Új Szó, 1969. augusztus (22. évfolyam, 179-204. szám)

1969-08-17 / 33. szám, Vasárnapi Új Szó

Varró Ilona (Románia): A lig vártam, hogy megnőjön a mellem. Reggelenként megsimogattam, és még ma ls emlékszem, mekkora öröm volt: rádöbbenni, hogy már kitöltene egy férfitenyeret. Tizenhárom-tizennégy éves lehettem, a Vész előtt, amely aztán jó ideig távol tartott tőlem minden szerelemkeltő gondolatot, és a férfiakat csak mint félnivaló fenevadakat hozta házunk tájára. Engem sűrűn elvénasszonyosítottak, feketébe bugyoláltak, és korommal kenték be az orrom hegyét. Nem is esett bajom, s elmondhatom, hogy én az egész Vészből csak néhány halottat és holmi füstöt láttam; egyedüli, amire emlékszem, hogy lábán égett el válahol a bűza, s jó darabig nem főzhettünk kását: nem volt miből. Aztán eltakarodtak a halottak, a hóval egyszerre, el a tatárok is, és az élet kezdődött élőiről: néhány férfival kevesebb volt, néhány kikapós menyecskével több; ám én hiába tartottam meg háromszor is egymás után a kilenc keddet: tizennyolc éves lettem, és nem került kérőm. Azt mondták: a tatárok visszajönnek, de ez — mindenki tudta — csak olyan szóbeszéd. Minek is jöttek volna? Párjuk nélkül maradt asszonyokon és a felperzselt földön kívül semmit sem hagytak itt; az a néhány férfi pedig, akin az erejük kipróbálhatták volna, mind talicskázott és követ tört, vagy éppen vakolókanalat fogott: az udvarházakat rendbehozni. A mi falunkban még csak udvarház sem volt; a szomszédban viszont, hallottam, hozzák helyre az urasági udvart. Valami más vidékről Jött, sőt külországot is járt mesterek: azok körül hemzsegett minden élő. Én is odamentem, gyalog, egy tavaszi vasárnap, amikor úgy éreztem, hogy vakondokká válok földbe vájt odúnkban, napról napra és évről évre ugyanazzal a káposzta- meg bableves-főzéssel elfoglalva. Soha el nem felejtem: ahogy mentem az úton, egy fűzbokor mellett, a patakparton: egyszer csak az az érzésem támadt, hogy szomjas a mellem, igen, a mellem, amely szépen megnőtt, anélkül, hogy ügyeltem, vagy hogy valami értelme lett volna; levegőre szomjas, szinte fuldoklik, szabadon ^kellene hagyni, mint a cigánynék. És kis híja, hogy a jóillatú reggelben eleget nem tettem ennek a furcsa kívánságnak, s ki nem gomboltam a mellényem, le nem toltam az ingem, ott, az . ég-föld szeme láttára, egyedül a nyitottszemű határban. Nem tudom, mi lehetett ez: soha, sem azelőtt, sem azután nem voltam így; ám ezt jól megjegyeztem, mert este, hazafelé jövet, szekéren, a sötétben is ráismertem a helyre, ahol ez az érzés elfogott: a fehérlő fűzre; akkor pedig már tudtam, hogy ez volt életem legszebb s legfontosabb napja. Ezen a napon láttam meg Kelement. A fél falu és a fél vidék odacsődült, ahol az idegen férfiak dolgoztak. Nekem, ahogy megláttam őket, első gondolatom az volt, hogy vajon ezek miért nem estek el? Ilyen fiatal és jó erőben levő embereket még a Vész előtt sem láttam, nemhogy utána. Valami pártfogójuk lehetett, vagy sok pénzük, esetleg sok munkájuk, ami visszatartotta őket a haláltól — mert szembeszállni a tatárral, mezítláb, favillával, éhesen, legyengülten — azt jelentette nálunk, hogy halál. Nagyon szép és erős férfiak voltak, csak ezt tudom mondani róluk most is. A falubeli vének segédkeztek nekik, ki mit tudott, s ők noha nem egyébért, mint dolgozni hívták őket ide: csak járkáltak és mutogattak jobbra-balra: mit kell csinálni. De nagyon ügyesen mutogattak, igaz, s olykor oda is nyúltak valamihez, ami eddig nem állt meg s most megállt, addig ledűlt, most megtámaszkodott, addig göcsörtös volt, most meg sima. Az asszonyok is mind ott sündörögtek: ajánlgatták, hogy oltanak meszet, hoznak vizet, homokot, ami kell; s nem értettem, mért vannak kiöltözve, ha dolgozni akarnak; ha meg vasárnapolnak, akkor mért dolgoznának? Az idegenek rá-rácsaptak a szoknyájukra, s egyik-másik el is tűnt időnként velük a ház mögé; az öregasszonyok ilyenkor kiköptek, mi leányok pedig — én legalábbis — nem bántuk volna, ha miránk köpnek ki. Tiszta ruhában voltak a férfiak, nem úgy, mint a földművesnép, izzadtban; s az hallatszott róluk, hogy már nem sokáig maradnak: azért dolgoznak még vasárnap is, mert sok a