Új Szó, 1969. július (22. évfolyam,152-178. szám)

1969-07-20 / 29. szám, Vasárnapi Új Szó

m <r so Vo a to s jd -J m ü Z 2 S CD Q eentrálódik eléggé nyelvi neveléssé; kissé mechanikusan és formálisan nyelvtant tanítunk, s azt sem tanítjuk meg igazán. A középiskola így olyan nyelvtani szintre épít, amelyet a tanulók az alapiskolában nem értek el; tulajdonképpen egy csomó hiányra építi rň a maga anyagát, tgy ahelyett, hogy megszüntetné, még csak növeli ükét. A magyar szakra kerülő egyetemistáknál azután egyszerre kell pótolnunk mindent. Ott tanítjuk meg nekik, utólag, a középIskolás tudnivalókat (néha még az magasabb fokra emelését. Ezze( nevelhet a közös hazának kiművelt emberfőket. # Tanár úr szakmai tanácsadóként segítette a CSEMADOK nyelvb szakbizottságának munkáját; ami bizonyos tekintetben előzménye volt a Csehszlovákiai Magyar Nyelvművelő és Nyelvjáráskutató Társaság megalakulásának. Mi a véleménye a Társaság létrejöttéről, eredményeiről és feladatairól? MULTÁN Dr. Deme László, a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének főmunkatársa öt évet töltött el közöttünk, a Komenský Egyetem magyar tanszékének vendégprofesszoraként. Ez idő alatt nemcsak az egyetemen működött, hanem azon kívül is jelentős munkával segítette nyelvi kultúránk tökéletesítését. Sokoldalú tudományos és nevelő tevékenységével barátok és tisztelők százait szerezte meg a csehszlovákiai magyarok körében. — Azért kerestük fel, hogy hazaköltözése előtt még egyszer elbeszélgessünk vele életéről, munkásságáról és nálunk szerzett tapasztalatairól. 0 A nyelvészet iránt érdeklődő csehszlovákiai magyarok névről már régóta Ismerik Tanár urat. Olvastuk publikációit, s figyelemmel kísértük sok fontos helyesírási, nyelvművelő és egyéb nyelvtudományi mű életre keltése körül végzett tevékenységét. Ismertük Deme Lászlót, mint nyelvészt, aztán megismerhettük, mint embert is. Ha tudományos dolgozó esetében ez talán szokatlan is, szeretném a beszélgetést személyes vonatkozású kérdéssel kezdeni: mondjon néhány szót élete folyásáról. — Ezt a kérdést inkább elhárítom: sem panaszkodni, sem dicsekedni nem akarnék. Születtem, élek, és meg fogok halni, mint minden átlagember. A két szélső pont közötti időt munkával töltöm ki: ez kenyerem, hivatásom és kedvtelésem egyszerre. Jövőre lesz harminc éve, hogy megszakítatlanul működöm a szakmában. S ezért aki csak egyetemi-főiskolai kötelező olvasmányai révén ismer, általában azt hiszi rólam, ha meglát, hogy az „öreg Deme" fia vagyok. Hát igen: elég korán kezdtem a kutatómunkát. S amióta az eszemet tudom, tanítok is. Nem igazi kutató szerintem az, aki csak ül a szobájában és Ir; nem törekedve arra, hogy személyesen is hasson másokra, s minnél közvetlenebbül ellenőrizhesse arcukon elgondolásainak hatását, visszhangját. Meg aki tanít is, csak annak van alkalma nevelni; s bennem a nevelés is afféle mánia. Nem tehetek róla: szeretem az Embert nagy e-vel, és az embereket is, kicsivel; és bízom bennük — míg be nem csapnak — nemre, korra, fajra, vallásra, nyelvre való tekintet nélkül. Nincsenek előítéleteim, s az „utőítéleteim" is inkább megértők, mintsem súlyosak. Sokan idealistának tartanak ezért; pedig én ezt érzem a legigazabb realizmusnak. Hiszen a jó minden emberben benne van; s ha nem mutatkozik, az a mi hibánk is: nem tudtuk kihozni belőle. De hagyjuk! Máris többet magyaráztam magamról, mint szerettem volna. A kutatót ne vallomásai jellemezzék, hanem művei és tettei. # Milyen érzéssel fogadta el annak idején a pozsonyi meghívást, és mit várt itteni munkakörétől? — A véletlen úgy hozta, hogy 1984 tavaszán — a készülő magyar nyelvatlasz anyagának ellenőrzésére — végig kellett járnom Dél-Szlovákiát. Arányosan elszórva huszonhat magyar községben fordultam meg, az osztrák határtól a szovjet határig. Amikor ugyanazon év nyarán feltették a kérdést: átjönnék-e ide vendégként, nem tudtam nemet mondan\ Túlságosan is jól láttam a problémákat, feladatokat, tennivalókat; s ami munka, segítség, nevelés, abba engem mindig könnyű volt beleugrasztani. Oj beosztásomnak örültem is, meg féltem is tőle. örültem, hogy tanít hatok, nevelhetek, s legalább ugyanannyit tanulhatok, tapasztalhatok. De féltem, hogy a vállalt feladat túl nagy lesz