Új Szó, 1969. július (22. évfolyam,152-178. szám)

1969-07-27 / 30. szám, Vasárnapi Új Szó

v |||!! llllílllllllllf iftít lllllllllll 18 4 8 Ezernyolcszáznegyvennyolc! az égen Egy új csillag . . . vérpiros sugara Életszínt vet a betegségében Meghalványult szabadság arcára. Szent szabadság, újabb megváltója A másodszor süllyedt embereknek, Drága élted miljom s miljom ója, Ne félj, téged nem feszítenek meg. Elbuvék a békesség galambja, Fészke mélyén turbékolni sem mer; Háborúnak ölyve csattogtatja Szárnyait a légben vad örömmel. Hah, ti gyáváik, ti már is remegtek? Ez csak a kezdet, ez csak gyermekjáték . Hátha mindazok beteljesednek. Amiket én álmaimban lóték! Eljön, eljön az ítélet napja, A nagy isten vérítéletet tart, S míg jutalmát jó, rossz meg nem kapjo, Már nyugonní sem fog addig a kard! (Pest, 1846. február) O O o OOlf U V PETŐFI SÁNDOR VERSEI: Jön A HALÁL Jött a halál, hogy elsöpörjön mirrket A föld színéről, jött a döghalál, Reánk lehelte rothadó lelkéből Azt sátándühhel a gonosz király. Tombolt a vész irtóztató erővel A végítélet végórájaként, És ím mi élünk még és nem hálánk meg, Csak meghajoltunk, de el nem törénkl Él a magyar még, áll a hon, s hol egykor Olyan halotti volt a hosszú csend, Minő zajt üt most cjtt a harcoló kard! Minden csengése egý világra cseng! Oh népem, eddig önmagad se tudtad, Hogy létezel, s most tudja a világ; Utolsó voltál, s íme a iegelsők, Most még ők is bámulva néznek rád. Melyik magyar nem szégyenlé előbb hogy Sors átkából magyarnak született? S melyik nem büszke most reá, hogy isten Kegyelméből e nemzet tagja lett? Méltóbb vagy a legdrágább koszorúra, Mint bárki más, méltóbb vagy igazán; Oh hol keressek, hol lelek virágot, Dicső fejedre illőt, szent hazám? De befejezve nincsen még a munka, Amelyet néked befejezni kell, Csak félig va-n még a csomó elvágva, Mit szét kell vágnod kardod élivel. Majd akkor illet a koszorú téged, Ha e munkát végkép bevégezed, S akkor nem én foglak megkoszorúzni, Hanem az egész nagy emberiség! Előre hát, oh nemzetem, ne állj meg, Hogy á Mánál meg pályád közepén? Félútadon vagy, fölértél a hegyre, S könnyű már annak, aki völgybe mén. Elő, elő a zászlóval kezedben, Egész Európa te utánad jő. Te vagy, hazám, most a világ vezére... Mily nagy szerep, milyen lelkesítő! (Pest, 1949. május 21) EGY GONDOLAT BÁNT ENGEMET... Egy gondolat bánt engemet: Agyban, párnák közt halni meg! Lassan hervadni el, mint a virág, Amelyen titkos féreg foga rág; Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál, Mely elhagyott, üres szobában áll. Ne ily halált adj, istenem, Ne ily halált adj én nekem! Legyek fa, melyen villám fut keresztül, Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül; Legyek kőszirt, mit a hegyről a jrölgybe Eget-földet rázó mennydörgés dönt le .. Ha majd minden rabszolga-nép Jármát megunva síkra lép Pirosló arccal és piros zászlókkal És a zászlókon eme szent jelszóval: „Világszabadság!" S ezt elharsogják, Eltiarsogják kelettől nyugatig, S a zsarnokság velük megütközni*: Ott essem el én, A harc mezején, Ofct folyjon az ifjúi vér ki szívembül, S ha ajkam örömteli végszava zendül, Hadd nyelje el azt oz acéli zörej, A trombita hangja, az ágyúdörej, S holttestemen át Fújó paripák