Új Szó, 1969. augusztus (22. évfolyam, 179-204. szám)

1969-08-15 / 191. szám, péntek

% i RUONYANSZKY ISTVÁN CIKKSOROZATA í m ím A JORDÁN PARTI UDICE Jordánia, 1969. májusa. Az izraeli légierő bombázza Karamell romjait, mert azt gyanítja, hogy a városkában fedajinok rejtőznek ... K

arameh a jordániaik és a palesztínaiak szemében jelképpé vált. Annyit jelent számukra, mint a franciáknak és a világnak Oradour. Annyit jelent számukra, mint a csehszlovákoknak és a világnak Lidice. A városka, ahol valamikor 14 ezer lakos élt, ma halott. Nem lehet elképzelni kihaltabbat, szomorúbbat és szívszorítóbbat, mint a sivatagos-köves tájban egy elhagyott várost, ahol kivétel nélkül minden házat földig romboltak, ahol a szemétben, törmelékben csak ügyi hivatala segítségével két iskola nyílt a városkában. Bevezették a telefont és a vizet. Fejlődtek, építkeztek. Zöldségüket Kuwaitba is elvitték. Gyümölcstermésükért SzaúdArábiából is eljöttek a kereskedők. A városka lakói büszkék voltak eredményeikre. Büszkék voltak Karameh nevére, amely az arab nyelv egyik legszebb szava. Azt jelenti, hogy méltóság. Erre a szerény, csendes és méltóságára büszke kisvárosra is rászabadult a pokol, amikor 1967. nyarán Izrael repülőgépei napalmbombákkal árasztották el utcát. A városkába menekültek áradtak a Jordán túlsó partjáról, a megszállt területről. Lakossága egyik napról a másikra 25 ezerrel nőtt. Az A könnyes gyerekszemben sége... egy-egy tábla maradványai jelzik, hol állott a mecset, hol a postahivatal, hol az iskola, hol a kórház... A nap könyörtelenül síit — besüt a leomlott tetők helyén azokba a szobákba, ahol éltek és szerettek. A cipészműhely romjai alatt javításra váró elnyűtt cipők százai: sose fogják őket viselni. Az iskolapadok szilánkká törve: sose fognak bennük betűvetést tanulni. A mecset minaretje csodás módon állva maradt, de a sérült tornyocska alatt a gyékényszőnyegekre ráomlottak a falak: nem imádkozik többé senki Karamehben. Mert nincs többé senki a jordániai Lidicében. Az izraeli bombák azokat a romokat rombolták tovább, amelyek az izraeli robbantó alapos munkájáról tanúskodnak. De élőlény nem bujkált a romok alatt. Egy árva macskát se látni Karameh romjai közt, egyetlen galambot se a városka fölött feszülő kék égen ... Karameh méltóság

1 Karamehben először 1952-ben szervezték meg a palesztinai menekültek táborát. A Jordán folyó völgyében, ahol a termékeny föld találkozik a sívó homokkal, a palesztinai menekültek itt is felverték nyomorúságos sátraikat. Évről évre többet hódítottak el a homokos talajból; kiszedték a földből a köveket, csatornákat ástak ... Karameh puszta határa helyenként valóságos kertté változott. A sátrak helyét vályogházak, majd téglából-kőből épült lakótelepek foglalták el. Karameh lakói és a palesztinai menekültek összeforrtak, új községet alkottak. Ifjúsági klubot, kis üzemeket, áramfejlesztőt építettek. Az ENSZ menekiilta ménekiilt-sors minden keserűújabb menekülteket segítőkészen fogadták a régiek, a sebtében felvert sátortáborba élelmet, ruhaneműt vittek. Külföldről is érkeztek szamaritánusok: a Norvégián joint Fund, a Commenwealth Save the Children Fund, a Lutlieran World Federation, a World Council oj Churches. Az UN Relief and Works Agency adományai érkeztek elsőkként... De Karameh csak négy kilométernyire volt a tűzszünet! vonaltól és az izraeliek egyáltalán nem (ártották tiszteletben a tűzszünetet. Tüzérségük és légierejük egyik célpontjává vált a városka és a