Új Szó, 1969. július (22. évfolyam,152-178. szám)

1969-07-06 / 27. szám, Vasárnapi Új Szó

A szálloda éjszakai portása végigsimított lerá­gott körmű ujjhegyével a szurtos vendégkönyvön, sajnálkozással vonta föl vállát és egész testével balra fordult. Ettől a mozdulatától egyenruhája a válla alatt veszedelmesen megfeszült. - Ez az egyedüli lehetőség - mondotta - ilyen késői időpontban sehol sem kaphat már egyágyas szobát. Természetesen utánanézhet a többi szálló­ban is. De azt előre is megmondhatom, hogy amennyiben eredménytelenül térne vissza hozzánk, nem állhatunk már szolgálatára. Biztosra veszem, hogy akkorára a kétágyas szoba szabad ágya is — melyet nem tudom milyen okból ön nem akar elfo­gadni — foglalt lesz. - Jó - mondta Szivacs - kiveszem az ágyat. De bizonyára megérti, hogy tudni szeretném, kivel is fogom megosztani a szobámat? Nem óvatosságból kérdezem, hiszen nekem nincs veszíteni valóm. Itt van már a partnerem? Hiszen akivel egy éjsza­kát egy szobában töltünk el, azt nyugodtan lehet partnernek nevezni. - Igen. Itt van és alszik. - És alszik - ismételte Szivacs és elkérte a beje­lentő lapot, kitöltötte, visszaadta a portásnak és nekivágott a lépcsőknek. Akaratlanul meglassította lépteit, amikor a meg­adott ajtószámhoz közeledett, visszatartotta a léleg­zetét, abban a reményben, hogy meghallja az ide­gent odabenn matatni. Azután lehajolt a kulcslyuk­hoz. A szoba sötét volt. Ebben a pillanatban arra lett figyelmes, hogy valaki jön fölfelé a lépcsőn. Cselekednie kellett. Természetesen tovább is mehe­tett volna úgy, mintha csak eltévedt volna a folyo­són. A másik lehetőség az volt, hogy belép a szo­bába, melyet szabályosan kiutaltak számára s mely­ben az egyik ágyat alvótársa már el is foglalta. Szivacs lenyomta a kilincset. Becsukta maga után az ajtót s a falon tenyerével a kapcsolót kereste. Azonban hirtelen megrezzent. Közvetlen közeléből, ahol ezek szerint az ágyak állhattak, sötét és ener­gikus hang szólalt meg: - Várjon! Ne gyújtsa meg a villanyt. Szívességet tenne nekem, ha a szobát sötétben hagyná. - Talán csak nem várt reám? — kérdezte Szivacs ijedten. De választ nem kapott. Ehelyett az ide­gen így szólt: - Meg ne botoljék a mankómban és vigyázzon, hogy ne essék bele az útitáskámba. Ott áll körül­belül a szoba közepén. Ne féljen, én a sötétben is eligazítom magát, hogy megtalálja az ágyát. Te­gyen három lépést a fal mellett. Most forduljon be balra és ha ismét három lépést tett, lábszárával az ágy fájához ér. Szivacs engedelmeskedett. Elérte az ágyát, levet­kőzött és bebújt a takaró alá. Hallotta a másik han­gos lélegzetvételét és érezte, hogy egyhamar nem fog elaludni. - Egyébként - mondta némi habozás után ­Szivacs a nevem. - Úgy - mondta a másik. - Igen. - A kongresszusra jött ide? - Nem. És maga? - Én sem. - üzleti ügyben? - Nem. Azt nem lehet mondani. - Nekem bizonyosan a legkülönösebb okom van rá, hogy a városba jöttem. Aligha jön más valaki ilyen ügyben — mondta Szivacs. A közeli állomáson tolattak. A föld remegett s az ágyak is a két férfi alatt megremegtek. - öngyilkosságot akar elkövetni a városban? ­kérdezte a másik. - Nem - mondta Szivacs - talán olyannak lát­szom? - Nem tudom, milyennek látszik »- jegyezte meg a másik - sötét van. Szivacs hangjában méla vidámsággal magyaráz­kodni kezdett: - Isten őrizz, nem. Van otthon egy fiacskám, uram, egy igazi kis csirkefogó. Miatta jöttem ide. - A kórházban van? - Dehogyis! Egészséges a lurkó. Kicsit talán sá­padt, de különben egészséges. Lássa, megmondom magának, miért vagyok itt ma ebben a szobában. Amint mondottam, utam kisfiammal van kapcsolat­ban. Igen érzékeny kis édesem, olyan, mint a mi­móza. Még az is elkeseríti, ha csak árnyék hull reá. - Tehát mégis a kórházban van. - Nem - kiáltott föl. Szivacs - mondtam már, hogy egészséges minden tekintetben. Csak veszélyeztetve van. Minha üvegből volna a leikecskéje. - Miért nem követ el öngyilkosságot? - kérdezte a másik. - Ugyan menjen már. Egy ilyen éretlen kisgye­rek! Miért mond ilyeneket? Kisfiam veszélyben van... mert... minden reggel iskolába menet... egyébként mindig egyedül jár... minden reggel vasúti átjárónál kell megállnia s ott kell megvárnia, míg a sorompó mögött elmegy a reggeli vonat. Most már ott áll a kis fiúcska és integet. Hevesen, barátságosan és kétségbeesetten integet. - Na és? - Azután - folytatta Szivacs — elmegy az isko­lába és amikor hazajön zavarodott és elfogódott és időnként bőg is. Még leckéjét sem képes elkészí­teni. Nem akar se játszani, se beszélni. S ez most már hónapok óta nap mint nap így van. A kicsike tönkre megy emellett. - És mi váltja ki belőle ezt az állapotot? - Látja — mondta Szivacs - ez a különös benne: a fiúcska integet... és amint szomorúan lájta .. . az utasok közül senki sem integet neki vissza. Ezt veszi annyira a szívére, hogy nekünk, feleségemmel együtt, nagy gondot okoz. Ö integet és senki sem integet neki vissza. Az utasokat természetesen nem lehet arra kényszeríteni, hogy visszaintegessenek és képtelen, sőt nevetséges volna ilyen rendebtet ki­eszközöltetni, de ... - És most ön, Szivacs úr, úgy akar segíteni a kisfián, hogy holnap azzal a bizonyos reggeli vonat­tal utazik és integetni fog neki? - Igen — mondta Szivacs — úgy van. - Engem a gyerekek nem érdekelnek - felelte az idegen. — Gyűlölöm őket és kitérek előlük, mert, ha úgy vesszük, miattuk veszítettem el a feleségemet. Első szüléskor halt meg. - Sajnálom — mondta Szivacs és könyökére tá­maszkodott fektében, majd kényelmesen elhelyez­kedett. Kellemes meleg járta át, érezte, hogy most el fog aludni. - Kurzbachba utazik, ugye? - kérdezte a másik. - Igen. - S nincs magának semmi kétsége aziránt, amit tenni akar?. Világosabban nevén nevezve: nem szé­gyenli magát azért, hogy megcsalja a kis legényt? Hiszen amit tenni akar, el kell ismernie, tisztára csa­lás, közönséges becsapás. Szivacs indulatba jött: - Mit merészkedik mondani? Kikérem magamnak. Hogy is jut ilyesmi az eszébe? - hátravetette ma­gát, fejére húzta a takarót. Egy ideig elgondolkod­va feküdt, azután elaludt. Amikor másnap reggel felébredt, megállapította, hogy egyedül van a szobában. Az órára tekintett s megrémült: a reggeli vonat indulásáig már csak öt perce volt. Teljes lehetetlenség, hogy még elérje. S mivel nem engedhette meg magának, hogy még egy teljes napot töltsön el a városban, délután le­verten és reménytelenül tért haza. Kisfia nyitott ajtót neki. Boldogan. A nagy öröm majd szétvetette. Atyja elé szaladt, átkarolta és ök­lével verte az apja combját: - Volt aki visszaintegetett. Egy ember hosszan in­tegetett nekem! - Mankós ember volt? - kérdezte Szivacs. - Igen. Bot volt a kezében. Azzal integetett. Azu­tán zsebkendőt kötött a botra s addig integetett vele az ablakból, ameddig csak szememmel követni tudtam. Németből fordította: MOHR GEDEON I I I I i I (Folytatás a 10. old.) Minden óvintézkedés két veszély el­hárítását célozta: a visszautasításét és a fertőzését. Mindkettő jelel nagyrészt azonosak, mindkettő hőemelkedéssel, a fehér vérsejtek számának növekedésé­vel és az átültetett szerv működési za­varával jár. Ha ilyen tünetek jelent­keznek, az orvosoknak gyorsan el kell készíteni a diagnózist, mert a két eset­ben a kezelés már teljesen különböző. Különféle proteinek tömegét Juttat­ták szervezetembe, hogy annak minden erejét mozgósítsák a betolakodó ellené­ben. KEDVEZŐ JELEK Lassú gyógyulásom első időszakában olyan tehetetlen voltam, mint egy cse­csemő. Kanállal kellett etetni, és meg kellett mozdítani