Új Szó, 1969. július (22. évfolyam,152-178. szám)
1969-07-13 / 28. szám, Vasárnapi Új Szó
Hatvanöt évvel ezelőtt halt meg Anton Pavlovics Csehov, orosz író, a rövid elbeszélés és a dráma nagy mestere. Életműve a nagy orosz realisták Hagyományainak folytatása s Gorkij előfutára. Mint író a polgárosodó Oroszország társadalmának fonákságait és mélyülő válságát leplezte le. Legismertebb drámáiban — az Ivonovban, a Ványa bácsiban és a Három nővérben — újszerű művészi eszközökkel, mély lélekelemzéssel világított rá a középrétegek emberibb élet utáni vágya és a valóság közötti tragikus ellentmondásra. Bár kritikai realista műveiben tragikus és vigasztalan képet fest a századforduló Oroszországáról, szemlélete végső fokon nem pesszimista. Humanista demokratizmus hatja át, bizakodással tekint a jövőbe, és ezzel Gorkij és a szocialista realizmus útját készíti elő. D erűs téli nap . .. Csípős, kemény fagy. Nagyenka belém karolt. Ezüstös harmat lepi be a lány fürtjeit s a felső ajka fölött is néhány megelevenedett, harmatos pelyhecske. Magas hegytetején állunk. Lábunk alatt meredek lejtő. Óriási, sima tükrében mintha a nap nézegetné magát. Mellettünk, a havon, a rlkítő piros posztóval bevont szánkó. — Csússzunk le, Nagvezsda Petrovna! — kérleltem a lányt. — Csak egyetlenegyszer! Higgye el, semmi, de semmi bajunk se történhetik. De Nagvenka fél. Ez az egész térség — az ő apró sárcipője és a hegy lába között — szörnyű és mérhetetlenül mély szakadék az ő szemében. Lélegzete ls eláll, ahogy letekint a mélységbe, pedig még csak javaslom, hogy üljünk a szánkóra, hát még mi lenne, ha rászánná magát, hogy lerepüljön ebbe a szakadékba. Meghalna, vagy megőrülne a rémülettől. — Könyörgöm, Nagyenka! — mondom én. — Higygye el, nincs mitől félnie! Nem szabad olyan bátortalannak lenni! Nagyenka végül is beleegyezik. De arcáról leolvasom: azzal a tudattal adja beleegyezését, hogy életveszélyes dologra vállalkozott. Halálsápadt és reszket, mikor ráültettem a szánkóra. Átfogom a karommal és repülünk is le a mélységbe. Repül a szánkó, mintha ágyúból lőtték volna ki. Az áthasított levegő arcunkba csap, fütyül, a fülünkbe süvít, dühösen szúr, csíp és tép, mintha a fejünket akarná leszakítani vállunkről. A szél nyomása belénk fojtja a lélegzetet. Mintha maga az ördög ölelt volna a karjaiba bennünket és hurcolna magával bőgve a pokolba. Körös-körül minden egyetlen nagy, őrült iramban rohanó sávvá folyik össze ... Ogy érezzük: még egy pillanat — és végünk van! —• Szeretem magát, Nagya! — suttogtam a fülébe alig hallhatóan. A szánkó irama egyre lassul, a szél süvítése sem olyan borzasztó már, lassanként újra szabadon lélegzem és íme — már lent ls vagyunk. Nagyenka azt se tudja: él-e, hal-e? Sápadt és alig lélegzik... Segítek neki leszállni a szánkóról. — A világért még egyszer meg nem tenném — mondja, rámmeresztve tágra nyitott, rémülettel teli szemét. — A világ minden kincséért sel Csakhogy meg nem haltam! Kisvártatva összeszedi magát és kérdő tekintetet vet rám: én mondtam-e azokat a szavakat, vagy a szél süvítette a fülébe? Én meg csak állok ott mellette, eregetem a füstöt és a kesztyűmet vizsgálgatom. Nagyenka belém karol és sokáig sétálunk a hegy tövében. A rejtély, úgy látszik, nem hagy neki nyugtot. Mondtam én azokat a szavakat, vagy