számomra. Láttam a többre törekvést, a magasabb igényeket írókban, újságírókban, nevelőkben, diákokban. Ami probléma volt számomra: hogy megtaláljuk-e majd közösen ezek kielégítésének módját és formáit. Mit vártam? Nem is azt elsősorban, hogy tehetek valamit. Inkább: hogy segíthetek tenni. Nem „mozogni" akartam elsősorban, hanem „mozgatni", vagy még inkább: „megmozgatni" Amikor munkába álltam, az SZNT képviselője is ezt kérte tőlem: ne tanítványokat hagyjak hátra, hanem partnerokat. # Eddig többet vagy kevesebbet sikerült-e elérnie, mint amit remélt? — Többet, mint reméltem, bár kevesebbet, mint szerettem volna. A hiányok nyilván engem jellemeznek elsősorban; az eredmények viszont azokat, akik megmozdultak. Mit értem el? Hát ezt magam ítélhetem meg legkevésbé. Hogy mi történt, mialatt itt éltem, ezt már jobban látom; de ebben a történelem volt a főszereplő: 1964 óta nagyot javultak a csehszlovákiai magyar nemzetiség számára a tudományos és kulturális tömegmozgás lehetőségei, feltételei. Korántsem vindikálhatom a magam eredményének, de ahol lehetett, segítettem benne, hogy az itteni magyar nemzetiség életében a nyelvi kultúra ügye előtérbe kerüljön, és szintjében emelkedjék. Örvendő tanúja voltam annak, hogy mennyi minden történt ezen a területen. Nagyot emelkedett az egyetemen és a főiskolán a nyelvészeti oktatás színvonala, rendszeresebbé és szervezettebbé vált a magyar szakos pedagógusok továbbképzése, hároméves újságíró-iskola alakult magyar publicisták számára, elmélyült az irodalmi stílus problémáinak vizsgálata. Mindez közvetlenül csak az értelmiségre hatott persze; de rajtuk keresztül, közvetve a széles tömegekre is. És ez nem kis dolog, s nem is öncélú. Az embereknek — tanulóknak is, felnőtt olvasóknak is — nyelvi nevelése, gondolkodásra nevelésük egyben; a logikus gondolkodás kifejlesztése pedig az egész társadalom szellemi szintjének emelése. Nagyon fontosnak tartom, hogy ez így rögződjön a nyelvi munkáért felelős rétegekben. ® Az elmúlt öt évben milyen tapasztalatokat szerzett, és véleménye szerint hol, miben kellene javítanunk anyanyelvi oktatásunk rendszerén? — Legfőbb tapasztalatként megerősödött bennem az, amit egy otthoni kollégám mondott egyszer, igen bölcsen: hogy a dolgok akkor mennek, ha csinálják őket, és úgy mennek, ahogyan csinálják. Az oktatómunka is akkor eredményes, ha jól csináljuk. S itt bizony minden szinten elég sok még a probléma meg a tennivaló. Az alapiskolában az anyanyelvi tantárgyak oktatása nem konalapiskolaiakat is). De akkor nem marad elég idő és erő az egyetemi fokú képzésre. — Ezt a bűvös kört nem lehet megtörni másképp, csak egyszerre minden fokon. Nagy körültekintéssel át kellene szabni az egész oktatási rendszert. S erre nem lehet recept sem a szlovák, sem a cseh, sem a magyarországi magyar sablon. Azok mind nemzeti körülmények termékei és tükrözői. Arra jók is, de a nemzetiségi körülményekre nem. S egy másik probléma a középiskolában; nem is kicsi, s nem is nyelvi vetület nélküli. A különféle szaktantárgyakél A nem magyar szakos tanároknak magyar — azaz tanítási — nyelvhasználata olykor nem megfelelő szintű. Nem ők a hibásak: a diploma megszerzéséhez az nem volt követelmény, hogy a magyar szaknyelvet — terminológiát, nómenklatúrát és szakmai gondolkodást-fogalmazásmódot — megfelelően ismerjék. De ennek 3 helyzetnek mégis nagyok a hátrányai, sőt veszélyei! A szaktanítás — ideális esetben — nemcsak anyagismertetés, hanem egzakt fogalomalkotásra és logikus gondolkodásra való nevelés is. Sikerülhet-e ez olyan nyelvhasználattal, amelyik alaprétegében familiáris szintű, az azon felüli régióibán meg eléggé kevert, legtöbbször idegen gondolkodási rendszer alkalomszerű fordítgatására utal! 9 Mi a véleménye a csehszlovákiai magyarság nyelvi kultúrájáról? — Erre az előbbiekben majdhogynem megválaszoltam: kétségtelenül fejlődőben van, de még korántsem áll kielégítő fokon. — Persze ítélni könnyű, segíteni jóval nehezebb. Itt nincs sem csodaszer, sem általános recept. Nyelvhasználatán szinte mindenkinek magának kell segítenie, nem is kis erőfeszítéssel. De mindenki segíthet, ha megérti a problémát, és rászánja a fáradságot. A szaktanár azzal, hogy magyarországi szakkönyveket is forgat. (És jő volna