Új Szó, 1969. július (22. évfolyam,152-178. szám)

1969-07-06 / 27. szám, Vasárnapi Új Szó

EGY HAZÁBAN vgj N G/3 •-9 G

aramvölgye. Sajátos hangulat, jellegzetes táj. A kanyargó folyót zöld színben pqmpázó erdők és rétek övezik, távolabb dombok húzódnak meg és útját állják messzire révedező tekintetünknek. Mindenfelé szorgos kezű emberekkel találkozom. Közvetlenek, jókedvűek, egy-kettőre itókára invitálnak. Hangulatos csárdába vagy borospincébe vezetnek és máris ott gyöngyözik asztalunkon az aranysárga vagy piros nedű, amely feloldja az elfogódottságot, s elindítja a kötetlen beszélgetést. Mi a sok takaros falu közül ezúttal Kéméndet választottuk úticélul, amely mint az édestestvéreknél, apró-cseprő dolgokban eltér a többitől, de az arculata és fő jellemvonása a többi garamvölgyi településnek szakasztott mása. LAPOZZUNK A TÖRTÉNELEMBEN A legrégibb bejegyzés, amelyről ma tudunk a rómaiak idejéből, Marcus Aurélius korából való, s ez egyben bizonyítékul szolgál, hogy már az időszámításunk utáni évszázadokban laktak ezen a vidéken. Csak nem a mai helyen, hanem a Garam túlsó felén. Sajnos, a helytörténeti ismeretek feldolgozása csak most indult meg erőteljesebben, s éppen ezért még nincs tisztázva a falu nevének eredete. Anynyit azonban tudunk, hogy István király a Huszt-Pázmány nemzetség őseinek adományozta ezt a területet. A török veszély ide is eljutott és a lakosok a pusztító török hadak elől menekülve 1560-ban elhagyják lakhelyüket és a Garam bal oldalán, a mai Kéménd területén építik fel új otthonukat, az állandó veszélytől rettegve sok búvóhellyel. A lakosok kemény munkával, elsősorban növénytermesztéssel és kender feldolgozással keresték kenyerüket. Néhány évszázad múlva ismét az öldöklés szele viharzott át a falun: 1849-ben itt aratott fényes győzelmet Gáspár András honvédtábornok serege a Vyss generális által vezetett osztrák császáriak felett. Kemény harcokat vívtak a II. világháború végén is. A Budapest—Esztergom—Bécs visszavonulási vonalat védő németek elkeseredett erővel igyekeztek feltartani az előrenyomuló szovjet hadsereget. Kéménd és a környező falvak néha naponta többször is gazdát cseréltck. Sok-sok szenvedés, pusztítás után végre 1945 tavaszán erre a vidékre is beköszöntött a béke. NÉPRAJZI EMLÉKEK „Ismerd meg múltadat, hogy becsülni tudd a jelent" — ez a felirat fogad bennünket a helyi iskola tantermei előtt, ahol Kéménd és környékének néprajzi gyűjteményéből nyílt az elmúlt hónapokban értékes kiállítás. Négy pedagógus, névszerint Csepregi Lászlóné, Spátay Ernőné, Bankházy Károly és Kelemen Pál hosszú fáradságos munkájának gyümölcse ez a bemutató, amely a megsárgult lapoknál sokkal színesebben és elevenebben idézi fel számunkra az elmúlt évszázadokat. Az egyik helységben munkaeszközöket látunk. Némelyik nevét még legalább hallásból ismerjük, másokét viszont már úgy sem. Teljesen idegenül cseng a fülemben például a guzsaly, héhő, vagy akár a kendertiloló elnevezés és csak a kisérőm magyarázata után tudom meg, hogy ezeket a tárgyakat kenderfinomításra használják. Sok látványosság fogad a másik helységben is, melynek egyik részében konyharészietet láthatunk díszpitvarral- és gyönyörű háziszőttesekkel. A másik oldalon elődeink öltözködéséből kapunk ízelítőt. A ruhák láttán megállapítottam, hogy akkor ls tudtak az emberek praktikusan és szépen öltözködni. Hétköznap egyszerű volt a viselet, általában vászonból készült ruhát hordtak. Annál díszesebb volt az ünnepi öltözék. Kéménden a piros és a fehér szín dominált, ebből az alapból más színek ízléses felhasználásával csodálatosan szép ruhákat szőttek. A mutatós ünneplő ruhák drága anyagokból, főleg bársonybői és selyemből készültek. Említésre méltó még a menyecskék piros csizmája, melynek sarkán apró karikák csilingeltek. El tudom képzelni, ha egy takaros menyecske felvette ünneplő ruháját, amely legalább 6—7 szoknyából állt és ragyogó csizmájával végig csilingelt a falun, mennyire megakadhatott rajta a legények szeme. Persze ugyanilyen szép volt a férfiak öltözéke is, de én inkább — érthetően — a menyecskék ruházatára voltam kiváncsi. A kiállítás nagy visszhangot váltott ki, és a kéméndiek ezzel a bemutatóval bebizonyították, hogy hivatásos súlyozták: — Higgye el kérem, nent a múltat sírjuk vissza, csak sajnálatos tényként említjük meg, hogy az utóbbi évtizedekben úgyszólván semmilyen középület nem épült a faluban, az iskólán kívül. Az utak nagy része is po- ros, vagy — csapadékos időben — sáros. • Harminc-negyven évvel ezelőtt több vendéglő működött itt, most viszont egészen az elmúlt esztendőig egy kocsma üzemelt. Jelenleg már valamivel javult a helyzet, mert felépült a helyi szövetkezet Fehér Akác nevű csárdája, amely a kényes igényeket is kielégíti. Az üzletek azonban még ma is elmaradott állapotban