dolguk, soktfelé hívták őket, házakat, istállókat helyre hozni, építeni. A leányok kézről kézre adták a vizescsebret, s visongtak, hogy csengett belé a hely; az asszonyok a mésznél hajladoztak: rossz volt nézni, amennyi csóréság kilátszott belőlük; én pedig jól eltáthattam a szám az öregaszszonyok háta megett, mert egyszer csak azt érzem, hogy a két könyököm oldalamhoz lapul, s valaki felemel a könyökömnél fogva, és felállít egy gerendarakásra, hogy ott, ahol én álltam, el tudjanak vontatni valami hídiásnak való deszkát. Egy férfi emelt fel: aranyszemü. Először a szemét láttam meg, aranybarna szemét, amelybe muszáj volt azonnal belenézni, mint egy házba, aminek kinyitották előtted az ajtaját. Emlékszem, abban a pillanatban gondolkozni kezdtem: hogy mire emlékeztet, hol láttam már. De nem tudtam rájönni, s talán ezért néztem továbbra is. Az őznek a szőre ilyen színű, de a méz is ilyen, és egyik-másik platánfalevél ősszel, mikor lehull. Csakhogy azokban egyikben sincs arany, ami így világítson. Ennek a férfinak a szemében meg az volt. Mintha két kicsi Nap lett volna a szeme helyén. De hogy milyen jó volt beléjük nézni I Mintha eddig a percig széttekeregtek volna, de most ügyesen járomba fogta volna valaki a két szemem, s ettől kezdve meg van adva a mód, ahogy haladjanak; mintha csak út nyílt volna befelé, valami soha nem látott, mély ragyogásba, amit mindössze néhány barna folt távolított, annyira csak, mint a rozsdásra vénült platánlevelek a fán a Napot; ugyanakkor mintha valamiből ittál is volna, végtelenül: kútból, amely nem apad ki soha, aranytóból, amellyel be nem lehet telni: mentül inkább iszod, antul inkább kívánod — nagyon jó érzés volt a szemébe nézni. Meztelen volt a szeme, meztelen, igen, ez az; és éreztem, hogy azzá válik az enyém is, és öszszeolvad az övével, szégyen nélkül, ott, az ég-föld s a két falu szeme láttára. Amikor — később — megtudtam a nevét: azonnal a szeme jutott eszembe, meg valami, amit akkor, a szemét fürkészve, hiába firtattam. Ami napfény, ami keménység és zene van a nevében, az mind benne ragyogott a szemében. Mintha csak mondaná: Kelemen! Kelemen! Nem szerettem soha, amikor azt mondták rá: pallér. Vagy így, szigorúan: „a legnagyobb pallér". Kelemen ő, a kőműves, a kedves, csilingelő szemű; az én édesem és gyönyörűségem. A bőre is zengett, mint a neve: mintha szikrák pattannának szét róla, amikor hozzám ér; és a mézszínű karja kemény volt, mint a kő: ez a két kar emelt engem magasba, szikrázvacsilingelve, hogy ma is hallom: Én vagyok itt! Kőműves Kelemen! Azután a fűzfavessző-véget láttam meg a szájában. Ügy tartotta a fogaközött, ajaka szegletében, mintha azzal adna dolgot magának, mikor nincs más; no meg mintha el akarná kerülni ezáltal a felesleges beszédet. Apám mindig azt mondta: „Sok beszéd szegénység." Talán ezért is tetszett, abban a pillanatban. A fénylő levelek az állára borultak, mintha simogatnák, s szép árnyékot vetettek az ingére. Délfelé járt, s nekem talán ezért — a melegtől — támadt az az érzésem, hogy jobb lenne előtte ing nélkül állni. Vagy csak a fűzfaág juttatta volt eszembe azt a reggeli dolgot? Mikor megfogott: féltem. Amíg emelt, mintha valami összehúzódott volna a gyomrom alatt, de jólesőn; s mikor feltett a gerendarakásra, szerettem volna a friss fenyőillatban megfüröszteni mind a két mellem, és közibük vonni az ő fejét: éreztem, hogy neki is jólesnék, nekem is. Milyen jó, hogy az ember az effélét titkolni tudja. Az egyik kezével elengedett, ujja közé vette a fűzfaágat és végighúzta, úgy alulról, az állam alatt: — Hogy hívnak? — Gyeride. Istenem, valahányszor, visszagondoltam rá, már akkor este is, hazafelé jövet, de még előbb, abban a percben is, amikor kiejtettem a számon: szívből hálát adtam, amiért így megtaláltam a hangom. Valahonnan messziről jött ugyan, mintha nem én szólnék, hanem csak a szokás; így hallottam a leányoktól; tudtam: így kell felelni, ahogy tudtam például káposztát sózni De azt is tudtuk mind a ketten, már akkor, hogy mi bátran beszélhetünk akármit, úgyis mindegy; akár Gy. Szabó Béla: Habok fölött. (Részlet) visszavehetné foga közé a fűzfaágat, mert ami körülöttünk s velünk törlénik: