Új Szó, 1969. augusztus (22. évfolyam, 179-204. szám)

1969-08-03 / 31. szám, Vasárnapi Új Szó

„Kháron ladikja nem akkor indul velünk midőn lezárul és befagy a szem. Zord átkelők soká nyitott szemmel megyünk a végzetes vizén." EGRI VIKTOR: Z

avart és kissé elfogódott vagyok, valahányszor egy Illyés-könyvről vagy színjátékról beszámolót készülök Imi. Négy évtizeddel ezelőtt, írói pályám kezdetén, a Nyugat hasábjain igen meleg, elismerő szavakkal értékelte a IKVA kiadásában megjelent Felkél a nap című regényemet. A húszas-harmincas évek fordulóján írott alkalmi recenziói és nagyobb tanulmányai közt, amelyekben a proletárművészet, kollektív költészet, irodalom és világszemlélet alapkérdéseivel foglalkozott, életrajzának írója és oeuvre-jének elemzője ezt a kritikáját is megemlítésre érdemesíti A magyar irodalom története 1919-töl napjainkig hatodik kötetében megjelent tanulmányában. Nyilvánvaló, hogy ez a tény játszik bele elfogultságomba, melytől már azért sem próbálok szabadulni, mert a múló évekkel Illyés munkássága egyre mélyebb nagyrabecsüléssel tölt el, s azzal a tisztelettel is, amely csak a legnagyobbakat illeti meg. Személyesen csak később, a lillafüredi írói kongresszuson ismertem meg, 1933-ban. Szűk baráti körben, fehér asztal mellett hajnalig elnyúló beszélgetés után ott, Lillafüreden ajándékozott meg első verseskönyvei, a Nyugat kiadásában megjelent Sarjúrendek, a Juhász Géza és Kardos László szerkesztette Oj írók sorozata negyedik köteteként megjelent Ifjúság, valamint a Három öreg dedikált példányával. Bizonyára nem lesz érdektelen, ha az akkori kiadói lehetőségek illusztrálására megemlítem, hogy Illyés egyik legszebb fiatalkori elbeszélő költeménye, a Három öreg a szerző kiadásában jelent meg „diósgyőri famentes papíron" 512 példányban Fáy Dezső rajzaival. A rendes kiadáson kívül 26 számozott „amatőrpéldány" is készült kézzel színezett rajzokkal, a költő és a művész aláírásával. Ugyanakkor és évek múlva József Attila kötetei hasonló alacsony példányszámban jelentek meg, hol a szerző kiadásában, hol valamely nyomda neve állt a kiadó neve helyén. A

háború után először 1954 májusában találkoztunk Komáromban. Tagja volt a Magyar írók Szövetsége 25 tagú küldöttségének, amely a Jókai halálának 50. évfordulóján rendezett emlékünnepélyen vett részt Veres Péter vezetésével. Ugyanabban az esztendőben egy sziléziai írókollégámmal a MISZ vendége voltam, és Szigligetről Tihanyba szerettem volna átrándulni, hogy a költőt otthonában üdvözölhessem. Illyés megelőzött: egy vasárnap ő jött le Szigligetre hitvese és Szabó Lőrinc felesége társaságában. Az ötvenhatos események után, ötvenhét februárjában Csepelen megrendezett első író-olvasó találkozón ültem mellette, aztán egy évtizednyi szünet után a Katona József Színházban az újonnan átdolgozott Fáklyaláng főpróbáján válthattam néhány szót vele. Kevés ez, ha összegezem a találkozásokat, de bennem mindegyik felejthetetlenül él: látom magam előtt nemesen kiművelt fejét, világító tar koponyáját, tarkója őszes bozontját és kissé húsos orrát; látom felvillanni okos, kissé ravaszkás tekintetét, amelyben mindig égett egy kis gunyoros láng, s ugyanaz a csipkedő kedv, az önmagát sem kímélő irónia ült a szája szegletében. Csípős kedve sohase bántott, mert szellemes volt, s nem rideg, visszautasító; érzett benne — bárhogy takargatta — a segítőkészség, a jóság és szeretet. De nem ezek a véletlen találkozók a lényegesek. A lényeget, az igazi barátságot és tiszteletet a művek alapozzák meg, amelyekben alkotójuk a legőszintébben, leplezetlenül mutatkozik tneg. Illyés Itt magával ragadó fenomén, s hamarjában el sem tudnám dönteni, kit illet a nagyobb csodálat: a költőt, a prózaírót, az esszéistát, a műfordítót vagy a színművek szerzőjét? Valahol Illyés egyszer azt írta, hogy. elégedett lesz, ha megmarad egy kötetnyi verse, két-három kötet prózája, egy-két színdarabja. Erre csak azt mondhatom, hogy roppant szerény volt. Oroszországi útijegyzeteibe vagy a Puszták népébe mindig öröm visszalapozni, Petőfi életrajza három évtizeddel megjelenése után ls csodálattal tölt el, ahogy tízévi időtávlat után önfeledten gyönyörködni tudtam az átdolgozott Fáklyalángban. Nem hagyhatom említés nélikül az Ozorai példa pátosztalan, ára annál költőibb hazafisását. ízes nyelveILLYÉS GYULA ESSZÉ-REGÉNYE zetét, az Ebéd a kastélyban borssal és paprikával — de még több szellemmel — fűszerezett portréit és legalább egy pillanatra meg kell állnom a Nyitott ajtó sok száz. fordításremeklése mellett. Catullustól Jevtusenkóig, .a kínai Tu-Futól a ma élő Aj Csingig évezredeket ölel át ez a vaskos kötet, hogy Illyés költők vitáiból a szóértést, e egyetértésükből az egész emberiség egyetértésének múlhatatlan szükségességére következtessen, és ugyanakkor a legpéldásabban kijelölje helyünket a világirodalomban. V

