Új Szó, 1969. július (22. évfolyam,152-178. szám)

1969-07-09 / 159. szám, szerda

Kulturális jegyzetek Fent és lent Szeretnék a magasban, o tizedik emeleten, áe sokszor a pince legmélyén lakni. Egyszer ezért, hogy megszabaduljak mindattól, ami lehúz, másszor meg azért, hogy megtudjak mindent arról, ami lent a mélyben zajlik. De persze sem az egyik, sem a másik vágyam nem valósul meg, a közepén, az első emeleten maradok, a régi lakásomban, rengeteg könyveim között, amelyek úgy uralkodnak rajtam, mint fukar emberen az összekuporgatott aranyak. Perc-novella Ha az embernek már nincs türelme bajlódni mondanivalójával, ha már nem tudja kihordani a témát, akkor jegyzetet, vagy egyperces novellát ír róla. Az ember ilyenkor már nem is író ... vagy talán több annál? Az író Oly kifogástalan, könnyed mondatokat ír, szerkeszt és oly kifogástalan mindaz, amit tollával csinál, hoqy majdnem fölösleges. Az írók is tévedhetnek Egy idő óta rávetettem magam az életrajzokra, és az írók naplóira, leveleire. Ezek igen érdekes olvasmányok. Most jelent meg például Ándré Gide és Roger Martin du Gard kétkötetes levelezése. A könyvet ugyan nem olvastam, de a tanulmányt, amely a Nagyvilágban jelent meg Dobossy László tollából, igen nagy érdeklődéssel elolvastam. A tanulmányban érdekes jelenségekre hívja fel a szerző az olvasók figyelmét. Így többek közt megtudom, hogy Gide Marcel Proustot sznobnak, dilettánsnak tartotta, Romáin Rolland müveitől pedig elvitatta a művészi értéket, holott mindkét író ma már világmárka és különösen Proust Az eltűnt idő nyomában című regényével páratlan hatást ért el világszerte, mind az olvasók, mind az írók körében. E tévedések ellenére Gide volt az, aki felfedezte Roger Martin du Gard-ot, a Thibaultcsalád szerzőjét. Martin du Gard-nak ugyanis a híres Grasset kiadó azzal adta vissza a fean Barois című regényének a kéziratát, hogy ériéktelen és kiadásra nem tartja alkalmasnak. Erre a szerző kétségbeesésében egy másik kiadóhoz fordult, a Gallimard-hoz. Innen a kézirat véleményezésre Gidehez került, aki a művet bátor cselekedetnek tartotta, és kiadásra javasolta. Ezúttal kidetült, hogy Gide-nek volt igaza, mert a világirodalomban a Thibault-család című regénynek van olyan ielentősége, mint Tolsztoi Háború és békéjének. Ezek után szinte restellem bevallani, hoqy Gide Pénzhamisító című művét. — amelyet a szerző első igazi regényének nevez — kissé szürkének és kiagyaltnak tartom és máig sem értem, mi ebben a műben nagy, mi ebben a műben az, amivel az írók körében egy fél évszázaddal ezelőtt páratlan sikerét aratta. Egy új regény A különböző kritikákkal kapcsolatban eszembe jut. egy új magyar regény, szerzője Jókai Anna, és címe: 4447. Amint látják, már a címe is érdekes, eredeti. A kritika nagy elismeréssel fogadta, csak éppen azt nem írta meg róla, hogy ez a regény a Rozsdatemető édes gyermeke. Az ötletes, színes képeken is ki lehet ezt igen szemléltetőn mutatni... így például az 54. oldalon azt írja: „Be kell szívni a rozsdaszagot, szenespinceszagot" stb.... A 213-as oldalon pedig a következőkre bukkan az olvasó: „Olyan íze volt, mint a rozsdás vasgolyónak". Azt is meg kell mondanom, hogy a gyermek sokat tanult a szülőtől. A Józsi bácsi például sokkal különb „elvtárs" a Rozsdatemető ben szereplő „Sanyikánál". Az irány, a hang azonban majdnem kitapintható, és az is, hogy ez a mű akár a Rozsdatemető, igazi pesti regény. Másutt meg sem születhetett volna. A főszereplő, Nusi néni például