Száguldjanak a kivívott diadalra, S ott hagyjanak engemet összetiporva. Ott szedjék össze elszórt csontomat, Ha jön majd a nagy temetési nap, Hol ünnepélyes, lassú gyász-zenével ÉS fátyolos zászlók kíséretével A hősöket egy toözös sírnak adják Kik érted haltak, szent világszabadság! (Pest, 1046. december) FOLYTATÁS A 8. OLDALRÓL megtalálhatók, mint a nagybányai festői hagyományok, a preciz naturalizmus éppúgy, mint a kubizmus és az absztrakció. Az utóbbi irányzatokra 1935 táján visszahatás támadt s ez a sajtóban, vitákban is tükröződik. A számos idegvágó eseményből csak egyet idézünk, mert rávilágít a művészet és a társadalom között támadó, illetve állandósuló anyagi feszültség egyik okára. Lőrincz Gyula 1936 őszén rendezett kiállításán - a pozsonyi Képzőművészeti Egyesületben (Kunstverein) - vitát rendeztek az új realizmusról, amit Lőrincz képei képviseltek. Az avantgarddal együtt haladó irányzatokkal szemben szovjet hatás jelentkezett a kiállítás anyagában s a vitán a művész nem is tagadta, hogy őt a szovjet művészetben 1928 után végbement fordulat inspirálta a közérthető realista kifejezésre. Az ankéton Brogyányi Kálmán, Tilkovszky Béla, Szóld Lajos és Gwerk Ödön szólalt föl. Többen azt hangoztatták, hogy nem a kép és a közönség viszonya romlott meg, hanem a kép és a valóság közt található ellentét. Ha ez megszűnik, azaz győz oz új realizmus, a kép és a közönség viszonya mentes lesz minden problémától. Kiderült azonban, hogy a kérdés sokkal bonyolultabb s fenti leegyszerűsítő okfejtéssel teljes mélységében föl nem tárható, bár a közönség és a kép közötti viszony romlásában a valóságtól való elrugaszkodás is szerepet Játszik. Az anyagi problémák szorosan összefüggtek a közönség ízlésével, műveltségével és nemzetiségi öntudatával. A sajtóban gyakran hallatszottak elítélő megnyilatkozások mind a hivatalos szlovák intézmények „tehetetlenségét" és „érzéketlenségét", mind o közönség „művészetellenességét" illetően (Tótra 1937. 1. sz. 28-29. 1.). Az utóbbival kapcsolatban szlovák részről is hangzottak el kritikus megjegyzések saját közönségükről. A problémákon a sajtótion Időnként lezajlott viták is csak átmenetileg enyhítettek. 1938. jan. 16-i vasárnapi számában a Magyar Nap a felvidéki magyarság elé vitte a magyar képzőművészet helyzetét. Ankétot rendezett, amelynek vezetésére Lőrincz Gyulát kérte föl. A lap a művészek közül Pór Bertalan, gróf Pálffy Péter, Nagy Márton, Weiner Imre, Schubert Gyula, Tauber Blanka nyilatkozatát közölte arra nézve, hogy mit javasolnak a helyzet javulása érdekében. Weiner Imre válasza teljesen semmitmondó, Tauber Blanka arról panaszkodott, hogy származása miatt, kettős elnyomás alatt él. Sürgette a különböző fajú művészek összefogását és követelte az állami támogatóst. Nagy Márton az összefogó erő hiányát tette szóvá. Pálffy Péter a pozsonyi Kunstverein munkáját idézte például, szerinte a közönség ízlését kell fejleszteni s hangot adott annak, hogy a szlovákiai magyar művészet csak az összmagyar művészetnek lehet szerves része. Pór Bertalan azt ajánlotta, hogy a csehszlovák állam adjon 10-15 tehetséges művésznek évi tízezer koronás ösztöndíjat, amit a művészek alkotásaikkal viszonoznának. Schubert Gyula úgy látta, hogy