Új Szó, 1969. augusztus (22. évfolyam, 179-204. szám)

1969-08-17 / 33. szám, Vasárnapi Új Szó

István már két éve nem volt otthon. Most ölbevaló gyermekével és feleségével nekivágott az útnak. Előző este minden szépet elképzelt a falujáról; megjelent előtte minden ház, minden út, minden ösvény; nem is létezett más a világból, csak a falu, benne az édesanyja, körötte a szomszédok, s szerte az ismerősök, akiknek nevét ízük és zamatuk miatt gondolatban is jó volt kiejteni: Zordon Miksa, Gagó Béni, Borkács Imre, Bő András, Boksa Gedeon. Nagy, régi nevek voltak ezek. Sámán nevek. Mert valamikor, nagyon rég, abban az időben, amikor a papok erőre kaptak a magyarok között, hét sámánt égettek itt meg. De az asszonyaik, meg a kölykeik megmaradtak. Mert azoknak, akik nagy szorításban élnek, ha másuk nem, a magjuk megmarad. Istvánt is Bő Istvánnak hívták. — Istenem — mondta az anyja —, hát megjöttek? Nem kellene ennek a csepp gyermeknek megmosdani? Annyi út után! Annyi törődés után! Máris hozom a vizet. István tudta, hogy a fúrott kút fó öt percre van a házuktól, akarta venni a vödröt meg a kannát, hogy majd ő hoz vizet, jóformán azonban az édesanyja addigra vissza is ért. — De hamar megjárta. — Hisz itt a csap a kapunál. — Miféle csap? — Vizet vezettek itt minden utcába. Jó csirkeebédet ettek, savanyú, homoki vinkót ittak utána, elpilledtek. István járt egyet a környéken, beköszönt Gagó Bénihez, aki nemrégiben a téesz főraktárosa lett, s megivott a kocsmában valamennyi bort Borkács Imrével, akí a közös gazdaságok szervezésének idefén a vasúthoz menekült, krampácsoló lett, csakhogy ne kellfen a közösbe mennie. — Most látom — mondta István —, hogy itt vizek vannak minden utcában. — Vannak, hogy a fene egye meg. — Mért egye a fene a vizet? Rossz? — Ízre jó, az isten verje meg. S hozott még egy üveg bort Borkács. — Az íze fó, sőt! — mondta. — Nagyon jó. Ráadásul ott van mindenkinek a kapujában. Csakhát: bánat, amit hozott. Ahogy a szart nem tudja lenyelni az ember, mert nem kutya, hát ezt se! Többet nem mondott. Más emberek jöttek a kocsmai asztalhoz, s István nemsokára hazament az édesanyjához, hisz disznóölésre készültek, ki kellett kétszáz portája. Ha minden porta fizet kétezerszáz forintot, megvan az egész községnek a vize. — Kétezerhatszáz, nem sok. — Pesten — mondta Béni. — De itt? — Egy ásott kút mennyibe kerül? — Ötezerbe. — Akkor a vízvezeték megéri a bolondnak is, nem? — Meg, az úristenit neki — mondta Béni. — Te tanácstag vagy. Megszavaztad? — Meg. — Kifizette mindenki? Galambos Lajos (MNK): még élesítenie a késeket, megdarálni a borsot, tisztába tenni a rizst, megtisztítani pihés héjaiktól a fokhagymagerezdeket. — Miféle bánat az — kérdezte az anyjától —, amit a víz miatt nem tudnak lenyelni az emberek? — Hallottad tán? — Hallottam. — S bánat? Azt mondták? — Azt Édesanyja megvonta a vállát, elfordult. — Kár is beszélni róla — mondta. — Vannak mindenféle hülye emberek. Az istennek megszámlálhatatlan marhála él a földön, te ne tudnád? Éjfélre végeztek a disznóölés előkészületeivel. Reggel négykor pedig már Gagó Béni, a főraktáros zörgetett, hogy hát akkor kezdjük azt a mészárlást, mert halad a nap Nem mintha annyira haladt volna, hogy a hajnali négy késő lenne, de az ember torka Ilyenkor hamar kívánja a pálinkát. Megitták a rendes adagot, megfogták a disznót, leszúrták, a téesztől kapott szálmával megperzselték, aztán jöhetett a súrolás. Nem sajnálták hozzá a vizet, hiszen valóban Itt volt egy lépésre a csap. —• Valamikor, kölyök koromban — mondta István a két karom majd leszakadt, mire egy disznóöléshez elegendő vizet hordtam. — Most nem szakad le senkié. — Mégis valami bánatról beszélnek. Gagó Béni a perzselővillát belevágta a tűztől megenyhült földbe: — Ilyen ez az átok nép — mondta. Odaviszik elibe a mézet, az se kell neki. Mindenütt valami susmust sejt. Fellökte a sipkáját a fefebúbjára: — Fúrták itt a falu mellett ezeket a nagy kutakat, onnan megy a víz a városba. De ha már oda megy, azt gondolta a tanács, mért ne jöhetne Ide is, ahol tulafdonképpen ered? Tervkészítés, számvetés, satöbbi. A községnek van hatezer lakosa, ezer— Az állam hitelt adott rá. Tíz év alatt kell kifizetni. Munkálkodtak rendesen egész nap. Felbontották a disznót, bevitték a pitvarban felállított nagy asztalra, megszedték a szalonna tetejét, formásra alakították a négy sonkát, kockára vágták a zsírnak valót, megdarálták a kolbásznak váló húst, megtöltötték a hurkát is, bár ez az asszonyok feladata lett volna; szóval elvégeztek mindent annak rendjemódja