egészen Gobbl Hilda házmesternéjére hasonlít. Szóval nem egy valódi házmesternére, hanem művészi mására. Egy másik regény A címe Sirokkó, Hernádi Gyula írta. A kritika felváltva hol magasztalja, hol elmarasztalja, de elismeri, hogy nagy tehetségű író. fin is elismerem, bár még csak a könyv felénél tartok, de már itt érzem, hogy komoly meglepetések nem érhetnek. Csak az bosszant, hogy a kritika nem hívta fel az olvasó figyelmét a szerző különös technikájára. A szerző ugyanis főhőse révén szenvtelenül a kútba mártogatja áldozatát. .. és e fontos, izgalmas cselekmény közbe olyan részeket iktat, amelyek egy-egy szabadversre hasonlítanak és önmagukban, függetlenül a könyv tartalmától, cselekményétől is megállják a helyüket. Igen szép képei vannak. Ilyen pl. „az ólak mozaikjában elrepedt madarak térdelnek". Amikor ezt a képet olvastam, Óhatatlanul Kassák jutott eszembe és tulajdonképpen ezért éreztem szük ségét annak, hogy közbeszóljak. Azóta sikerült az egész köny vet elolvasnom. Sejtelmeim nem csaltak, különösebb meglepetés nem ért... A könyv szövegében úqy vannak szétszórva a szabadversek, mint kalácsban a mazsolaszemek. Ez a hasonlat csak annyiban sántít, hogy a regény anyaga, tartalma minden, csak nem kalács, „a fasizmus míkromodelljét igyekszik megszerkeszteni..." mondja róla a könyv fülszövege. Nos, bármilyen nagy tehetség is legyen a szerző, én ettől a könyvtől nem lettem okosabb. Ez a légüres térben kitermelt fasizmus nekem nagyon keveset mond. Kiagyaltnak hat itt minden, még Jankapuszta is. Különben nem is hiszem, hogy a fasizmust regényben, úgy értem szépirodalmi eszközökkel ábrázolni - lehessen. Ezt a könyvben megjelent MatuSka Silvesterrel való párbeszéd is bizonyltja. Nem tudom eredeti párbeszéd-e, vagy ezt is Her nádi írta ... Egy azonban biztos, ilyen suta, lapos, semmit mondó beszélqetést rég nem olvastam. Emlékszem 1944-ben, a német megszállás idején, a félelem és rettegés légkörében hozzáfogtam egy drámához, amelyben egy fiatalember meg akarja győzni Hitlert, hogy békét kössön. A egészből olyan sületlenség iött ki, mint Hernádi regényének befejezéséből, amikor Lázár, ez az „automatagyilkos", — aki szemrebbenés nélkül lövi le maga körül az embereket — Ante, az Ustasa vezetőjének a vállára borul és zekogni kezd. Még az sem menti a helyzetet, hogy „hangosan, hörögve zokog Hernádi lényegében a rettegést és ugyanakkor a határtalan kegyetlenséget akarja ábrázolni könyvében. Az ábrázolás szerintem azért eltúlzott, és nem elég hiteles, mert a szerzőnek nem volt elég élményanyaga. Itt van pl. a Sirokkóban szereplő lány, aki többnyire meztelenül jelenik meg és kényszerből állandó készenlétben van, később persze az is kiderül, hogy kényszer nélkül is hajlandó, bárhol, bárkivel... De ezt talán meg sem említeném, ha nem érezném itt a Kafka hatást. Kafka, A pör és A kastély című regényeiben is hajlandók a nők... de ugyanakkor A kastélyban szívbemarkoló hitelességgel rámutat, mi történik azzal a lánnyal, aki nem hajlandó bárhol, bárkivel... Itt ez nem történik, itt nem igyekszik engem a szerző meggyőzni... Más a helyzet akkor, amikor Lázár, a gyilkos főhős qyanújának tápanyagot szállít. Itt Hernádi olyan pontos és ötletes, mint egy kiváló detektívregény-író. Ami azonban a regény további cselekményét, a gyilkosságok sorozatát illeti, arra csak azt válaszolhatom: ha akarom hiszem, ha akarom nem hiszem. A legrosszabb azonban az a benyomásom, mintha Hernádi mindezzel nem törődne. SZABÓ BÉLA