Új Szó, 1969. július (22. évfolyam,152-178. szám)

1969-07-27 / 30. szám, Vasárnapi Új Szó

ADY ENDRE: ^IJ|{llH!lfltlMIHttfnf!ItíftHfnffiltfÍfffftllffTHfff!ff!ft!lfttfffrffM PETŐFI wÄ^sígc j A A C II C halt m

e? ^ magyar forradalom és szabadságharc lángI t J f" w I* költője, Petőfi Sándor. Alig van név a magyar v irodalomban és történelemben, mely annyira ismert lenne mint az övé, mely annyira összeforrott volna népünk sorsával, életével. A haladásért, a szabadságért, az emberi jogokért küzdő költő szava világította be az elmúlt évtizedekben a teendők sorát, s neve zászló volt az új-Világosokkal, a sötétség új erőivel szemben. Sirnélküli örökléte, példátlan halhatatlansága, erkölcsi nagysága és bátorsága ma már szinte legendába illő. Huszonhat évet élt mindössze a magyar szabadságharcnak ez a lánglelkű apostola, munkássága azonban évszázadokra szól... Ott esett el Segesvárnál a küzdők sorában, Bem katonái között, mintegy példázva eleve rendelt sorsát. A „szent világszabadság" nevében harcolt és lelkesített, de a száguldó paripák az önkény és zsarnokság tobzódó túlerejét bizonyította abban a korban, amikor „Magára hagyták, egymagára a gyáva népek a magyart..." S hiába lett ekkor európai értelmű, haladó emberi nemzet a magyar, megtestesítve azokat az eszméket, „melyek jelenleg - ahogy Leiningen tábornok írta - teljes hatalommal uralkodnak a népeken", e maroknyi nép," a szabadságügy európai árvája" sorsa a hatalmasok összefogása miatt megpecsételődött. Az eszme azonban élt, mert az eszmét nem lehet eltiporni. 1918 forradalma és az 1919-es tanácsköztársaság léte bizonyítja, hogy a magyar népet nem lehetett megtörni. Vágya és álma, s elszántsága az emberi létre ott izzik a mindennapokban, s csak az alkalomra vár... S hogy ez mennyire közös más népek sorsával, mi sem bizonyítja jobban, mint a tény: az orosz példa, a forradalom nagyszerűsége! S bár a „nagyszerű napok" beérkezettsége népünk számára még évtizedekbe kerül, az eszme, melynek Petőfi volt a meghirdetője programot adott, s egybeesett a haladás új erői célkitűzéseivel: megnyitotta a láthatárt a kunyhók előtt, a paloták feletti győzelemre. Költészete a szocialista költészet élő táplálója, s Hagyományaink legigazabbja. Életére, munkásságára emlékezve, a meg nem alkuvó forradalmár alakját idézve közöljük Ady Endre - több mint félévszázada iróditt - Petőfi-vallomását, mely kissé önvallomás is. Szubjektív, kemény hangvételű írás ez, mindenképpen méltó azonban ahhoz a költőhöz, aki egy élet küzdelme árán vallotta magáénak Petőfi örökét. H

ajh, Uram-Istenem, öreg ember vagyok én már, s az öregségembe nemigen sikerült sokat átlopnom a fiatalságomból. Hanem a forradalmat ma is olyan bolondosán szeretem, mint valamikor régen és Petőfi Sándort jobban. Jobban, egyre jobban szeretem, búsabban és irigyebben e darabos, e vad, e mennyeien nagyságos suhancot. Nincs egyetlen jó arcképe sem, de én látom az ő lázas, paraszti, sovány, fiatal arcát ébren és álmomban. És esküszöm, hogy jól látom, jobban, mint Jókai íbolyaszemei, s jobban, mint Barabás Miklós — önmagamnak. És nem is akarom, hogy mások helyén is lássam Petőfit, de azt el akarom mondani: hogyan látom én. Aranyos, csúnya, diákos magyar