az ágyban. De akár­milyen gyenge voltam is, késedelem nélkül hozzáláttak testem regenerálá­sához. Márilyn Sternweiler fizlotera­peuta állandóan segített a légző gya­korlatokban, később ő felügyelt lábaim erőrekeltésénél; végtagjaim valóságos gyufaszálaknak tűntek, az izmok annyi­ra elsenyvedtek. Kezdetben naponta háromszor végez­tem gyakorlatokat, az utolsókat éjfél­kor, de sem az orvosnő, sem én nem panaszkodtunk a kései óra miatt, mert a gyakorlatokra feltétlen szükség volt. Tudva azt, milyen döntő szerepe van gyógyulásomban a fizioteráplának, mindig több gyakorlatot végeztem az előírtnál. Ez keserves, néha kimerítő volt, de eredményre vezetett. Kezdetben az ápolónők félóránként mérték a lázam és vérnyomásom. Bi­zonyos idő után látogatásaik megrit­kultak. Négy vagy hat óránkét meg­számlálhatatlan pasztillát vettem be. Éjjel-nappal felébresztettek, de elég hamar hozzászoktam ehhez az életmód­hoz. Amíg nem tudtam a karom emel­ni, egy ápolónő minden reggel 7 óra­kor megmosdatott és megborotvált Azután négy orvos Jött vizitre. Vért vet­tek az orromból, a fülemből és az ágyéktájékról, bakteriológiai próbát készítettek esetleges fertőzés felderíté­sére. Az észleltekről készült grafikono­ringésem vérnyomásom és pulzusom nem adott okot aggodalomra, és szí­vem normálisan működött. Tüdőm megkönnyebbült, és ha fáradtnak éreztem Is magam, és sokat aludtam, szellemi képességeim mégis megélén­kültek. Kétségtelenül elbizakodottság lett volna azt remélni, hogy minden zök­kenőmentesen megy. Egy nap torokfáj­dalmak Jelentkeztek, ami engem na­gyon zavart, és aggodalomra adott okot az orvosoknak. Lázam ugyan nem volt, de minden kockázat kizárása vé­gett éjjel-nappal megfigyelés alatt tar­tottak. Antibiotikumok és antiszeptikus anyaggal végzett szájmosások néhány nap alatt leküzdötték a gyulladást. Azt hiszem, orvosok még nem könnyebbül­tek meg ennyire betegük torokfájdal­mának elmúltával. A 18-ik napon feszültséget éreztem a levegőben, Louis Washkansky a mű­tét utáni 18. napon halt meg. Igazat mondva, olyan jól éreztem magam, hogy nem tartottam már sem a vissza­utasítástól, sem valami balesettől. A fa­tális dátum után önbizalmam megkét­szereződött. EGY TITOKZATOS DOBOZ A gyakorlatok eredményeképpen Iz­maim lassan visszanyerték erejüket, így az éjféli szeánsz feleslegessé vált. De nem voltam elégedett, és többet akartam. Minden szombaton bizonyos célt tűztem ki magam elé. Általában már csütörtökre-péntekre el is értem. Erőm fokozatosan visszatért és új szívem az óramű pontosságával vert. Minél többet Járkáltam, annál több erőre kaptak Izmaim, végül már na­ponta ötször, majd tízszer körbejártam a szobám és a szomszédost is. Örö­möm teljes volt, mikor az orvosok en­gedtek kérésemnek, és hozzájárultak ahhoz, hogy közönséges vizet igyam. Nektár íze volt. • • • Mindennél többre értékelem Barnard professzor látogatását, akire mély be­nyomást tett gyógyulásom. Egy este a szokott sterilizált öltö­zetben, műanyag dobozzal a hóna alatt jelent meg. Régi szívem volt benne. A professzor leült mellém az ágy szélé­re, és hideg szakmaisággal megmutatta, hogy a szívizom kilencven százaléka már csak használhatatlan rostos szövet volt. Csoda, hogy kibírtam a műtétig. — Tudja-e — kérdezte Barnard —, hogy maga az első ember, aki saját holt szívét nézheti? CSODALATOS A VILÁG Itt vagyunk Highburyben. Végre ab­ban a környezetben, melyet Eilean és én hoztunk össze annyi év alatt: né­hány kedvelt festmény, könyvek, szá­munkra becses tárgyak, melyek nélkül nem lakás a lakás. S aztán az ebéd, valóban a legfinomabb életemben. Majd elnyúlni az ágyon, saját ágya­mon. Jóleső fáradság lepett meg. — Tudod, Eileen, mégiscsak nagy do­lag az életi Két perccel később mér aludtam

Next

/
Oldalképek
Tartalom