ány nyelv... Az 50-es évek elején a tantervek nagyon kev^s figyelmet szenteltek a nyugati világnyelvek tanításának. Csupán 1961ben vették fel az orosz nyelv mellé a középiskolák tananyagába nem kötelező tantárgyként az angolt, a franciát és a németet. Az eredmény: a nyelvek iránt az érdeklődés olyannyira fokozódott, hogy a középiskolákban ma már az idegen nyelvek óráinak száma csaknem annyi, mint az egyéb kötelező tantárgyaké. Sőt, „nyelvi" gimnáziumok is alakultak. Ezeknek az iskoláknak a tantervében kötelező tárgyként két idegen nyelv szerepel. A diákok itt az orsz nyelv mellet még egy világnyelvet választhatnak — franciát, németet vagy angolt. Az elmondottakkal kapcsolatban felmerült a kérdés: mikor a legjobb elkezdeni a nyelvtanulást? Szakértők véleménye szerint legelőnyösebb, ha az idegen nyelv tanulását a gyermek már az iskoláskor előtt megkezdi. Igaz, eniiek az elméletnek a bizonyítása most még csak kísérleti stádiumban van. Am, már az eddigi kutatások alapján nyilvánvaló, hogy ez a módszer csak rendkívül tehetséges gyermekeknél vált be. Tehát a szakemberek pillanatnyilag inkáb affelé hajlanak, hogy a nyelvtanulást a gyermek ne kezdje el előbb, mint 2—3 évi anyanyelvi tanulás után. Noha az utóbbi időben valóban nagy figyelmet szentelnek az idegen nyelvek tanításának, az iskolák folytonos átszervezése és a sorozatos reformok következtében egyelőre nemigen beszélhetünk a rendszeres folytonosság elvén alapuló nyelvoktatásról. Sarkalatos, probléma, hogy a középiskolák első évfolyamában az idegen nyelvoktatáson olyan gyermekek találkoznak, akik részben már ismerik a nyelvet és olyanok, akik egyáltalán még nem tudnak semmit németül, franciául. Ez az egyenlőtlenség alaposan megnehezíti az oktatást. Hasonló a helyzet a főiskolákon is, hiszen az érettségizettek nyelvi tudása nagyon különböző. Ez a probléma csupán akkor oldható meg, ha az oktatási rendszer egészen egységes lesz, és ha mielőbb elegendő szakképzett nyelvtanár kerül a középiskolákba. Az idegen nyelvek elsajátításának egyik fontos feltétele, — s ez a nézet egyre inkább elterjed — a külföldi tartózkodás, ám ez is csak akkor válik valakinek hasznára, ha az alapismereteket már elsajátította. Érdemes megjegyezni, hogy a többi szocialista országokban általában nagyobb óraszámot fordítanak az idegen nyelvek oktatására, mint nálunk. A kapitalista országokban még annál is többet. Külföldön általában az alapfokú iskola ötödik vagy hatodik évfolyamában már kö telező tantárgyként foglalkoznak az idegen nyelvvel. Így van ez például Hollandiában, Norvégiában, Dániában stb. Az illetékeseknek ezt mindenesetre érdemes lenne fontolóra venniük. Igaz, tíz utóbbi időben határozottan javult nálunk az idegen nyelvek oktatása, de még korántsem közelítettük meg á legfontosabb problémák megoldását ezen a téren. (mik) Hviezrioslav-emléktábla Balatonfüreden A balatonfüredi SZOT-szanalórium árkádsorában vasárnap leplezték le Pavel OrszághHviezdoslav szlovák költő emléktábláját. Az ünnepségen részt vett a kassai kerületi pártbizottság, továbbá a Stará-Ľubovňa-i Jnb és a Podolíneci Városi Nemzeti Bizottság küldöttsége. Az emléktábla leleplezése során megemlékeztek a szlovák költő Balatonfüredhez fűződő személyi és irodalmi kapcsolatairól. Az ünnepség a veszprémi Lyra-zenekar szereplésével ért véget. HKPi iflilBBm zMftó... jffiffl píli m Nem először veszem észre és könyvelem el kissé furcsállva, hogy a magyarországi sajtó sokkal gyakrabban, mondhatnám