Apolló, szilaj, nagy gyermek, egy őszinteség-Etna, mely örökösen ámíttatni szeret. Egy harag-Etna, mely nem tud úgy haragudni s tombolva rombolni, hogy ez neki ne fájjon legfájóbban. Egy osztályozhatatlan valaki, egy Petőfi, aki annyira sem vitte, hogy azért szeressék, amit ő szeretett. Szeretett: ez a gyűlölködő, okvetlenkedő, nyugtalan, rossz fiú szeretett eleddig leghatalmasabban szeretni Magyarországon. Gyilkolt a szeretetével, s mert önmagát is érdemesen tudta nagyon-nagyon hevesen szeretni, mészárszékre vitte önmagát. Vágóhíd, tagló és vér soha együtt ilyen felséges élet személyébe, sorsába — soha még — be nem avatkoztak. Szégyelljetek magatokat halottak, élők, falánk senkik, írtatok Petőfiről eddig, de szeretni igazán nem tudtátok. Úgy kell őt szeretni, hogy fellángoljon tőle ismeretlen pora — s önmagunk megkorbácsolásával. Miként Simon, a remete tette, úgy kell felülni a Petőfi dicsőségének magas kőoszlopára, s éhezve, ázva csak az ő dicsőségét hirdetni. Petőfi legnagyobb petőfisége, hogy az igazságtalanságait is mindig az igazság szerelmes hevületében követte el. De én azt vallom, hogy neki mindig igaza volt, csupán akkor nem, amikor önmaga ellen hibázott. Más embernél másként van: mindig igaza van, avagy soha sincs igaza, ami mindegy, de ez filozófia, és Petőfi még a filozófiának is természetesen és tornyosán fölötte áll. Petőfi nem volt bolond Herkules, aki elbírja a beteljesedéseket se csókban, se dicsőségben, se másban. Nála minden beteljesedés egy-egy csapás: Júlia, a politikai diadalok, a barátságok, a pénz és a népszerűség. Szilveszter ő, Az Apostol meg nem békíthető, örökösen lázas, olykor őrjöngő Szilvesztere, akinél a forradalomnak célja: a forradalom. Nemegyszer ő maga is megdöbben a saját törik-szakad forradalmár voltától, s nem meri hinni, hogy a forradalom után az ő számára semmi sem következhetik. Ilyenkor szánja ő magának Lamartine szerepét, ilyenkor erősíti magát Louis Blanc olvasásánál, s ilyenkor hisz — persze — mint egy gyermek. „Az utókor mondhatja rólam, hogy rossz poéta voltam, de azt is fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű ember valék. Ami egy szóval annyi, mint republikánus, mert a republikának nem az a főjelszava, hogy „le a királlyal", hanem a tiszta erkölcs." „A monarchia emberei nem hiszik vagy gátolni akarják a világszellem fejlődését, haladását s ez istentagadás. Én ellenben hiszem, hogy fokonként fejlődik a világszellem, látom, miképp fejlődik, látom az utat, melyen megy. Ö lassan lép, minden száz vagy néha ezer esztendőben tesz egy lépést, de miért sietne, hiszen ráér, mert övé az örökkévalóság. Most újra emeli láhát, hogy egyet lépjen a monarchiából a republikába ... követem dicsőséges nyomdokát." S ehhez a Petőfihez frta 1844 októberében üdvözlő versét Jó Sujánszky Antal, dicsőítve őt, mint Isten, haza, király poétáját. És ehhez a Petőfihez küldték később Kuthy Lajost rábeszélni, hogy most már sok volt a forradalomból, s jó volna, ha Petőfi csillapító verseket frna a nép számára. Rettenetes elgondolni, hogy ezt a fiatalembert alig ismerte valamicskét is valaki azok közül, akikkel élt. Ám igaz, hogy 6 sem ismerte se országát, se kortársait, se egekig magasztalt, drágalátos