menekültek tábora 1967. novemberétől 1968 tavaszáig alig volt olyan hét, hogy ne lőtték vagy bombázták volna a várost: a halottak közt sok volt a gyermek, az asszony. A terrortámadások ürügye mindig ugyanez volt: a menekültek segítik az ellenállókat, soraikból kerülnek ki a gerillaharcosok, akik szembeszállnak a megszállókkal a Jordán nyugati partvidékén. A „megtorlás" napja Tavaly március 21-én hajnalban négy izraeli páncélos hadoszlop kelt át a Jordán folyón, miközben izraeli ejtőernyősök szálltak le Karameh határában. A nagyszabású hadművelet célja a karamehi „fedajin-fészek" megsemmisítése volt. A városi lerombolták ugyan, de megsemmisült az izraeli haderő legyőzhetetlenségének mítosza is. A célt Izrael nem érte el. A fedajinokat nem tudták megtörni és az ellenállók, együtt a jordániai hadsereggel, érzékeny csapást mértek a támadókra. Karameh csatája emlékezetes ütközet: a hatnapos háború óta elsőízben akkor szenvedett kudarcot egy nagy izraeli hadművelet. Az ellenállók felderítői megneszelték az agresszió tervét. A támadás előtt néhány órával kiürítették a menekülttábort és a városkát. A Patton- és a Cenruriorc-tankokat páncéltörők tüze fogadta. A fedajinok megtizedelték az ejtőernyősök sorait. Az izraeli páncélosok közül többet kilőttek. Innen, Karameh utcáiról vitték a csata után az izraeli páncélosok roncsait Amman főterére, ahol százezrek győződtek meg róla, hogy az izraeli tankok nem legyőzhetetlenek. De az izraelieknek sikerült földig lerombolniuk Karameh házait. A kiürített városon álltak bosszút. Egyetlen ház sem maradt épen. Nem kímélték a fiúiskolát a lányiskolát, a rendelőintézetet, az üzleteket, a kis családi házakat, az UNRRA élelemraktárait, amelyek a menekülteknek szánt ennivalót tárolták. Mindent elpusztítottak, amit csak találtak. A támadás előtt az izraeli információs tisztek meghívták külföldi tudósítóikat egy karamehi teára. De a teázás elmaradt. Karameh megszállásának programját nem tudták végrehajtani, a nagy veszteséggel járó támadás után visszavonultak. Erejükből csak a rombolásra futotta. Újjáépítik a lerombolt várost A régi Karameh elpusztult és a városka teljesen elhagyatott. De a szívekben ma is él és Jordániában szólásmondás: a háború után új Karameh épül majd. Milyen lesz az új Karameh? Az arab országokból sok mérnök ajánlotta fel, hogy ingyen készíti el a tereket. Sok adomány, felajánlás érkezett az újjáépítési alap címére. Karameh lakói szétszóródtak a különböző menekülttáborokban, biztonságosabb falvakban, Ammanban, de mind Ismerik ezt a címet: „Karameh Reconstrukcion Society. P. O. Box, Amman, jordan". Remélik, hogy segítik őket az újjáépítésben mindazok a jóakaratú emberek, akik bíznak abban, hogy a lerombolt házak helyén újak, talán szebbek, tágasabbak épülhetnek, hogy újra kivirágozhatnak majd a kertek ott, ahol most csak romok porladoznak. Egy karamehi, aki elkísért utamon, így búcsúzott tőlem a romváros megtekintése után: „Viszontlátásra az új Karamehban, amely a Jordán völgyének minta-városa lesz!" Megrendítnetetfen hite ebben az új mintavárosban — ez volt ennek a szomorú látogatásnak egyetlen derűlátó mozzanata. KÖVETKEZIK A BEFEJEZÉS: 4. A BAOAH VÖLGY TÁBORA Egy öreg karamehi paraszt a menekülttábor sivárságában otthonára emlékezik. EGY PARTIZÁN EMLÉKEZÉSE HOGYAN MONDJA, KÉREM? 