rendszeresen foglalkozik — immár hosszú évek óta a csehszlovákiai kultúrpolitikai eseményekkel, vonatkozásokkal, figyelmet érdemlő alkotásokkal és jelenségekkel, mint megfordítva. Persze ennek vannak objektív okai, mint példáöl az, hogy erre a többi között nagyobb alkalmat nyújt a hazai magyer kisebbség szellemi élete, de a hiányérzet még így is hiányérzet marad. Magyarországon ugyanis szépszerével akadnak kulturális-irodalmi megnyilvánulások, amelyek jnggal visszhangra találhatnának a cseh és a szlovák sajtóban. Annál is inkább változtatni kellene ezen a helyzeten, inert az majdcsaknem arisztokratikus köldöknézés csak a kárára válhat a csehszlovák kulturális élet fejlődésének. A fenti tétel pozitív részének igazolására elég megemlítenem, hogy az elmúlt két héten is válogatni lehetett a magyarországi sajtó minket közvetlenül érintő cikkeiben. Az alábbiakban ezek közül ismertetek egy csokorra valót. A CSEHSZLOVÁK KÉPZŐMŰVÉSZET SIKERE A budapesti Műcsarnokban megnyitották a Mai csehszlovák képzőművészet kiállítást. Az eddig megjelent szakvélemények el ismerőséről tanúskodnak, bár néhány bíráió megjegyzés sem hiányzik belőlük. A NÉPSZABADSÁG június 29-i számában R. Gy, jelzéssel megjelent cikk már elöljáróban leszögezi, hogy a kiállított műveknek — a magyarországi képzőművészethez mérten — formailag mélyebbek a modernista hagyományai. A stílus, a forma azonban önmagában nem minden. Ettől fontosabb, hogy a modern ember érzelmi világának feltárására irányuló tartalmi törekvésnek köszönhetően: „...rendkívül sok figyelemre méltó alkotást talál a magyar néző az egészében igen színvonalas csehszlovák kiállL táson." Ez után a recenzens részletesen kitér egy-egy képzőművészünk munkájának jellemzésére. Végül, érintve azt a húrt, hogy előfordulnak a kiállításon felületes alkotások, eljut a summázáshoz: „Figyelemre méltó az a képzőművészet, amely ilyen erős derékhadra támaszkodhat." A MAGYAR NEMZET július 1-i számában Horváth György főleg a festészetre koncentrál, amely nézete szerint a legpontosabban és a legerőteljesebben tükrözi a csehszlovák képzőművészet fejlődési vonulatát. Szintén pozitív bírálatának egyik érdekessége különben, hogy a Népszabadság kritikusához mérten sokkal jobban kiemeli josef Jankovič szobrász műveit, amelyek a képzőművészet nemzetközi áramlataihoz kapcsolódó művészek munkái közül a „legérettebbek". ÚTTORÖ IELENTÖSÉGO MUNKA Ján L. Kalina eddig csak a hazai berkekben számított a kabaré szaktekintélyének. Valószínűnek tartjuk, hogy A kabaré világa című könyve, amely nemrég a Gondolat Kiadóban magyarul is megjelent, segítségére lesz a határok „áttörésében". Erre utal leg alábbis az, hogy PályI András a VALÔSÄG 6. számában ennek a műnek jónéhány erényére hívja fel a figyelmet. Megállapítja például, hogy Kalina kitűnően ismeri a művészetnek ezt a válfaját, annak külföldi formáit, könyve olvasmányos és gördülékeny s bár nem annyira részletező, hogy kézikönyvnek tekinthetnénk, mégis úttörő jelentőségű. Elsősorban azért, mert ez „az első olyan vállalkozás, mely gyakorlatilag az egész európai kabaré történetét feldolgozza, s röviden bemutatja az egyes nemzeti kabarék jellemző vonásait". Továbbá „olyan lexikális anyagot tartalmaz, mely a tágabb értelemben vett színháztörténet szempontjából is jelentőssé teszi". Örülünk ennek a sikernek, annál is inkább, mivel a szerző ugyan — amint azt elöljáróban mondottuk — szaktekintélynek számít nálunk, de azért valójában „prófétává" mindmáig nem