találhatók. Friss tejet csak délelőtt kilenc felé hoznak, az apró-cseprő bevásárlásokért is rendszerint utazni kell. Keresem a nem éppen rózsás helyzet okait. Ján Hubač a korlátozott lehetőségekre panaszkodik. Nem volt anyagi fedezet a beruházásokra és ha akadt volna pénz, nem találtak vállalatot, amely elvégezné a munkát. Aztán a lakosok egy része is inkább az egyéni érdekeit nézi és nem adják el magánterületeiket az építkezés céljaira. Az iskola is csak a falu határában, a forgalmas országút mellett épülhetett fél. Persze, a falubéliek másként látják a helyzetet: — Mi az, hogy nem volt pénz? — kérdezik hitetlenkedve. A szomszéd falukban volt? Nézze csak meg, mennyi új épület magasodik a környező településekben! No, de ott ügyesebbek voltak a vezetők ... Sorolják tovább az érveiket. Aztán megkérdem, hogy is van azokkal a magánterületekkel. Rögtön megkapom a választ: Az elmúlt években a vezetők elosztogatták a jó parcellákat, ahová építkezni lehetett volna, ezért nincs most hely. Többen azt mondták, hogy ebbe a kérdésbe nem szólnak bele, de a földjükből nem kanyarinthat le senki. Rögzítsük a tényeket: A faluban rossz az üzlethálózat, nincsenek megfelelő középületek. Nem volt pénz, ha meg kerítettek, nem akadt megfelelő kivitelező, s mikor ez is megvolt, nem tudtak hova építeni. Bűvös körnek látszik, pedig nem az. Az elnök és a lakosság is bíznak a közeljövőben. A következő évtől ugyanis Kéménden lesz majd a körzeti nemzeti bizottság székhelye, s ettől a szervtől várják, hogy rugalmasan és gyorsan felszámolja az említett hiányosságokat. A KULTÚRÁRÓL MAJD MÁSKOR... Bankházy Károllyal beszélgetek a Fehér Akác csárdában. Már idáig is sok jót hallottam róla, s nem érdemtelenül. Szíve együtt dobban a falu életritmusával. Tanít, társadalmi-szervező munkát végez és a könyvtárosi teendőket is ő látja el. A falu kulturális életéről faggatom őt is. A hagyó mányokról beszél. Már az első köztápsaságban a falunak kiváló népi együttese volt. Az akkori tagok közül többen még ma is játsszanak a mostani táncegyüttesben, s így nem csoda, hogy a csoport átlag életkora — ez alighanem országos csúcs — 50 év fölött van. De a pattogó, lendületes Kéméndi lakodalmas láttán ezt senki sem hinné el... A faluban könyvtár is működik, mintegy 80 állandó olvasóval. Egészen az elmúlt évekig kevesebb volt a magyar könyv, habár a lakosság döntő többsége magyar. Nem szerencsés a válogatás megoldása sem. A rendelkezésre bocsátott keretből csak Párkányban vásárolhatnak könyveket, pedig sokkal jobb lenne, ha a Madách Kiadó által kiadott könyveket egyenesen a kiadónál rendelhetnék meg, mert így minden kiadványhoz hiánytalanul hozzájuthatnának és a propagáció ezáltal jobb lenne. Belátogattunk a helyi kilencéves iskolába és felkeresik Tungli Lászlót, a helyi CSEMADOK elnökét, ö is, akárcsak Bankházy Károly a már ismert viszonyokról beszélt. Az üzletekről, épületekről és utakról... Sokan jártak már érre — mondja —, dicsérték kulturális tevékenységünket, csak éppen a problémáinkról nem írtak sokat. Pedig a kultúra a portalan utakkal és a kényelmes gyors bevásárlásokkal kezdődik ... Amikor elindultam Kéméndről, azzal búcsúztam, hogy legközelebb csak a kulturális tevékenységükről számolok be. Éspedig akkor, amikor már burkolat fedi a főbb utakat, járdákat, és tágas középületek és üzletek várják majd látogatóikat. A szép környezetben fekvő falu és rokonszenves lakossága megérdemli, hogy a tervekből mielőbb valóság legyen. SZILVÁSSY JÓZSEF A falu mellett fekvő borospincék, amelyet Iszomfaivának is neveznek. szakember híján is eredményes munkát lehet végezni és így sikerül megmenteni a múlt már-már pusztulásra Ítélt értékeit. Jó lenne, ha máshol is követnék a kéméndiek példáját és munkájukkal közelebb hozzák a múltat a jelenhez. A kéméndiek egyébként egy állandó Garamvölgyi Múzeum építését tervezik és már ígéretet is kaptak különböző szervektől az anyagi támogatásra. A JELEN ÉS JÖVŐ GONDJAI A kis kitérő után viszakanyarodunk a mába, mert a tervek már a jelent és a jövőt idézik. Kéméndnek jelenleg kis híján 2000 lakósa van. Munkát többnyire itt a faluban, a szövetkezetben találnak, néhányan a 10 km-re fekvő Párkányba járnak dolgozni. Távolabbi vidékre elenyészően kevés ember jár. A kéméndiek a Környező faluk lakóitól eltérően mindig ilyenek voltak, nem szerettek vándorolni, odahaza keresték megélhetésüket. Először Ján Hubádhoz, a hnb elnökéhez tértem be és vele beszélgettem el a falu problémáiról, aztán ugyanerről a kérdésről a falubeliekkel is szót váltottam. Ahogy az már lenni szokott, a legfontosabb kérdésekben megegyeztek a vélemények, csak a kiváltó okokban tértek el. Többes hangRészlet a néprajzi kiállításról. A falon ízléses mintájú tányérok, az ajtónál kéméndi lányok elődeik népviseletében. (Prandl S. felvételei)