Új Szó, 1969. július (22. évfolyam,152-178. szám)

1969-07-06 / 27. szám, Vasárnapi Új Szó

A szálloda éjszakai portása végigsimított lerágott körmű ujjhegyével a szurtos vendégkönyvön, sajnálkozással vonta föl vállát és egész testével balra fordult. Ettől a mozdulatától egyenruhája a válla alatt veszedelmesen megfeszült. - Ez az egyedüli lehetőség - mondotta - ilyen késői időpontban sehol sem kaphat már egyágyas szobát. Természetesen utánanézhet a többi szállóban is. De azt előre is megmondhatom, hogy amennyiben eredménytelenül térne vissza hozzánk, nem állhatunk már szolgálatára. Biztosra veszem, hogy akkorára a kétágyas szoba szabad ágya is — melyet nem tudom milyen okból ön nem akar elfogadni — foglalt lesz. - Jó - mondta Szivacs - kiveszem az ágyat. De bizonyára megérti, hogy tudni szeretném, kivel is fogom megosztani a szobámat? Nem óvatosságból kérdezem, hiszen nekem nincs veszíteni valóm. Itt van már a partnerem? Hiszen akivel egy éjszakát egy szobában töltünk el, azt nyugodtan lehet partnernek nevezni. - Igen. Itt van és alszik. - És alszik - ismételte Szivacs és elkérte a bejelentő lapot, kitöltötte, visszaadta a portásnak és nekivágott a lépcsőknek. Akaratlanul meglassította lépteit, amikor a megadott ajtószámhoz közeledett, visszatartotta a lélegzetét, abban a reményben, hogy meghallja az idegent odabenn matatni. Azután lehajolt a kulcslyukhoz. A szoba sötét volt. Ebben a pillanatban arra lett figyelmes, hogy valaki jön fölfelé a lépcsőn. Cselekednie kellett. Természetesen tovább is mehetett volna úgy, mintha csak eltévedt volna a folyosón. A másik lehetőség az volt, hogy belép a szobába, melyet szabályosan kiutaltak számára s melyben az egyik ágyat alvótársa már el is foglalta. Szivacs lenyomta a kilincset. Becsukta maga után az ajtót s a falon tenyerével a kapcsolót kereste. Azonban hirtelen megrezzent. Közvetlen közeléből, ahol ezek szerint az ágyak állhattak, sötét és energikus hang szólalt meg: - Várjon! Ne gyújtsa meg a villanyt. Szívességet tenne nekem, ha a szobát sötétben hagyná. - Talán csak nem várt reám? — kérdezte Szivacs ijedten. De választ nem kapott. Ehelyett az idegen így szólt: - Meg ne botoljék a mankómban és vigyázzon, hogy ne essék bele az útitáskámba. Ott áll körülbelül a szoba közepén. Ne féljen, én a sötétben is eligazítom magát, hogy megtalálja az ágyát. Tegyen három lépést a fal mellett. Most forduljon be balra és ha ismét három lépést tett, lábszárával az ágy fájához ér. Szivacs engedelmeskedett. Elérte az ágyát, levetkőzött és bebújt a takaró alá. Hallotta a másik hangos lélegzetvételét és érezte, hogy egyhamar nem fog elaludni. - Egyébként - mondta némi habozás után Szivacs a nevem. - Úgy - mondta a másik. - Igen. - A kongresszusra jött ide? - Nem. És maga? - Én sem. - üzleti ügyben? - Nem. Azt nem lehet mondani. - Nekem bizonyosan a legkülönösebb okom van rá, hogy a városba jöttem. Aligha jön más valaki ilyen ügyben — mondta Szivacs. A közeli állomáson tolattak. A föld remegett s az ágyak is a két férfi alatt megremegtek. - öngyilkosságot akar elkövetni a városban? kérdezte a másik. - Nem - mondta Szivacs - talán olyannak látszom? - Nem tudom, milyennek látszik »- jegyezte meg a másik - sötét van. Szivacs hangjában méla vidámsággal magyarázkodni kezdett: - Isten őrizz, nem. Van otthon egy fiacskám, uram, egy igazi kis csirkefogó. Miatta jöttem ide. - A kórházban van? - Dehogyis! Egészséges a lurkó. Kicsit talán sápadt, de különben egészséges. Lássa, megmondom magának, miért vagyok itt ma ebben a szobában. Amint mondottam, utam kisfiammal van kapcsolatban. Igen érzékeny kis édesem, olyan, mint a mimóza. Még az is elkeseríti, ha csak árnyék hull reá. - Tehát mégis a kórházban