népét. Petőfi azt hitte, hogy az ő 9ötét, kis Magyarországa nagyságosan végigcsinálhatja Franciaország minden világrengető megmozdulását; két-három forradalom eseményét és tanulságát akarta ráhúzni arra a kis országra, mely igazában forradalmat se akart. Siratni való komolysággal s bolondszép buzgalommal játszotta Pesten a jakobinus-vezér szerepét Petőfi. „Bátran és kérlelhetetlenül kimondott meggyőződésemnek inkább leszek mártírja, hogysem gyávasággal vádolhassam magamat. Mert én önmagammal akarok békében élni s nem a világgal." Csodálkozik, hogy nemcsak a ravasz, úri reformerbácsik, de az esernyős forradalom leghősködőbb ifjai is máról holnapra megokosodtak. Nem érti, hogy az emberek félnek egy kis vérontástól, holott vérontás nélkül nincs átalakulás. Politikai szereplése egyforma szerelmi szereplésével, s egész, nyugtalan életével. Azt hiszi, hogy a „békés Lafayette-k" az okai a forradalom meghőkölésének, s még szentebbül hiszi, hogy az isteni nép csak riadóra vár, hogy véresre tapossa a feudális világot. Pedig 1848.- március 18-ig Petőfiék egy kis úri forradalom részére kaparták ki a parázsból a gesztenyét. S mikor a Batthyány-kormányt kinevezték, Petőfire s néhány zabolázhatatlan társára nem volt többé szükség. S Petőfi csak későn kellett újra, mikor az ijedelemből felocsúdott bécsi udvar az úri forradalom gyümölcseit visszamarkolta. Ekkor már újra nem akarták agyonverni, mert bántja a jóságos királyt, és zavarja az urak lakomáját. Jókai, hajlama szerint, a maga lágy, de szimatos okosságával nem esett át e válságokon: ő a körülményekhez szegődött. Jaj volna elképzelnem is, hogy Petőfi szemeiről leesik a szent hályog, mielőtt meghalt légyen. Megérdemelte, hogy ezer csalódás után is azt higgye, hogy Magyarországon nagy, komoly forradalom tombol, mely mindenkinek a forradalma. Holott igazi forradalmár, mert még a szíves lehetőségekkel sem tudott megalkudni. Csak szláv származásával tudom aziért egészen megmagyarázni Petőfi forradalmárságát s páratlan internacionalizmusát. S egyéniségére és poézisára egyaránt ritka szerencsével kerülte el a német hatást. Ez nyilván nem is lehetett másként, s ő azokat a németeket szerette csak, akik az ortodox németség szemében máig is hiányos németségűek. Pest falu volt még, Petőfi pedig, a magyar puszták Petőfije, „a természet vadvirága" szomjúhozta a várost, az igazit. Ű, mennyire vágyott látni, utazni, milyen áhítattal tervezgette Párizs megnézését. Minden ami név, múltban vagy távolban, kultúrát, nagy kultúrát jelentett, az ő papirosán mitológiaivá vált. Ez a beteges, néha delíriumos, titokzatos nosztalgia cselekedtette, hogy ő vágyakozásai szerint látott, akart látni mindent a maga korlátolt tornapiacán. Ügy csinálta a forradalmat, mintha Párizsban élne, úgy haragudott, utazott s mart, mint Heine. Ügy fájlalta, csúfolta a világot, mint Byron, és ha szabadságot emlegetett, fiatal tüdővel s gyermekes rajongással fújta azt világszabadságát. Az ő népimádása az internacionalizmus egy kényszerű ritusa volt, s ő nem is a népet, hanem a népeket szerette. A népek: — amikor ezt kimondta vagy leírta, mindenható erők világraszóló lázadását érezte. Kevesen látták eddig még meg, hogy a Petőfi vallása, a bennünk és