magyarországi továbbképzéscserét létesíteni a nem magyar szakos tanárok számára; ez nagyban emelhetné szaknyelvi készségüket ) A publicista úgy segíthet magán, hogy írás közben nagyon megszűri a mindennapoknak őt körülvevő familiárisprovinciális nyelvhasználatát. A híranyagok, közlemények, szak- és tankönyvek fordítói bátrabbak lehetnének abban, hogy nem szót adnak szóért, hanem mondatot mondatért; azaz nem szóról szóra fordítanak, hanem értelemszerűen tolmácsolnak. (Persze az ezt ellenzőkkel is meg kell ebben küzdeniük.) A diáknak sokat segít, ha jó nyelvezetű írókat olvas. Ne felejtsük el: a szövegalkotás (akár beszéd, akár írás) egyfajta reflextevékenység, s a nyelv ennek konvencionális, társadalmi úton beidegzett eszköze. Az elsőt azzal tökéletesíthetjük, ha minél jobban megismerjük a másodikat, mégpedig minél megbízhatóbb forrásokbői. Ezzel nem a nyelvnek tartozunk, hanem elsősorban magunknak: két nyelv keverékén nem lehet logikusan gondolkozni. Ha viszont anyanyelvünket biztosan és magas szinten ismerjük, az segítséget ad a többinek — s mindenekelőtt a szlováknak — jobb megtanulásához is. Aki egy nyelven megtanult gondolkodni, könnyebben megtanul egy másikon, bármennyire más rendszerű. A csehszlovákiai magyarság számára épp ezért állami fontosságú feladatnak, állampolgári kötelességnek érzem anyanyelvi kultúrájának minél — Nagyon fontosnak tartom, hogy van már egy szerv, amely átfogóan irányítja és figyelemmel kíséri a szlovákiai magyarság nyelvének — nyelvhasználatának alakulását, fejlődését. Az én szerény közreműködésemet ennek létrejöttében kár volna eltúlozni. A társaság megalakulásában épp azt érzem jelentősnek, hogy belső kezdeményezésből született, belső társadalmi igényt fejez ki és elégít ki. Eredményessége is attól függ a továbbiakban, hogy mekkora támogatást kap a szélesebb tömegektől, milyen kapcsolatot talál velük. A nyelvi kultúra ügyének egy ilyen jellegű társaság csak irányítására képes; de a vele kapcsolatos tengernyi feendőt maga nem végezheti el. Itt három gyűrűnek kell lenni. A belső kör a társulati tagság. Ezt körülveszi az együttműködőké. De a hatásnak el kell jutnia — közvetlenül vagy közvetve — minden egyes beszélőig. Ez a mozgalom csak a beszélők öszszességének bevonásával fejlődhet igazán hatékonnyá. Ami az eddigi eredményeket illeti, akár anyaggyűjtésben, akár ismeretterjesztésben, azok kezdetieknek szépek. De kellően növekedni csak úgy tudnak, ha a nyelvi kultúra ügye tömegmozgalommá válik: mindenkinek — immár szakavatott irányító szervvel is bíró — szívügyévé. # Nemrégiben olvastuk cikkét az Oj Ifjúságban a magyar nemzetiségek nyelvi-nyelvhasználati problémáiról. Tudjuk, hogy ez előadás volt a budapesti Kossuth Klubban, s elhangzott a magyar rádióban is. — Hogyan fogadta alapgondolatát a magyarországi közvélemény? S hogyan támogatják vagy támogathatnák a magyarországi nyelvészek a más nemzetközösségekben élő magyarságot abban, hogy megőrizzék anyanyelvüket, és tovább fejlesszék nyelvi kultúrájukat? — Közvetlenül — úgy érzem — a magyarországi nyelvtudomány ebben nem sokat tehet. Előadásomnak épp ez volt a lényege: hogy minden „mikrotársadalom" önmagára van utalva, a nemzetiségek is; s így csak maga oldhatja meg a problémáit, saját belső erejéből. Amennyire meg tudom ítélni (bár tévedhetek, mert elég keveset vagyok otthon): ezzel a magyarországi szakkörök, de a szélesebb közvélemény is egyetért. Persze az „önmagára van utalva" nem jelenti azt, hogy magára volna hagyatva teljesen. A magyarországi nyelvtudomány segítheti, és segíti is, a belülről jövő, a már meglevő mozgolódást. Nem valamiféle „szellemi importként", csak olyan mértékben, amilyenben azt az itteni magyar nemzetiség illetékesei — az államot szervező nemzet illetékeseivel egyetértésben — igényelik. Ez azt jelenti: úgy segíthetünk egymásnak, mint egyik magyarul beszélő szocialista közösség a másiknak; intézményesen, szervezetten, s az internacionalizmus szellemében. Ezen az együttműködésen belül a feladatokat az itteni félnek kell megszabnia. Hiszen az tudja legjobban: mik az időszerű problémái, minek a megoldására van éppen legnagyobb szüksége. Ha nem így volna, abból olyan „beleszólás" kerekednék egymás belügyeibe, amely — jó szándék