van. - Nem - kiáltott föl. Szivacs - mondtam már, hogy egészséges minden tekintetben. Csak veszélyeztetve van. Minha üvegből volna a leikecskéje. - Miért nem követ el öngyilkosságot? - kérdezte a másik. - Ugyan menjen már. Egy ilyen éretlen kisgyerek! Miért mond ilyeneket? Kisfiam veszélyben van... mert... minden reggel iskolába menet... egyébként mindig egyedül jár... minden reggel vasúti átjárónál kell megállnia s ott kell megvárnia, míg a sorompó mögött elmegy a reggeli vonat. Most már ott áll a kis fiúcska és integet. Hevesen, barátságosan és kétségbeesetten integet. - Na és? - Azután - folytatta Szivacs — elmegy az iskolába és amikor hazajön zavarodott és elfogódott és időnként bőg is. Még leckéjét sem képes elkészíteni. Nem akar se játszani, se beszélni. S ez most már hónapok óta nap mint nap így van. A kicsike tönkre megy emellett. - És mi váltja ki belőle ezt az állapotot? - Látja — mondta Szivacs - ez a különös benne: a fiúcska integet... és amint szomorúan lájta .. . az utasok közül senki sem integet neki vissza. Ezt veszi annyira a szívére, hogy nekünk, feleségemmel együtt, nagy gondot okoz. Ö integet és senki sem integet neki vissza. Az utasokat természetesen nem lehet arra kényszeríteni, hogy visszaintegessenek és képtelen, sőt nevetséges volna ilyen rendebtet kieszközöltetni, de ... - És most ön, Szivacs úr, úgy akar segíteni a kisfián, hogy holnap azzal a bizonyos reggeli vonattal utazik és integetni fog neki? - Igen — mondta Szivacs — úgy van. - Engem a gyerekek nem érdekelnek - felelte az idegen. — Gyűlölöm őket és kitérek előlük, mert, ha úgy vesszük, miattuk veszítettem el a feleségemet. Első szüléskor halt meg. - Sajnálom — mondta Szivacs és könyökére támaszkodott fektében, majd kényelmesen elhelyezkedett. Kellemes meleg járta át, érezte, hogy most el fog aludni. - Kurzbachba utazik, ugye? - kérdezte a másik. - Igen. - S nincs magának semmi kétsége aziránt, amit tenni akar?. Világosabban nevén nevezve: nem szégyenli magát azért, hogy megcsalja a kis legényt? Hiszen amit tenni akar, el kell ismernie, tisztára csalás, közönséges becsapás. Szivacs indulatba jött: - Mit merészkedik mondani? Kikérem magamnak. Hogy is jut ilyesmi az eszébe? - hátravetette magát, fejére húzta a takarót. Egy ideig elgondolkodva feküdt, azután elaludt. Amikor másnap reggel felébredt, megállapította, hogy egyedül van a szobában. Az órára tekintett s megrémült: a reggeli vonat indulásáig már csak öt perce volt. Teljes lehetetlenség, hogy még elérje. S mivel nem engedhette meg magának, hogy még egy teljes napot töltsön el a városban, délután leverten és reménytelenül tért haza. Kisfia nyitott ajtót neki. Boldogan. A nagy öröm majd szétvetette. Atyja elé szaladt, átkarolta és öklével verte az apja combját: - Volt aki visszaintegetett. Egy ember hosszan integetett nekem! - Mankós ember volt? - kérdezte Szivacs. - Igen. Bot volt a kezében. Azzal integetett. Azután zsebkendőt kötött a botra s addig integetett vele az ablakból, ameddig csak szememmel követni tudtam. Németből fordította: MOHR GEDEON I I I I i I (Folytatás a 10. old.) Minden óvintézkedés két veszély elhárítását célozta: a visszautasításét és a fertőzését. Mindkettő jelel nagyrészt azonosak, mindkettő hőemelkedéssel, a fehér vérsejtek számának növekedésével és az átültetett szerv működési zavarával jár. Ha ilyen tünetek jelentkeznek, az orvosoknak gyorsan el kell készíteni a diagnózist, mert a két esetben a kezelés már teljesen különböző. Különféle proteinek tömegét Juttatták szervezetembe, hogy annak minden erejét mozgósítsák a betolakodó ellenében. KEDVEZŐ JELEK Lassú gyógyulásom első időszakában olyan tehetetlen voltam, mint egy csecsemő. Kanállal kellett