a mindenségben fejlődő világszellem, a legmagasabb és legmélyebb gondolat volt akkor. És hogy az úgynevezett legújabb művészeti evangélium is voltaképpen csak ennek a vallásnak nagyobb szótárú katekizmusa. Végig próbálom gondolni százszor és újból százszor ezt a magyar titkoktitkát, s érzem, hogy ez örökre titok marad, mint minden igazi valóság. Csakugyan gyermek-nemzet volnánk, hogy ez a csodagyermek nekünk, értünk, éppen értünk s éretlen, ifjúas szeleskedésünk idejére érkezett? ... Bámult és látott, nem írhatnám le elégszer ezt, bámult és látott, bámult és látott ő, akiben minden csak akként és akkor létezett, ha belsőjében élt. Próbálták már Homérosz rokonának ls ítélni őt, térben és időben való, bátor s hihetetlenül nagy, széles, szép elhelyezkedése miatt. De ő látta' meg a Kutyakaparót, a cigánykaravánt, a szélmalmokat, az alkonyati Tiszát, és csak látta, látta, látta. Benne volt, önmagában látta és mégis kívülről, szemmel és csak látó szándékkal látva, még nem látta ezeket senki nálánál jobban. Az eszméi a másokéi voltak, hidegek, gyengjék, idegenek akkor is, amikor úgy szabadultak el tőle, hogy még a vak is észrevette: ezek csak a Petőfiéi lehetnek. S amit pedig úgy látott, csak a látás kedvéért, hogy mindenki megesküdnék, hogy ezt másképpen látni nem lehet: ez Petőfi, csakis és örökösen Petőfi. A titkok titka itt bíborlik, s valahol itt kellene keresni a megfejtést, ha az Univerzum megengedné, hogy valamit is megfejtsünk az ő még kisebb titkaiból is. Engem Petőfi tanított meg arra, hogy nincs világosság, Petőfi, a világosság Petőfije, a gesztusaiban külön-külön a legköznapibb ember, a gesztusainak összetételében is egyszerű, de soha-soha meg nem érthető. Milyen szent, bolond rébusz lehet a szürke ember, ha még Petőfit is a mindig átlátszásra a Nap elé álló, ragyogó Petőfit sem tudjuk megmagyarázni. Mert az igazság az, hogy a kivételes művész, kivételes akarata a megnyilatkozásnak, §.a megnyilatkozó kedve a rejtelmes Mindennek. S Petőfi csak azért nagyon és kivételesen a magyar titkok titka, mert nemcsak zsenije a csodálni valónk, hanem az ő hozzánk, éppen a hozzánk-érkezése. Titkok-titka marad-e ez mindig, vagy megmagyarázható lesz egy olyan jövendőben, amikor távoli és érdektelen lesz minden, ami Petőfihez tartozik? Boldogok, akik mindent megmagyaráznak, mert eszükbe se jut, hogy megérteni teljesen semmit sem lehet, s kiváltképpen nem a nagyon világosnak tetszőt. A ma még dadogó, istenkísértó módszernek — hogy az emberek alig különböznek egymástól, s hogy minden embert, kiki saját magából és maga által érhet fel — kell nagyot fejlődnie. És írta a Zoltán életrajzát, és akarta, hogy Júliát tudja olyannak látni, mint amilyen* nem volt, és búsan határozta el, hogy nem hal meg a hazáért. A „komiszságok" úgy hullottak sárga, nyugtalan arcára, mint a júniusi jégeső a kincseket rengető, ártatlan búza-táblákra. Még pénzt is dobva adtak neki, holott az utolsó hónapokban már-már üzletemberré nőtt, sőt színdarab írásába kezdett. Egészséges undorral undorodik a hon nagyjaitól, s a tökéletes boldogságot ígérgeti magának, ha elfelejti, hogy hazája is van. Bemhez írott levelében megátkozza az egyenruhát,, mely neki csak megaláztatást szerzett