Új Szó, 1969. július (22. évfolyam,152-178. szám)

1969-07-06 / 27. szám, Vasárnapi Új Szó

II - JJII Kicsoda, micsoda az író? Sámán, próféta, udvari bolond, Vagy szerény és szorgalmas árutermelő? Van, aki prózában ír, valószerű és kevésbé valószerű történeteket mond el, v;.n aki szabadjára engedett ritmusokban, elénekelhetetlen énekekben mondja el közölnivalóját, s alkalomadtán felveszi a rímek csörgősapkáját. A daktillkus ritmusról óhatatlanul eszembe jutnak a Daktylosok, Adrasteia istennő ügyeskezű szolgálói, torz, törpe, nyomorék ezermesterek voltak, ők eszelték ki a különféle mesterségeket, ők a művészek első képviselői a görög regevilágban. Művészek — az istenség szolgálatában, vagy ezer évek múlva: a politika, napi érdekek és a hatalom szolgálatában. Petőfi Sándor még a pusztában világoló lángoszlopnak érezte a költőt, aki arra van hivatva, hogy népét a Kánaán felé vezesse. S a Kánaán? Hol Van a Kanaán? „Ha jnajd a bőség kosarából /Mindenki egyaránt vehet, /Ha majd a jognak asztalánál /Mind egyaránt foglal helyet /Ha majd a szellem napvilága /Ragyog minden ház ablakán: /Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, /Mert itt van már a Kanaán!" Több, mint százhúsz év elteltével is csodálkozva eszmél fel »

z ember: hiszen ez a kommunizmus programja. A Pozsonyban diétázó tekintetes karok és rendek Kossuth Lajossal együtt megrettentek a márciusi forradalomtól, de Kossuth nyomban ki is használta ezt a megrettenést, hogy engedékenységre kényszerítse a tekintetes karokat és rendeket. Erre jó volt Kossuthnak a máreiusi ifjaknak vezérkedő Petőfi, aki vasvillára akarta hányni az urakat és állítólag parasztlázadást szervezett. Aztán már nem ^olt jó neki. Semmire se volt jó íöbbé, csak arra, hogy elpusztuljon a csatatéren, ahol: „érted haltak, szent világszabadSág." Belesápad és beleretten az ember, annyi kísérteties analógiája van ennek a költősorsnak. A történelem alakulásán és fényein okulva mégis mosolyogva csodálkozik az ember ezen az elszánt és tiszta naivitáson. Hát lehet-e, elegendő-e, lángoszlopnak a költő? Vezérkedhet és valóban prófétává lehet? A világ kommunista pártjai nem kizárólag a költők pártjai. A kommunista párt, a munkás-" osztály élcsapata, mondjuk, s minden kétely nélkül el is ismerjük a tétel igazságát. S a költészet és irodalom szerepe? Az irodalom váljon a pártmunka szerves és szervezett részévé. Dehát lehet-e, lehetséges-e az Irodalmat megszervezni, mint a kizárólag racionális ismeretekre és érvekre épülő mindennapi agitáciôt? Azt hittük, lehet és lehetséges s olykor az agitáció és a propaganda színvonalára süllyesztettük. Dehát ki szervezte be például Ady Endrét aki már 1909-ben a szívét, az 6 frigy-ládát küldte a magyar proletároknak. A radikális magyar értelmiség és munkásosztály szövetségének jelképe, szimbóluma ez az ó frigy-láda. Alaposan kidolgoztuk a munkás- és parasztszövetség elméletét, mely elengedhetetlen és nélkülözhetetlen feltétele a szocialista forradalom győzelmének, de milyen elméletet alkottunk magunknak az értelmiség és a munkásosztály viszonyáról. Értelmiség, ami helyzeténél fogva nem osztály, értelmiség, amit megfizetünk, értelmiség, ami szolgál. Vajon megküldte volna-e Ady Endre az ó frigyládát, teszem azt, személyesen Rákosinak? A nagyon fiatal Tőzsér Arpád első