etetni, és meg kellett mozdítani az ágyban. De akármilyen gyenge voltam is, késedelem nélkül hozzáláttak testem regenerálásához. Márilyn Sternweiler fizloterapeuta állandóan segített a légző gyakorlatokban, később ő felügyelt lábaim erőrekeltésénél; végtagjaim valóságos gyufaszálaknak tűntek, az izmok annyira elsenyvedtek. Kezdetben naponta háromszor végeztem gyakorlatokat, az utolsókat éjfélkor, de sem az orvosnő, sem én nem panaszkodtunk a kései óra miatt, mert a gyakorlatokra feltétlen szükség volt. Tudva azt, milyen döntő szerepe van gyógyulásomban a fizioteráplának, mindig több gyakorlatot végeztem az előírtnál. Ez keserves, néha kimerítő volt, de eredményre vezetett. Kezdetben az ápolónők félóránként mérték a lázam és vérnyomásom. Bizonyos idő után látogatásaik megritkultak. Négy vagy hat óránkét megszámlálhatatlan pasztillát vettem be. Éjjel-nappal felébresztettek, de elég hamar hozzászoktam ehhez az életmódhoz. Amíg nem tudtam a karom emelni, egy ápolónő minden reggel 7 órakor megmosdatott és megborotvált Azután négy orvos Jött vizitre. Vért vettek az orromból, a fülemből és az ágyéktájékról, bakteriológiai próbát készítettek esetleges fertőzés felderítésére. Az észleltekről készült grafikonoringésem vérnyomásom és pulzusom nem adott okot aggodalomra, és szívem normálisan működött. Tüdőm megkönnyebbült, és ha fáradtnak éreztem Is magam, és sokat aludtam, szellemi képességeim mégis megélénkültek. Kétségtelenül elbizakodottság lett volna azt remélni, hogy minden zökkenőmentesen megy. Egy nap torokfájdalmak Jelentkeztek, ami engem nagyon zavart, és aggodalomra adott okot az orvosoknak. Lázam ugyan nem volt, de minden kockázat kizárása végett éjjel-nappal megfigyelés alatt tartottak. Antibiotikumok és antiszeptikus anyaggal végzett szájmosások néhány nap alatt leküzdötték a gyulladást. Azt hiszem, orvosok még nem könnyebbültek meg ennyire betegük torokfájdalmának elmúltával. A 18-ik napon feszültséget éreztem a levegőben, Louis Washkansky a műtét utáni 18. napon halt meg. Igazat mondva, olyan jól éreztem magam, hogy nem tartottam már sem a visszautasítástól, sem valami balesettől. A fatális dátum után önbizalmam megkétszereződött. EGY TITOKZATOS DOBOZ A gyakorlatok eredményeképpen Izmaim lassan visszanyerték erejüket, így az éjféli szeánsz feleslegessé vált. De nem voltam elégedett, és többet akartam. Minden szombaton bizonyos célt tűztem ki magam elé. Általában már csütörtökre-péntekre el is értem. Erőm fokozatosan visszatért és új szívem az óramű pontosságával vert. Minél többet Járkáltam, annál több erőre kaptak Izmaim, végül már naponta ötször, majd tízszer körbejártam a szobám és a szomszédost is. Örömöm teljes volt, mikor az orvosok engedtek kérésemnek, és hozzájárultak ahhoz, hogy közönséges vizet igyam. Nektár íze volt. • • • Mindennél többre értékelem Barnard professzor látogatását, akire mély benyomást tett gyógyulásom. Egy este a szokott sterilizált öltözetben, műanyag dobozzal a hóna alatt jelent meg. Régi szívem volt benne. A professzor leült mellém az ágy szélére, és hideg szakmaisággal megmutatta, hogy a szívizom kilencven százaléka már csak használhatatlan rostos szövet volt. Csoda, hogy kibírtam a műtétig. — Tudja-e — kérdezte Barnard —, hogy maga az első ember, aki saját holt szívét nézheti? CSODALATOS A VILÁG Itt vagyunk Highburyben. Végre abban a környezetben, melyet Eilean és én hoztunk össze annyi év alatt: néhány kedvelt festmény, könyvek, számunkra becses tárgyak, melyek nélkül nem lakás a lakás. S aztán az ebéd, valóban a legfinomabb életemben. Majd elnyúlni az ágyon, saját ágyamon. Jóleső fáradság lepett meg. — Tudod, Eileen, mégiscsak nagy dolag az életi Két perccel később mér aludtam