a törpe, hencegő, generális senkiktől. Ez a Bemhez írott levél a Szemere miniszterelnökhöz írott levéllel együtt, egymás mellett, szinte haláldokumentumok. Az ember már meghalt, amikor így ragaszkodik, kesereg, hálálkodik, önérzeteskedik, mint Petőfi a két olyan nagyon-nagyon különböző levélben. De valahová menni kell, Mezőberény nem jó rejtekhely, külföldre menni sok pénz és sok boldogság-hit kellene, s egyikből sincs sok. Már közel járhatott az a kozák, a*ki a halált hozhatta, és Petőfi kedvetlenül habozott: Damjanichhoz meneküljön-e vagy az ő Bein apójához. Dühvel érezhette azt is, hogy a felfordult, zavaros, katasztrófa felé lódult kis országban éppenséggel senki sem látja be, hogy Petőfi miért kerülje el a bajt. Bántódásait, jogos szltkozódásait annyi megaláztatás miatt, szlnészkedésnek tartották: haragszik mert fél. És önmaga mögött állott — önmaga, aki büszkén hirdette, hogy ő a pillanat-elhatározások hőse, s az a Petőfi megfizeti az olyan adósságokat is, melyekről versekben adott köteleavényt. Júliának nem használt, de inkább ártott az anyaság: elviselhetetlen tempóban nőtt benne az a kitaposást érdemlő hisztéria, mely kiváltképpen gyilkos lehet olyan valakire, mint Petőfi. Jobb idegekkel is bele lehetett volna az összegabalyodott dolgokba bolondulni, s nem csoda, hogy Petőfi megzavarodott. Annyi bizonyos, hogy mikor Petőfiék Erdély felé indultak, nem a halálba akartak menni, de Petőfi már a halált se bánta. Tisztán nem látott, de annyit okvetlenül, hogy nagyon megcsalta az élet, s nagyon megcsalta ő is önmagát. És vitték öntudatlanul: a bajokkal teltség, az élettel túlságosan jóllakás, melyet ma krisztusi sorsnak keresztelnek el a farizeusok és tudatlanok, a vég felé. Mintha Krisztusnak egyéb öröme és kedve se lett volna, mint a meghalás, csak azért, mert végül meg kellett halnia. Meg kellett halnia Petőfinek is, jó is volt, hogy meghalt, gondolt is reá, egy-két meghalást már magában cipelt, de dehogyis akart meghalni. Űgy ment a kétségbeesett bizonytalanságnak, mint maga az Isten is tenné, ha ember volna: hátha történik valami jó, mikor már rosszabb úgyse jöhet. Hideg rázta a saját bátorságától s a már biztosra vett nyaktöréstől Magyarországot, amikor Petőfije elindult életét elintézni. Mindenki magát féltette, a maga bőrét, a maga kis gyáva életét; mindenki maga volt kurázsiját átkozta. Ki az ördögnek jutott Itt akkor eszébe, hogy Petőfivel ml van, és ml lesz, s kinek volt itt akkor ideje ós esze azon gondolkozni, mije volt e korszaknak Petőfi? S a nagyszerű önáltatások gyönyörű páréves ködéből egy véres színű, nagyobb ködbe vész el az Ifjú Petőfi alakja. A nem alkuvóé, aki azért élt, harsogott, hogy hamar végezzen el mindent, s hogy ne legyen belőle megalkuvó. Űgy látták, hogy a vesztett csata után még Inalva inalt magát menteni egy nagy kukoricásba. Nem hiszem, megállott biztosan a kukoricás előtt, mely jelképe a magyar életnek, a magyar rengetegnek. Nem, ide már nem volt semmi kedve újra bemenni, kétszer nem történik csoda, életnek itt ax ő élete több volt a többinél. Megvárta, mlg sírba tapossák megvadult szláv katonák, kikhez az 6 vére hasonló volt, t akik tudnak ölni, élni és meghalni nagyszerűen. •lllllllllillllll