Új Szó, 1969. július (22. évfolyam,152-178. szám)
1969-07-06 / 27. szám, Vasárnapi Új Szó
* Ú3 V, DÉNES GYÖRGY: JÓZSEF ATTILA Műve eleven emlékezés, de idézni őt kevés, kevés. Követni kell és hinni benne! Szelleme: fénykút, omló forrás, a tegnap nagy sommája, tükre, öröme, búja, vert szerelme. A költő él. Érctrombitája harsog és sorba állít harcot és kudarcot, hogy felvonuljon mind - mind, ami volt; s mozdul, kapar szívében a bánat, hull fejére mennykő és gyalázat, fáj gerince ám de nem hajol. Mert tiszta ő, mint hóba mártott fennsík, s ha szól, a nyelve zengő áradás. Botor erőszak ellen hadakozva csatába küldi verse táborát. A meghajszoltak igazságát védőn lázít, tanít „a város peremén", a proletárok sorsába fogózva országot emel vert szívén. Ifjúsága átok és sivárság, pöröl vele, halálig tiporja, szeretetre szomjazó szerelmét sötétlombú koszorúba fonja. De végtelenbe árad kínja, vádja, „az utca és a föld fia" kiált, tanulságul a késő nemzedéknek: elménkbe vési termő igazát. GÁL SÁNDOR: EGYRE KÖZELEBB egyre közelebb ahhoz ami lettem a volthoz mely kihasadt a lét ködbe burkolt titkai mögül tapintva a halálra-születést a tavaszt mikor a virág kibomlik hogy felfedje önmaga enyészetét egyre közelebb ehhez az időtlen körbe keringő érveréshez a nedvek anyagot oldó hatalmához új birodalmak épüléséhez a csendhez önmagamhoz ahhoz ami lettem ami voltam s ami nem leszek KMECZKÓ MIHÁLY: BALLADA A SZERELEMRŐL Tudatunkból nőtt az első virág kedvesünknek adtuk fénynek Örömében szemünkre csókolta a tisztaságot Tenyerünkön vasvirág villog gyökerét kedvesünk könnye öntözi Bánatóban mindennap meghal a fény TÖRÖK ELEMÉR: KÉRDŐJELEK VONULÁSA Fájdalmas az emlékezés? nem nevelted magad soha közönyre csontjaid kínra teremtődtek elragadtak a messzeségek harsonáztál a némaságban majd néma lettél a harsogásban nem volt egy percnyi megnyugvásod hegyek visszhangozták lázongásod hitted hogy igazad meghallgatják arcodra keserű mosoly száradt észre se vetted s rád kopog már az óvóöregség elfordul tőled a nyár kopár mezőkre látsz ahol éveid kórói zörögnek vírusok fegyverkeznek benned s mégcsak nem is védekezhetsz bajszod majdani sírod csokra szürkülő pamacsként lóg az áliadra árnyat növeszt rád az örökös bizonytalanság s a koptató idő dermedt múlás ki tudja mi forr s bomlik atomként egyre hevesebben a világ katlanában kérdőjelek sora vonul feletted nem a fényhez az éjhez alakul minden hiába hordod tanúként magaddal verseid tankok s ágyúk árnya vetődik rád virágok hevernek csirátlan kövek közt letépve úrként föléd nő a Góliátok esztelen gőgje ó sorvasztó alázatra kényszerült élet meddig bírod még ezt mikor lobog fel az égre az értelem s a tisztaság fénye ó mikor lesz vége már a pokoli zűrzavarnak s ránk virrad-e még a biztos holnap ahol gyümölccsé érhetnek végre a szellem-magok miket elvetettek komoly századok SZITÁSI FERENC: NYÁR 1. Az almák csengőiben csónakázik a hajnal, egy harmatcsepp tükre lett az égnek, kibomlasz előttem szőke hajjal, s e csöndben csókjaim elégnek. Tegnap még zölden lobogtál bennem, nedved mérgezve vérem, de ma már a piruló levelekben is csak a gyümölcseid kérem. 2. Háborgók, sugarad tenyere nem ér el hozzám, s nincs kezed, se lábad, se combod, gömbölyű csókjaim a tavaszból nem kell visszahoznod, hadd zsugorodjék bóbita-öklöm fehéren, vértelen, mert nem kell már tündökölnöm, kedvem féktelen. KOMLÓSI LAJOS: EGYSZER Az alkony felhőiben fekete halál száll öres papucsok lépte kong Felbukik majd eltűnik a viziszörnyek háta a Nap véres feje elgurul s kigyúl a csillagok menyasszonyi koszorúja A szívem zokog Érintésed simításod emlék-fonalát fonom s hópihék csengettyűit küM"^ az ablakodra szívedre szádra én élő égő lobogó fáklya A percek halált hoznak és visznek de tudom elhoznak egyszer téged is forradalom egyik legemlékezetesebb H pillanata volt nekem a plakátolvasó orosz fogoly nyilatkozata a Lehel téren Sokszor ötlik fel előttem, kísér, s magyaráz ez a kis jelenet. November elsején érkeztem Budapestre hajóval. Itt már megvolt a forradalmi nap éjszakája, szürke, párás volt a'reggel, a Margit-hídfőnél egy villamosellenőr állott nevetve, s arról beszélt, hogy az a rendőr, akivel most beszélt, a Tisza István őre volt . Csak annyit mondtak neki a katonák csendesen: Maguk