égül itt van utolsó könyve, a Kháron ladikján, ez a naplószerű jegyzetekből és novellákból. összeállított kötet — a háború utáni magyar irodalom legbölcsebb könyve —, amelyet írója esszé-regénynek nevez, és amelyben egyetlen témáról, az öregedés tüneteiről beszél az alvilág révésze ladikján „nyitott szemmel" evezve. A túlvilági életben hinni nem tudó bölcs nem a haláltól, az elkerülhetetlen megsemmisüléstől tart, hanem az öregedés tüneteitől, a fizikai erőnlét csökkenésétől, az emlékezet kihagyásától, amin iróniája fölényével túl tudja magát termi mindaddig, amíg az emlékezete teljesen cserben nem hagyja. A Kháron ladikján evező költő érzi az öregedés terheit, mosolyog, ironizál, néha utálkozik — az enyészet borzalmasságát a halott hozzátartozóinak szemével nézi —, de mint költő és a gondolat izgalmas vadásza eljut a felismerésig, hogy „minden filozófia — s minden költői lobogás elszántán és következetesen a halál — a biztos vesztés — ellenében lobog. Oly kitartóan, hogy már-már reménnyel." A havas hajnalokon, pocsolyák közt emelt fővel, fejedelmi asszonyi büszkeséggel félholtan is templomba járó nagyanyja makacsságból kiolvassa, hogy a halál ellen indítja meg napi sétáját és nagyapja éppily lélekkönnyebbülési szükségből csoszog fel naponta a présházba. Mi a rezümé: „Az öregség testi-lelki kényelmetlenségei ellen nem utolsó hatású védekezés a tennivalók bizonyos ütemszerű beosztása és ismételtetése. Vagy, hogy az időt ml fogjuk kordába. Mert "különben 0 táncoltat bennünket a maga bolond — embertelen — kedve szerint. Semmit sem ajánlhatunk tehát melegebben a vénülöknek, mint a halál pillanatáig tartó tevékenységet. A halált eggyel szégyeníthetfük meg. Ha nem várjuk." Meglátogatja Uikács Györgyöt és könyvekkel telezsúfolt kicsiny dolgozószobájában ülve egyre csodálkozik, hogy a nyolcvanhárom esztendős tudós még három terjedelmesebb könyvet tervez s azok után az önéletrajzát. „Minden pillanata reagálás — írja Illyés. — Felelet az életre. Ez távolítja el tőle a halál árnyékát. Minden porcikájával működik, mégpedig belülről kifelé; igen ez a *tttka'. Hinni pedig abban hisz, hogy a szocializmus fölépíthető, megmenthető." IJéhány mondat, amelyekkel önma" gát bíztatja, és nekünk, olvasóinak útravalóul ad: „Minden ember annyi, amennyi a tapasztalataiból megmarad, és tovább hat benne." „Az öregkorról szóló irodalomban — a klasszikusban főleg — azért oly ritka az olvasható, mert a szerzők ugyan helyesen a tudathoz fellebbeznek, vagyis egy testi támadást a szellem fegyvereivel akarnak visszaverni, de a fegyvereket ósdin, rosszul forgatják. Hamisan érvelnek, bábukat döfnek át. Harsány és szikrázó vigaszuk olcsó, piaci, mindig is azok dőlnek be nekik, akiknek nem volt szükségük rájuk; a fiatalok ..* „Tudott és taglalt jelenség, hogy a leghatalmasabb államokat a fiatalok forgatták föl, és öregek állították helyre. Márpedig helyreállítani bajosabb, mint lerontani." „Elménk minél pallérozottabb, annál kevésbé értheti a halált. A halál könyörtelen ellenség, szemben vele az ösztön áll, még könyörtelenebb. Summáson elutasítja az olcsó értelmezéseket. Műveltségünk arányában vagyunk képesek elnézni az elmúlás csárdai tréfálkozásait, ordenáré bizalmaskodását testünkkel." k magát parasztian fukarnak mon" dott költő gazdagon megajándékoz könyve ízes gyümölcseivel. Talán a leggazdagabban ott, ahol a munka értékét méri, s elmondja, hogy számára az az óra értékes, amelybe ő tölt valami értéket; amelyet ő tesz értékessé; amely alatt valami értékeset mívelt. Vagyis hát dolgozott. Versben: „Húztam az átkos ember-igát." És minél maradandóbbnak tetszőt csinált, annál kevésbé érzi az elfutott napot szomorúnak, önmagát boldogtalannak. Szereti a tihanyi szőlőskertekben a múlt emlékeit felidézni, az elmúló felett elmélkedve bolyongani, a domboldal védett öbléből megbújó roskatag, pusztulásra érett présházakban öregekkel szót váltani, — a vénülés gondja felett tűnődni. Az öreg házak megnyugvást adnak örökké éber, kutató szellemének, mert reménnyel töltik el és magyarázatot ígérnek. Vajon csak hasznos olvasmány ez a bölcs könyv? Több annál. Olyan mint szépanyáink füves ládikája, amely tele van jószagú szerekkel és füvekkel, görcsöt oldó finom kenőccsel, bajt gyógyító illatos párlatokkal. Nagy József: Táj (PVC-metszet, 1966)