1944. december 22-én történt ez a furcsa eset. Este volt már, mikor Jano II. holtfáradtan betoppant Bocko pékmester műhelyébe. Jano II. jelenleg partizánösszekötő, de „civilben" mozdonyvezető — tehát vasutas! A bunker, ahol a „Halál a fasizmusnak" nevet viselő partizánegység volt, mélyen a sűrű fenyőerdőben, jó két óra járásnyira P.-től. A hold egész gyönyörűségében világított, tehát eltévedni nem lehetett. Az övig érő hó kellemesen ropogott a bakancs alatt. Kellemesen annak, akinek jó és meleg kapcája volt, máskülönben a 20 fokos hideg kényszerítette Jano II.-t, hogy tánclépésben rövidítse az utat. Már előre örült annak, hogy a pékműhelyben kemence mögött megmelegítheti átfagyott, öreg csontjait. Meleg, áldott meleg! Senki sem tudja elképzelni, hogy mit jelentett a meleg egy partizánnak, aki hetek óta a bunkerre volt ráutalva, ahol rém lassan telt az idő. Bocko fiatal felesége forró krumplilevessel és egy tiszteletreméltó nagy, fehér cipókarajjal kínálta meg Jano II.-t. Csak lefeküdni a padra, odasimulni a kemence oldalára és aludni reggelig. Még ki sem nyújtotta fáradt lábát, mikor Bocko kidűlt szemekkel betoppant a műhelybe. „Jano, itt vannak a németek!! „Nem kellett még tízig sem számolni, Jano II. már teljes hadikészültségben kint volt az utcán és kémlelte a helyzetet. A falusiak, főleg^a férfiak idegesen futkostak föl és le. Senki sem tudott valami biztosat. Állítólag egy összekötő befutott L.-ről és azt jelentette, hogy P. felé menetel egy egész német egység fogatokkal. Már a falu alatt vannak! Nem sokáig gondolkodott Jano II., hogy miképp és merre — szégyen ide, szégyen oda — fog futni. Máris be akart fordulni a sarkon, amikor határozottan hallotta a lódobogást. „Vége, már itt vannak, a falu be van kerítve!" Odalapult a falhoz, az automata pisztolyt lövésre készen fogta. Alighogy a lovas elkerülte őt, megint nyugodtan vállára dobta a fegyvert. Hisz a lovas a fiatal partizán hadnagy, a Volkov csapatból volt. Jano II. már kiáltani akart utána, amikor vagy tíz partizán befordul a sarkon futólépésben a hadnagy után. Hát Jano II. is beugrott közéjük és hamarosan megtudta, hogy a németeket mennek elfogni! Ez lesz csak a szenzáció! Egy maréknyi partizáncsapat elfog egy teljesen felszerelt zászlóaljat! A partizánoknak az volt az előnyük, hogy őket a fák és a házak védik, míg a németek a holdtól bevilágított nyílt úton - haladnak. Lihegve és átizzadva elérték a falu elejét, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt L. felé. Mint fényes nappal a nyílt tenyéren. Máris felbukkant a dombon két lovas alak. Biztosan német előőrs! „Ne lőj!" — súgta Janónak a szomszédja. A két lovas alak éppen eléjük jött és csodálkozva látja Jano II., hogy az egyik lovas a fiatal Volkov hadnagy. A második bizonyára német. Alig lehetett felismerni, mert mind a kettőnek hatalmas sapka volt a fején. Alighogy a két lovas elkerülte őket, máris a domb tetején a kanyarból előbukkant az első kocsi, utána a második. Végül vagy 30, ponyvával befödött kocsi közeledett a faluhoz. Itt valami nem „stimmel" — Jano II. odapillant a szomszédjára, az elneveti magát. Most már nem lehet hátrálni, egy maréknyi partizán és az országúton egy hosszú német karaván. Ha jól sikerül az akció, akkor az étrend a bunkerekben forradalmat fog okozni. Jano II. már önkéntelenül száraz ajkait nyalogatja, és máris arra gondol, hogy milyen jó a lóhús, ha szakszerűen el van készítve. Nagyon ízletes a bifsztek, a rostélyos, a gulyás — no de főve is kitűnő. Nem baj, hogy nincs hozzá hagyma, se paprika, se bors, lómájat még sosem ettem — gondolja Jano II., de a pacal sem lehet rosszabb, mint a marhapacal, Meg kell bocsátani Jano Il.