amikor a vendégkönyvből megállapította, hogy Csehszlovákiából Jöttem, választékos finomsággal és ellenállhatatlan bájjal biztosított szimpátiájáról. Egyidejűleg meghívott az esti hangversenyre is, amely már az improvizált bohém, de eredeti környezet miatt is hatalmas élményt jelentett. Azonban a közönség szinte valószínűtlen volt. Talán ez volt a legöregebb párizsi hölgyek nagygyűlése. A kis teremben a tiszteletreméltó matrónák olyanok voltak, mint egy régi panoptikum életre kelt figurái. Semmit nem vesztettek született kacérságukból, estélyi ruhájuk, ékszereik, szőrméik a múlt idő nyomait viselték, de összhangban álltak viselőikkel. A legnagyobb élménv azonban a művészetek iránti rajongásuk volt, az a tiszta öröm, amivel Musset kevésbé ismert szerelmi verseinek előadását, Chopin zenéjét, vagy Párizs örökifjU kedvencének, Maurice Chevaliernek az énekszámait fogadták. Apropó: CheValier. A Champs Elyseés-n, a Pan American impozáns épülete mellett kiállítást rendeztek a francia sanzonkirály 80. születésnapja alkalmából. Művészetében egyesítette a lírait a durva realitással és saját szavai szerint arra törekedett, hogy megszólaltassa az emberi sors tragikus és koséin veszett ki a családi élet felemelj, esztétikai érzéke. Azonban egy szomorú élményben is volt részem. Egy idősebb csechofll földbirtokosnő vacsoravendége voltam, aki egy prágai kislányt alkalmazott háztartásában. Ez a kedves, nagyon művelt hölgy Párizs egyik legdrágább negyedében, az Etoile közelében lakik, saját házábnn, egyedül egy hatszobás lakosztályban. Azt hittem, hogy honfitársnőm legalább átmenetileg meleg otthonra talált nála, hogy nem annyira „háztartási alkalmazott", hanem inkább társalkodónő. Sajnos, nem így van. A 75 éves, rendkívül élénk hölgy, aki egy jótékonysági egyesület elnöknője, nyugodtan elviseli, hogy a kislány, aki esténként nyelvtanfolyamra jár, a legfelsőb emeleten, egy cselédszobában lakjon, ahol nincs se fürdőszoba, se fűtőtest. VOLTAM az Operában, inkább az épület, mint a művészi élmény kedvéért, Moliere és Rostand műveit láttam a Comedie Francaise-ban, Shawtól Az ördög cimboráját a Theatre de Paris-ban, és egy Williams-darabot a Cafe-Theatre-ban a St. Louisszigeten. Ez az improvizált pince-színház úgyszólván egyedül képviseli az avantgardot Párizsban. Ezenkívül a francia fővárosban egyetlen színház sem versenyezhet hazai színházainkkal. Azt hiszem, egészen természetes az a jóleső érzés, hogy azért, amit a művészet terén elértünk, nem kell szégyenkeznünk a világ előtt. Ha összehasonlítjuk kedvezőtlen földrajzi helyzetünket és országunk lakóinak alacsony létszámát az annyira szerencsés franciákkal, akkor láthatjuk, hogy eredményeink sok mindenben azonosak. Mert a hagyományokban oly gazdag Franciaországban az elsőbbségről szőtt legendák — attól tartok — egy szép napon szertefoszlanak. JAROSLAVA PESIAKOVA «0 "D k. (U 3 > ÍS Dl d) S U) E LU X o 2