felfigyeltető versében így ír: „Tövis lettem, mert / fagyok neveltek. Szúrok, ha szúrnak, / rúgok, ha rúgnak, / nem hajlok se új / se régi úrnak. / S jómagam: „Ember vagyok, értelmes, büszke lény, / aki magát adja, de nem szolgál. / Ady Endre a hétszllvafás nemesi család sarja önként és kéretlenül küldi a szívét, s már eleve tragikus alaphangot üt meg: „Véreim, ti dübörgő ezrek, / tagadjatok meg, mégis-mégis, / én a tiétek vagyok. / Dehát miért kell, miért kellett sokszor elkerülhetetlen tragikus helyzetekbe torkollni, kisiparosokból, parasztokból, vagy egyenest munkásokból szakadt értelmiségiek és költők sorsának. Sokszor a szocializmus húsz éve alatt nőtt és nevelkedett fiatal értelmiségiek sorsának? Aki önmagát adja, az nem bírja elviselni a cselédsort. S végezetül képtelenség is, hogy a szocializmus cselédeket és szolgákat tartson. Az írószövetségi tagságot tanúsító igazolvány sem lehet egyszerűen cselédkönyv. Cselédsorsot a szocializmusban legfeljebb a valóban osztályellenség, a megvert osztályellenség érdemel, aki belátta vereségét, és hajlandó kompromisszumra lépni, mert élni akar, tehát szolgálni is hajlandó. Vállalom ezt és ezt, megteszem ezt és ezt, fizessetek meg érte. Csakhogy ilyen alapon, cselédlelkülettel nem lehet létrehozni művészetét és irodalmat. Ám engedtessék meg, hogy visszakanyarodjak Petőfihez és Ady Endréhez. Kossuth Lajos az emigrációban úgy érvelt, hogy Magyarországon a kommunisztikus eszmének nincs talaja, mert a magyar földmívelő nép. Nemhogy csak ipara és igazi munkásosztálya nem volt akkoriban Magyarországnak, de a marxista tanok se Igen hatoltak el oda. Nem is hatolhattak, mert a marxizmusból is csak az volt meg még, amit ma a 'fiatal Marx művének szoktunk nevezni. Legfeljebb néhány utópista irat forgott — nem közképen, csak egyesek kezében. Akkor hát hogyan lehetséges, hogy Petőfi Sándor néhány sorba tömörítve máig is kimerítetlen programot volt képes megfogalmazni. Vajon ez azt jelenti-e, hogy a költő akkor alkothat és mondhat ki nagy dolgokat, mikor a társadalom erői ugyan jelzik már az előrelátható fejlődést, de ennek olyan kevés és észrevehető jele van, hogy csak a költő szeme fedezheti fel azokat, s megkiáltja a hajnalt, de nem az ő szavára ' hajnalodik, hanem Madách Imre értelmezése szerint azért kiált a kakas, mert hajnalodik, s nem megfordítva. Tehát ebben, a hajnal megkiáltásában rejlene igazi szerepe és nagysága? Valami hasonlót cselekedett Ady Endre, ezért neveztük el őt a forradalom viharmadarának. Am Ady Endre valami mást is tett, felkínálta a szívét, az ó frigy-ládát. Lenin az „Állam és forradalom" című munkájában még évekkel később is csak rigorózus munkás és paraszt ellenőrzésről beszélt. És Kun Béla a forradalom után kénytelen volt elismerni a budapesti üzemek technikai és műszaki értelmiségéről, hogy rendkívüli mértékben hozzájárult a munkástömegek forradalmasításához. Ma pontosan tudjuk, hogyha az értelmiség nem is jelent egy sajátos érdekekkel rendelkező osztályt, legfeljebb középréteget, mely különféle társadalmi osztályokból toborzódik, az a része, amelyet származás és másféle szálak kötnek a munkásosztályhoz és a parasztsághoz, és az a része, amelynél ez a feltétel nincs is meg, de felelősséget érez az emberiségért, a kulturális, műszaki és tudományos haladás