-nek, hogy ily dologra is mer gondolni — de hát üres gyomorral mindenki csak ilyen dolgokra gondol, még egy partizán is, aki már hetek óta nem evett rostélyost — csirkepaprikásra nem is mert gondolni! — „Mi lesz csak ebből?" — hangosan gondolkodik Jano II. „Hallgass, majd meglátod! Ha az utolsó kocsi a faluban lesz, mi ketten elálljuk az utat!" A katonák fázósan a bakon ültek, puskájuk a térdük közé szorítva. Itt valami nincs rendben, gondoja Jano II. A sipkájuk, az uniformis valami különös, itt hiányzik a német hadikarakterisztika! Az első kocsi biztosan fönn volt már a konzumnál, mikor az utolsó éppen befordult a faluba. — Előre, utánuk — szólt a parancs és a partizánok előbukkantak a házakból és hamar elérték a kocsikat — de a kocsimenet nyugodtan tovább ment és Jano II. hiába várta, hogy a bekerített németek ellenállnak. A katonák pokrócokba csavarva, nyugodtan ültek a bakon és úgy látszott hogy semmire sincs kedvük, még harcolni sem. Nehogy harcra kerüljön a sor, itt maradunk összesen, annyian vannak a németek. Mikor Jano II. elérte az utolsó kocsit, ráordított a németre: „Föl a kezekkeli" Mikor látta, hogy a két alak nem mozdul, csak csodálkozva néznek Janóra, hát akkor: „Hände hoch!" A katonák megint csak mereven ültek tovább és az egyik csodálkozva mondja, szimpatikus mosollyal az arcán: — Hogyan mondja, kérem!? — magyarul és tiszta alföldi kiejtéssel. Hát a fene egye meg! Hiszen ezek magyarok! Csak ekkor tudta meg Jano II., hogy az egész akció előre jól meg volt fontolva és rezsírozva. Egy magyar vasúti osztag volt Dombovárról, és hogy mozgékonyak legyenek, lótechnikával szerelték fel őket. Volkov partizáncsapata közvetítésével megegyeztek abban, hogy hozzácsatlakoznak a partizánokhoz és mint antifasiszták hozzájárulnak Hitler legyőzéséhez. Senki sem tudta elképzelni, hogy milyen izgalom lett a faluban, és mindenki kíváncsi volt arra, hogy mi történik itt. Csak az istenért sem tudták megérteni egymást. Hát ki tud P.-én magyarul? — talán a pap meg a jegyző, de ezeket kitelepítették. Ezt az etnográfiai nehézséget Jano II. egy bánkeszi vasutassal oldotta meg. Pár perc alatt olyan volt az út, mint a kirakóvásár. Lapát, csákány, fűrész, csavar, szegek — ez volt a cserecikk. A kiéhezett magyarok részéről megint: „kleba és szlanyina!" Pénzt is elfogadtak. Jano II. észrevett egy ponyva alatt egy otromba nagy koffert. Hogy ez az őrnagy úré — ő „lent" maradt. Hosszú alkudozás után Jano II. megkapta a koffert egy fél cipóért és száz koronáért. Odacipelte a koffert a pékműhelybe — jó üzlet volt — egy komplett civil „ancúg", ing, meleg alsónemű és mindenféle civil apróság. / Ezalatt a magyar zászlós a konzumban tárgyalt a partizánokkal, hogy milyen feltételekkel esnek partizánfogságba. De végén csattan az ostor! Valaki kiszimatolta, hogy az egyik kocsi teli volt tömve tiszta új bakancsokkal — kezdődött az alkudozás, és nemsokára üres volt a kocsi. Mikor a magyar hadnagy észrevette, hogy miről van szó — energikusan betiltotta a bakancsok árusítását. A magyar intendánsnak — számvevőnek —, aki fölrakatta a kocsikra a bakancsokat, volt ám esze! Hogy megakadályozza a bakancsokkal történő bármilyen üzletet — az egyik kocsira felrakatta csak a jobb lábra való bakancsokat, a másikra pedig a bal lábra valókat. Sosem tudtuk meg, hogy mi lett a sorsa a jobb lábra való bakancsoknak, de egy biztos, hogy ballábas bakancs nélkül is meg lehet nyerni a háborút! JÁN KOTOULEK