a Csehszlovákiai Magyar Tudományos Irodalmi és Művészeti Társaság révén külföld felé is lehetne kapcsolatot találni. Szóvátette, hogy a pozsonyi Képzőművészeti Egyesület az elmúlt tíz esztendőben 50 000 korona értékben vásárolt képet. Nem elég magyarnak lenni, jegyezte meg igen helyesen, tudni kell egymásért dolgozni isi Természetesen vásároltak a városok is, főleg kiállító sokon. De a támogatásra kötelezett legfőbb szerv, az állam, sohasem teljesítette a békeszerződésben a magyar kultúra támogatására neki előírt kötelességét. Azonban ez sem szolgálhatott jogcímül arra, hogy a magyar művészek népüktől elpártoljanak. S ha történt erre kisérlet, az ilyenek megkapták a kioktatást. Az anyagi okok mellett a közönség művészi ízlésének konzervatív volta is közrejátszott abban, hogy a társadalom részéről sohasem emelkedett a vásárlás olyan fokra, hogy a jelentkező művészek valamennyijének megfelelő életszínvonalat tudott volna biztosítani. Igaz, minden panaszt nem lehet készpénznek venni s a kutatás jelenlegi állásánál még nem állapítható meg, hogy milyen igényekhez és gyakorlati életvitelhez, életmódhoz viszonyítva volt szegény a magyar művész. Erre később mindenesetre lei kell terjedni a kutatásnak, mert különben hamis képet kapunk a „művésznyomorról", amely némelyek esetében valóban létezett. Az bizonyos, hogy a modern formavilágot képviselő képek hátrányba kerültek a hagyományos felfogásban született művekkel szemben, de ez a világ műveltebb, gazdagabb társadalmában sincs másként. A szlovákiai magyar művészetben, akárcsak a szlovákban, az irányzatok egymás mellett futottak s mindegyikben megtalálhatók a naturalizmus képviselői éppúgy, mint az absztraktok a közbenső izmusokkal együtt. Az előbbinek érthetően nagyobb a vásárló közönsége. A szociális tartalom, amint erre a művészeti élet kérdéseit oly gyakran vizsgáló Lőrincz Gyula rámutatott, tehát a társadalmi mondanivaló, amely a kor mondanivalójaként kerül a művészetbe, szintén riasztóan hat „a szlovákiai magyarság műveltebb rétegére. „Felvidék" a budapesti giccs gyarmatává süllyedt ahova a képek súly szerint érkeznek a vámon, ezért a „művészektől" elvárja a rendelő üzletfél, hogy minél vékonyabb fes tékréteget használjanak. (Lőrincz Gyula I. c. Korunk, 1937. 151. 1.) Hyen körülmények között az ízlésnevelés modernizálása elegendhetetlen, ebhez azonban rendszeresen megjelenő művészeti lap kellett volna. A magyar és német nyelvű Forum ezt a szerepet pár évig, amíg fennállt (1931 —1934), be is töltötte. Ez azonban egymagában elégtelennek bizonyult. A burzsoá csehszlovák állam nem érezte tehát kötelességének a magyar művészet támogatását, ezt meghagyta Budapestnek. A csehszlovákiai magyar képművészet minden nehézség ellenére ólt, fejlődött s közben képviselőinek arra is maradt ideje és ereje, hogy pedagógiai munkát fejtsenek ki nem is csaik iskolai szinten, hogy már 1920-ban festőiskola jöjjön létre Ungváratt (Erdélyi-Boksay), hogy 1938 után művésztelep létesüljön Menyhén, hogy múzeumok gyűjtsék a muzeális anyagot, hogy a népművészet értékeire is fölhívják a fűgyeimet (Tichy Kálmán) s hogy a szociális tartalmat esztétikai szférába emeljék (a Sarló mozgalma, Bauer Szilárd, Tallós-Prohászka István stb.). A népművészet és a népi építészet értékeinek gyűjtését különösen Tichy Kálmán szorgalmazta. Neki sok köszönhető a népi értékek megmentése terén. Gyűjtötte a mozgatható tárgyakat, rajzolta az épületeket, a be nem gyűjthető népi műtárgyakat. Munkásságára a Magyar Iparművészet is fölfigyelt. 