szerint. Este meglett a tor, s víz nem kellett hozzá egyáltalán, hisz István édesanyja odaállította Béni és a fia közé az ötliteres demizsont. Másnap délután, amikor a fáradalmakat már kipihente, István szedelőzködött. — Hová? — kérdezte az anyja. — Járok egyet. — Menj csak, ha az anyád házánál nem érzed jól magad. — Ugyan, mama — mondta István. — Benézek a tanácsnál Boksa Gedeonhoz. Egy padban ültünk az iskolában. Tudja. — Oda te csak ne menj. — Miért? ,— Ha már nem elég a torkodnak az itthoni bor, vegyed inkább a kosarat, vidd el a rokonoknak a kostolót. — Eddig még sohse tiltott engem Boksa Gedeontól — mondta csendesen István. — Nem tiltok én most se semmit. Oda mégy, ahová akarsz. Hallgattál te énrám valaha? Papnak akartalak s lettél, mi? Flaszterkoptató Pesten. Megnősültél, hiába mondtam, ne vedd el azt a nőt, elváltál, hiába könyörögtem, ha már egyszer így van, ne válj el. Csak a szégyen. Minden lépésed csak a szégyen. Megnősültél újra. Tetszik az aszszonyod, tetszik az ölbe való gyermeked nagyon. Mért akarsz te még most ís mindig csak menni? Boksa Gedeonék majd megitatnak és telebeszélik a fejedet. De hát ez kell neked, nem a jó, csendes nyugalom a családoddal. Menj csak. István cigarettára gyújtott. — fó, hát akkor nem megyek sehová — mondta. Játszott a gyermekével, aki már ki tudta mondani azt, hogy papa, mama,- lámpa, cipő és ilyesmi, valamint megtudta mutatni, hol van a lábacskája, nyelvecskéje, meg a kis, pisze orra. Átölelte a feleségét. Szerette őt, mert az csendes és hamvas lelkű volt. De aztán ebben a nyugalomban beléje vágott a Pesten hagyott rengeteg munka; csoportjával együtt már három épület tervezésével volt adós. Miért ís lettem tervezőmérnök, gondolta, nem lett volna jobb valóban, ha papnak megyek, ahogy anyám akarta? — Ez a víz — mondta egyszer csak az anyja. — Kár beszélni róla. Kidobolták rendesen, hogy aki vállalja, hogy tíz év alatt kifizeti, írja alá az ívet. Aki nem írja alá, azon hat hónap alatt behajtják. Tíz év, meg hat hónap. Csak nevetni tud az ember, nem? István azt kérdezte: — Édesanyám aláírta? — Mit? — A tíz évet. Az anyjának nagyon nyílt és tiszta volt a tekintete: — Buta vénasszonynak képzelsz te már engem — mondta. De másnap István mégiscsak elment Boksa Ge deonhoz, a tanácselnökhöz, anélkül, hogy az anyja tudott volna róla. Kártyát kerítettek, áthívták az iskolaigazgatót, aki valamikor szintén osztálytársa volt Istvánnak és tízfilléres alapon ultiztak egy keveset. — És aki nem írta alá — kérdezte hirtelen István —, azon valóban behajtjátok hat hónap alatt a kétezerhatszázat? — Be. Csend volt. — Muszáj — mondta sokára csendesen Boksa .. — Az ember tartsa meg a szavát, a jót is, a roszszat is. Különben szétfolyunk és a népek szemében semmivé leszünk. Nem akartam én ilyen módszerhez folyamodni, de nekem is csak úgy biztosította a pénzt a beruházáshoz a bank, ha viszem az aláírásokat. A vizet a község érdekében egyszerűen bűn lett volna kihagyni. Megszavazta hát a tanács, hogy aki nem írja alá, azon behajtjuk. Ha dolgozik valahol, levonatjuk a fizetéséből. Ha egyéni, hozzátesszük az adójához. Vagy egyszerűbben: rédiát sem válthat a malacára, ha ez nincsen rendben. — Hányan nem írták alá a tíz évet? — kérdezte István Boksa letette a kártyát, felállt: — Azt kérdeznéd inkább, hányan írták alá? — Hogyhogy? — Egyszerűen nem hitték, hogy behajtjuk. Legyintettek. Mosolyogtak rajtunk. Még némely tanácstag is. Behajtani? Ha egyszer az állam tíz év türelmet adott? Hol van még az a tíz év? És hátha nem is kell fizetni egyáltalán? Nem kell azzal az aláírással sietni. Várjunk csak a végére. Hiába könyörögtem. Hiába tettem ki a lelkemet. Magam mentem el legalább kétszáz portára. Vasárnap, amikor az emberek kijöttek a templomból, a tanácsháza előtt beszédet tartottam. — Nem hittek? — Nem. — Hányan nem hittek? — A falu portáinak nyolcvankét százaléka nem írta alá. István ivott egy korty bort. — A szomszédunk. Gagó Béni, aki most a téesz főraktárosa, aláírta? — Nem — Tanácstag. — Nem írta alá. — fis az anyám? Boksa Gedeon leült, hogy újra keverhesse a kártyát és osszon. Nem nézett Istvánra. — Ne haragudj — mondta. Későn, éjféltájban került haza István. Felesége és a gyermek már aludt. Csak az anyja várta öt, mint régen, kamasz diákkorában és villámló tekintettel kérdezte: — Hol voltál? — Kártyáztunk Boksáéknál. — Es? — Semmi más, csak kártyáztunk. Es olyan nyíltan nézett az anyjára, mint ahogyan az tagadta le előtte a múlt napon a pillantásával a szégyenét. Mert ugyan mért kellett volna még megtetézni azt?