vigyázzanak, mert maguknak is bajuk leheti Az ellenőr sapkáján aranyszegély volt, a rózsája le volt tépve, mint a katonatiszteké, szőke bajsza fel volt sütve, egészséges arcán boldog, ideges nevetés, vadidegeneknek újra meg újra elmondta: Csak azt mondták a katonák egészen csendesen, hogy: maguk vigyázzanak, mert maguknak ls bajuk lehet. Az ember látta a rendőrök megilletődését, az ember megélezte, hogy itt valami nem emberi, valami határtalan erőnek a suttogása volt ez a csendes szó, ez a szerény figyelmeztetés ... A Lehel téri piacon orosz fogoly állott a többi szegény ember között. Kopott volt, elnyűtt, rossz csizmájú, rossz, elázott ruhájú, elnyomorodott, ruszki sapkájú, szőke orosz fogoly. Az arca fakó, betegesen éhes, olyan nyomorult pária volt, éppen olyan, mint azok a magyar munkások, akik mellette ácsorogtak a kenyérbódék körül Az árusasszony beszélt ideges hangosan a legelső bódéban, hogy: ezt nem felejtem el a Reginának, hogy én féltem a vagyonomat, azért csukom be a bódét... A gyűlöletnek, az emberi harcnak szele süvölt ki . . . Forradalom, vagyonok pusztulása, féltékenység, irigység, gyűlölet, a lelkekből minden salaknak felszínre forrása... Hol van a szíves mosoly, a kedveskedő udvariasság, a biztos alapon álló ember nyugalma s türelme ... Az emberek higgadtan, kissé befelé égő szemmel néztek oda, éhes, dologtalan munkások voltak, akiknek sem pénzük, sem kenyérjegyük nincs, s a kenyeresbódé a friss reggeli kenyérrel ott állott sértetlenül s félelmetlenül a Rend, a haldokló Rend még itt rebegő szárnyainak oltalma alatt... Az orosz egy plakát előtt állott s olvasott. Lassan olvasta a magyar szókat, tagolva, s értette-e, nem — olvasta: „a magyar a népek békés szövetségét akarja ..." *Mogilírtl»{!|örvoi*,rtjiiKor iiengosan, lassan olvas'ftr UiT^tJ t^y/ tMTÖi wMirWI!r nl c nem volt ha"cMtäran, nrerOircghozra az emneíiség legszebb diadalát. Véretekkel és kitartásotokkal váltottátok hoz és olvasták. Bele-belemondtak egy-egy szót, amit az orosz nem tudott elolvasni. Meg is magyarázták egy-egy odavetett másik szóval, amit a muszka nem értett. A háború legmeghatőbb népgyűlése volt ez. Nem volt itt ujjongás, láztól csillogó szemek. Nem volt lelkesedés, harsogás és testi mámor. Itt valami mély és csöndes érzés volt csupán: mint mikor a súlyos beteg átment a válságon, s ezt maga is megérti. Az életbenmaradás mély, bágyadt és nyugalmas öröme. — Az gsíg valaki azt, mondta, harmincGZGr orosz fogoly jön Pest ellen — szólt hirtelen mellettük egy asszony. Nem néz oda, csak úgy mondja, de hirtelen zavar és idegesség támad. A régi világ szörnyei ébrednek föl, mintha a letiport sárkánynak egy szőre megmozdul... talán a széltől, talán egy kis egér futkos már a hullán, de akik annyit reszkettek az élőtől, a döglött oroszlántól is félnek ... A muszka azonban csöndes marad és szomorú, és valami mérhetetlen bánat van a szemében: — Százezer orosz van... éhes — mondja töredezetten. — Dolgozni szeret... orosz ember ... Adni munkát, venni kenyeret, ruha... Orosz nem jött ide maga. Küldjék haza: addig enni kell, ruha, cipő... Munka ... keresni... Töredezett szavaiban megvolt az értelem fényessége, az igazság bölcsessége, s az rávilágított a kopott többiekre, s egy pillanat alatt megszűnt, nem is az ellenségeskedés, de a gyenge ember félelme az ismeretlentől. — Nem adnak ezek enni sem a magyar embernek, se az orosz embernek — mondta csendesen egy nagy fekete munkás, s fejével a város felé intett. Nem volt szó tovább semmi. El volt Intézve. Nem volt fenyegetés, nem volt nyugtalanság: a megtört emberek csöndje ült tovább. De mint az árnyék tűnt el az orosz fogoly szó, minden értelmével együtt. Nincs tovább fogoly. Vége a háborús ideológiának. A magyar földön rekedt százezer orosz egyszerre megszűnt fogolynak lenni, fogoly, hadizsákmány, kétlábú állat a győztes kocsija előtt, diadalmi jel... egy pillanat alatt átváltoztak emberré, szabad polgárrá, akiknek az élethez annyi joga van ezen a földgolyón, mint az évszázadok óta ezen a helyen élő dúsgazdag családi dinasztiák bármely tagjának. Ott kinn, a Lehel téren ezt mindenki megértette, s az orosz ember, magyar ember, német ember, tót ember olyan egyforma volt. Sovány, kopott, szegény emberek: a jövő szabadság csíráival élő emberek.