1930. évf. 5-6 sz. egész sor ilyen tárgyú rajzát közölte s ugyancsak a Magyar Iparművészet ismertette annak az előadásának a tartalmát, amelyet a Sajóvölgyébe gyűjtőutra induló kassai regősök előtt tartott arról, miért, mit és hogyan kell gyűjteni. Ez a kérdés kapcsolódott a népiség, a folklorisztikus elemek, a couleur locale képzőművészeti problémájához, amely ellen a kozmopolita szellemiség a világ minden olyan táján tiltakozik, ahol a helyi hagyomány (születés, származás, neveltetés stb.) nem köti e szellemiség képviselőit. Nem minden művészi tehetség született arra, hogy helyi színeket, motívumokat örökítsen művébe, de aki erre kapott tehetséget s a műalkotás színvonalán hozza létre műveit, az ellen tiltakozni enyhén szólva ostobaság, vagy sznobság. A szlovák művészek sem irtóztak a népművészet ihletésétől s legtöbbje nem hagyta magát a népétől eltávolítani. Hozzátartozásukat, akárcsak magyar kollégáik, nemcsak a szebbnélszebb tájak megörökítésével fejezték kJ, a Tátra, a Fátra, a Krfvény, a gömöri Érchegység, Gyert*a szépségei, sajátos színvilága, a liptói havasok erdőségei, legelői, a helyi színek, mindezek nemcsak a festészetet ihlették, segítették és gazdagították, hanem az emberek népviseletét sem szégyellték fölhasználni képeiken ahogy jeles anyaországbeli mes-' terek, mint Csók István (lásd híres Tulipános ládá-ját), Rudnay Gyula vagy Glatz Oszkár sem. Lehet ez a népies, nemzeti romantika újabb kivirágzása, de jogosultsárgát éppúgy nem lehet kétség,bevonni, ha korszerű formanyelvein szólal meg, mint a legmodernebb irányzatokét sem, ha kor moly művészi erőfeszítés eredi ménye a mű s a társadalmi felelősséget sem utasítja el magártól a művész. Éppen ezekben az évtizedekben, 1940 óta, a lág minden táján újra polgárjogot szerzett magának a folklór a magas művészetben, hol elvontabban, hol naturalisztikusabban. S ha kissé etnográfikus fölületeti mozgott is a szlovák és magyar piktúra, a legjobb művekben mégis maradandót alkotott annafc a népnek és kultúrájának, amelyből a művész vétetett. Az 1938-as események után a határon túl maradt igen népesszámú magyar művésztársadalom évről évre megrendezte kiállítói' sát Pozsonyban. Itt a Képzőművészeti Egyesület (Kunstverein) művésztovábbképzőt tartott fenn Álló Gyula festőművész vezetésé' ve/l. Fiatal tehetségeket karoltak föl, tehát az utánpótlásra is futotta hivatásérzetükből. Sőt a Za» bor-vidéken, Menyhén nyári m®vésztelepet létesítettek. Munkásságukról képes kalendáriumban számoltak be, amely kimondottan csak művészeti anyagot tartalmazott, bőséges illusztrációkkal és a művészekre vonatkozó eligazító szövegekkel. Korántsem érintettük az 1920 utáni magyar képzőművészetünk minden főkérdését, történetének valamenyi számottevő mozzanatát, de talán az eddigiekből is kirajzolódnak e 25 év művészettörténetének főbb körvonalai. Ami mögöttük meghúzódik, az további tanulmányokat elemzéseket Igényel. SZÍJ REZSÓ