vált .. HÁROMSZOR RÓLUNK ÉS NEKÜNK A KORTÁRS legújabb számában három olyan írásra bukkantunk, amely rólunk és nekünk is szól. Dobossy László cikkében annak a tételnek igazolására törekszik, hogy „az avantgard törekvések szervesen illeszkedtek be a nemzeti irodalmak folyamatába ..." Ennek kapcsán nagy vonalakban ismerteti a cseh és a magyar irodalmi avantgard eltérő és rokon vonásait. Hangsúlyozza, hogy az utóbbi korábbi keletű, alapjait már 1913-ban Kassák Lajos és köre fekteti le. 1919 után, az ellenforradalom viszonyai között, egésíen más feltételek között fejlődik, mint a cseh avantgárd, amely a polgári köztársaságban összemérhetetlenül nagyobb szabadságnak örvendett és „esztétikailag az akkori cseh művészeti fejlődés egyik fővonalát, költészetben meg éppenséggel a legfőbb vonalát képviselte". Ebben az időszakban szerinte a két avantgardizmus közti legnagyobb különbF'ig abban van, hogy a magyar avantgardista irodalom színei sokkal sötétebbek, röviden és velősen kifejezve: itt nem következett és nem is következhetett be az átfejlődés a wolkeri típusú proletár költészetből a nezvali típusú poetista költészetbe. További jellemző mondat: ,A cseh poetistáktól eltérően, akik forradalmárok, de nem lázadók, a magyar avantgard költői mindig lázadók, még ha forradalmiságukhoz vagy pártosságukhoz férhet is kétség." Dobossy különben Forbáth Imre példájára hivatkozva érzékelteti a két avantgard közti különbséget, főleg a magyarországi áramlatában oly erősen jelentkező szenvedélyes belső pátosz tekintetében. A fasizmus támadásba lendülése, a világháborús veszély éveiben azonban a cseh avantgard költészetben is mind erőteljesebb a közösségi felelősség vállalásának törekvése. Varga Rózsa kritikájában Dobos László Földönfutók című regényét méltatja. Tegyük hozzá: nagyon elismerően. Dicséri a kötet jó szerkezetét, amelyben nem lát modernkedést, általában szinte mesterinek minősíti írástechnikáját, amely „a kor színvonalán kapcsolódik az egyetemes magyar irodalom folyamatához..." és szép magyar nyelvét is. Mesteri készségről beszél ott is, ahol úgy jellemzi ezt a kötetet, mint „a csehszlovákiai magyarság 1945 utáni három évének eposzi mozgalmasságú mozaiktablóját". Csupán egy dolgot kifogásol Varga Rózsa. Azt, hogy ebben a keretregényben, a szerkezeti törvényszerűségnek megfelelően nem kap adekvát hangsúlyt a „másik oldal", vagyis a volt szlovák katona közvetítésével a társadalmi problematikának kiegészítő vetülete. Felette szükségesnek tartom legalább a figyelmet felhívni Vas István Mogorva jegyzetek című írására. Nem tartom kizártnak, hogy Magyarországon egyes megállapításai vitát váltanak ki, viszont annyi biztos, hogy olyan elmefuttatás ez a magyar költészet néhány sarkalatos fontosságú kapcsolati kérdéséről, amely gondolatgazdagságával, intellektuális érettségével, szókimondó bátorságával szinte a meglepetés erejével hat. Számunkra érdekes, hogy az írás kiindulópontja a Mécs László papköltő 1944-ben francia nyelven megjelent válogatott versei elé írt bevezető, amelynek szerzője Paul Valéry. A nagy francia költő és Vas István kommentárja alapján kiegészíthetjük magunkban azt a képet, amely úgyszólván változtathatatlannak tűnőén belevésődött a tudatunkba, pedig a jelek arra mutatnak, hogy részleteiben módosítható. Persze nincs itt szó valamiféle abszolút rehabilitálásról (erre Vas István sem törekszik), hanem elsősorban költői és emberi kvalitásainak teljes tárgyilagos feltérképezéséről. (g. U 1969.