letéteményese, és mindaddig az marad, mlg létezik társadalmi munkamegosztás. Annyira az, hogy ennek az értelmiségnek legkiválóbbjai teremtették meg a munkásosztály Ideológiáját is. Épp itt ezen a ponton jutottunk el olyan jelenséghez, amit a szektás és dogmatikus korlátoltság nem hajlandó megérteni, s amiből a diploma jogán ágáló intellektuális gőg érvet akar kovácsolni az értelmiség vezető szerepének elismertetésére a társadalmi és a politikai életben. Uramisten! Ki volt Csokonai Mihály? Elcsapott diák. Ki volt Arany János? Félbemaradt diák. Ki volt Petőfi Sándor? Elcsapot diák. Ki volt Ady Endre? Félbemaradt jogász, később újságíró. Az értelmiség politikai és társadalmi vezető sze repéért kardoskodó ál- és zúgpolitikusok alighanem még ma is kinéznék őket az irodalomtörténetből, a dogmatikusok pedig épp rájuk és népiségükre hivatkozva kitiltanák az értelmiségieket a legjelentéktelenebb vezető tisztségből ls. Az Irodalom ugyan intellektuális munka, szellemi termék, de nem tudomány. Iskolában, közép- és főiskolás fokon ugyan el lehet sajátítani az irodalomelméletet, esztétikát az irodalmi alkotó munkához szükséges és hasznos tudnivalókat, csak egyet nem lehet ott megtanulni: írni. Úgy írni, hogy az valóban művészet legyen. Ha az értelmiségnek eléggé szerencsétlen helyet jelöltek ki a társadalmi osztályok és rétegek között, talán még szerencsétlenebb és még bizonytalanabb helyen leledzik a művész és az író. Értelmiséginek értelmiségi ugyan, de nem tudós és munkája nem tudomány, bár egyesek tudománynak szeretnék kinevezni, mert azt hiszik, úgy magasabb rangot kapna. Mások a politikával hozzák szoros összefüggésbe, s az Író új epiteton ornas viselőjévé válik tőle: politikus költő — vagy író. Hát nem, nem tudós, nem is politikus, még akkor sem, ha volna valami tanult tudománya, vagy ha valóban közéleti szerepet ls tölt be, mikor Ir, egyszerűen csak író, ha pedig filozófusnak mondják, az is inkább gúny, mint elismerés. Az író csak Irő. A tudomány, politika, minden e világon élményévé válhat, nyersanyaggá, éppúgy mint az ábécé harmincegynéhány betűje és anyanyelvének teljes gazdagsága. Az ábécé betűiből és minden rendelkezésre álló anyagból látszólag arra törekedik, hogy újjáteremtse a világot. Egy tetszetős elmélet szerint az emberi világ totalitását igyekszik kifejezni. Magyarul az emberi világ teljességét. Ez is csak féligazság, mert ami teljes, az befejezett, márpedig jól tudja, hogy a világ: folyamat, tehát sosem teljes. Ha egy folyamatként felfogott világ teljességét akarná kifejezni, úgy járna mint a bibliai próféta, akit egy gyermek képében rejtező angyal volt kénytelen kioktatni arról, hogy nem lehet a tengert átmeregetni egy magunk vájta kis gödröcskébe. A világ teljességét csak sejteti, s ezt úgy éri el, hogy mindig folyamatként ábrázolja, azaz sohasem teljesnek és befejezettnek. Igazi teremtő munkája ott kezdődik, ahol a világfolyamat sodrása elakadt, gátba, áthághatatlan határba ütközött. Ilyesmi minden nap és minden pillanatban megesik. Hiszen az időben, mindig a lét legszélső határán élünk. Átlépni a napot és a pillanatot. Ennyi, ez a művész, író, költő dolga. Csokonai, Arany János, Petőfi, Ady Endre, József Atilla is ezt cselekedték. Életművük ezért mindmáig időszerű. BABI TIBOR SZABÓ GYULA: Asszonyok a földön (1959)