csak szokás; amit mondunk egymásnak: az is csak szokás; és amíg le nem hunyjuk: a szemünk fog helyettünk beszélni. Beszélni? ölelkezni. Szégyen nélkül s szét nem választhatóan. Igen, mesélték már, hogy ez ilyen, csak uem hittem, hogy nekem is lesz még részem belőle. Leszöktem a gerendáról, ahogy szokás, és sarkon perdülve faképnél hagytam; de tudtam, hogy egész nap sütni fog a szeme, akkor is, ha nem lát, vagy ha nem nézek rá: ettől a perctől kezdve nem vagyok egyedül. Mennyi Irigyem támadt abban a pillanatban. Kiderült, hogy az aranyszemű maga a főmester. Ű vállalta fel a munkát, és ő fizet; ő parancsol még az olasznak is, aki kacagtatóan törte a nyelvünk, s legtöbbet forgolódott a szoknyák körül; ő felel mindenért. S azt mondták: eddig még senkivel nem állt szóba. Tetszett nekem, hogy így van, sőt mi több: ügy éreztem, másképp nem is lehetne. Másképp nem volna semmi értelme a világon: nem volna becse; márpedig mit őrizzek egész életemben, ha nem olyasmit, aminek becse van. Mert ahhoz nem fért kétség, hogy feleségül vesz. Az izgatottan vihogó vagy irigyen elforduló leányok bizonyára szembe kacagtak volna, ha megfejtik, hogy én ettől a kurta „beszélgetéstől" máris a jegyesének érzem magam; de én ebben olyan bizonyos voltam, mint amire kár is szót vesztegetni. Azon kaptam magam, hogy amint — elől egymásra tett kezemben zsebkendővel — állok vagy haladok, bármit teszek: ügy nézek körül az udvaron, mint az ő felesége, jobb keze, úrnője: nem hord-é el valaki valamit, nem téblábolnak-e túl sokat a kupa zabra felfogadott vének; nincs-e valami olyas helytelenkedés a mész körül, ami rabolná a drága időt? Amint így nézelődöm, egyszer csak azt látom, hogy Kelemen mosolyog. Oldalt álltam feléje, s meglehetősen messze: Isten tudja, mégis hogy láthattam meg, amint valamiért lehajolván reám néz és elmosolyodik. Ogy látszik, az ls a dologgal Jár: anélkül látni, hogy odanéznénk. Világított, melegített, ölelt és örvendett a két aranyszeme: nem tudom, hogy vehetett észre a leányok gyűrűjében, s hogy tarthatott ő szemmel engem egyáltalán, mikor volt olyan lányból, mint én, legalább száz; de nem volt tévedés, mert a nálamnál kisebb, izgulós, vihógós leánykák elkezdték a könyököm ráncigálni: — Nézd meg, hogy néz! Látod, hogy nézett téged? Abban a pillanatban megértettem, hogy nem kell már nekem gerendákra állni: így is kilátszom a többi közül. Hiába vagyok sokkal szegényesebben és szürkébben öltözve, mint ők: Kelemen lát, és megismer engem ezer közül, és ez már nemcsak érzés, hanem bizonyság. Abban a pillanatban mintha megnőttem volna; s mintha megtámaszkodtam volna a világban, megvetettem volna valamiben a hátam; abban a pillanatban egy sereg régi-régi dolog meghalt, s soha többé nem volt — nem lesz — már fontos: csak az élet, ami előttünk állt: a sok habarcskeverés, homokhordás, deszkavontatás és efféle, amiből otthont kell magunknak ügyeskednünk. A szekeret is neki köszönhettem, hazafelé. Mőzsi bácsi, akinek másnap reggel fát kellett hoznia a szénásszekérrel, legelőször nekem szólt oda: Aztán ülj fel. Napszálltakor megyünk. Nem tudtam, hogy vajon Kelemen bízta meg, vagy csak így észrevett mindenki, miután Kelemen észrevett. Mindenesetre az, hogy elsőnek engem hívott: valamit jelentett: A falu — két falu — úgy vélte, hogy találunk. Én, a 18 éves, és ő a „vénlegény", akinek a foglalkozása viszont magyarázta az asszonytalanságot, — és aki a legeslegjobbik korban volt a házasodáshoz: úgy 24—25 éves lehetett. Amikor elindultunk, akkor Ijedtem fel, hogy talán soha többé nem találkozunk: s ami ma volt, egyetlen szép emlékem marad róla. Csak nem fogok ide caplatni, mint egy cefre, hétköznap is; — vasárnapig pedig vagy itt lesz, vagy nem. Hátrafordultam, a ház felé, hogy megnézzem: vajon mennyi munkájuk lehet még, s hát látom, hogy ott áll a kút mellett, háttal a Napnak, amely körülölelte úgy, mint édes fiát, éa erre néz ő is, akár a Nap — engem pedig már visz a szekér arra, ahol a Hold lakik. Megnyugodtam, mert most már — hogyha minden tévedés volt is és képzelődés: ez az egy lgazón nem; és most már, ha akar, Mózsi bácsitól mindent megtudhat rólam, azt is, hogy hol talál meg. (Részlet)