nem? Igen, vagy nem? Fontos kérdés ez most az 6 számára, önérzete türelmetlenül követeli rá a feleletet. Ogy érzi, becsületügy ez, élet és halál kérdése, boldogságának kérdése — fontosabb mindennél a világon. Türelmetlenül és bánatosan néz a szemembe, átható tekintete az arcomat fürkészi, zavaros válaszokat ad, várja, hogy én kezdjek beszélni. Micsoda bájos játéka ezeknek a kedves, kedves vonásoknakl Látom, küzd magával, valamit akar mondani, valamit akar kérdezni, de nem találja hozzá a szavakat, zavarban van, fél, megbénította az öröm ... — Tudja mit... hogy ráranézne. — Nos? — kérdezem. — Mi lenne, ha még egyszer lerepülnénk? Felmegyünk a lépcsőn a hegyre. És megint ráültetem a sápadt, reszkető Nagyenkát a szánra, megint repülünk a félelmetes mélységbe, megint fülyül a a saél és recseg alattunk a szánkó s amikor legszéA. P. CSEHOV: — szólalt meg végül, anélkül, dítőbben repülünk és legsiketítőbben süvít a vihar —> megint a fülébe súgom: — Szeretem magát, Nagyenka! Mikor a szánkó megáll, Nagyenka egy pillantást vet a hegyre, ahonnan lerepültünk, aztán sokáig fürkészi arcomat, hallgatja közönyös, nyugodt beszédemet, és az egész lány — még a karmantyúja és a cipője is, az egész kedves, bájos alak — egyetlen merő, nagy csodálkozás. És az arca mintha azt mondaná: — Hogy értsem ezt? Ki mondta ezeket a szavakat? Csakugyan ő suttogta, vagy csak az én képzeletem? Nyugtalanítja ez a bizonytalanság, kihozza a sodrából. Szegény kislány, már a kérdéseimre sem felel, összeráncolja a szemöldökét és csakhogy sírva nem fakad. — Ne menjünk haza? — kérdezem. — Nekem... Nekem tetszik ez a szánkázás — mondja elpirulva. — Ne repüljünk le még egyszer? Neki „tetszik" ez a szánkázás, de mikor ráül a szánkóra, megint csak sápadt lesz, megint eláll a lélegzete és megint úgy reszket mint az első két alkalommal. Harmadszor is leereszkedtünk és én látom, hogy vizsgálja az arcomat, hogy figyeli az ajkamat, nem mozog-e? De én az ajkamhoz szorítottam a sálamat és köhécselek, és mikor a hegy derekára érünk, hírtelen megint odasúgom: — Szeretem magát, Nagya! És a rejtély megmarad rejtélynek! Nagyenka hallgat, elgondolkozik ... Hazakísérem. Otközben igyekszik minél lassabban menni, egyre azt várja, nem mondom-e ki újra azokat a szavakat. És érzem, hogy szenved szegényke és milyen erőfeszítésébe kerül, hogy meg ne szólaljon: „Nem lehet az, hogy a szél suttogta volnál És én nem akarom, hogy úgy legyen!" Másnap reggel cédulát kapok: „Ha kimegy ma a csúszkára, jöjjön be értem. N." Ettől fogva naponta kijárok Nagyenkával szánkázni és valahányszor csak lerepülünk a lejtőn, mindannyiszor odasuttogom neki ezt a három szót: — Szeretem magát, Nagyal És Nagyenka hamarosan megszokja ezeket a szavakát, amelyek kábítanak, mint a bor vagy morfium. Már élni se tud nélkülük. Igaz, minden leereszkedésnél újra, meg újra rémület fogja el, de a félelem és a veszély érzése még csábftóbbá teszik számára ezeket a szerelemről suttogó szavakat, amiknek az eredete továbbra ls titok marad, kínos, édes, lélekgyötrö titok Még mindig ketten vannak a gyanúsítottak: én és a szél... Melyik vall neki szerelmet kettőnk közül? — még most se tudja, de nyilván már nem is nagyon törődik vele: nem mlndegy-e, milyen serlegből issza az ember a mámoritalt, az a fő, hogy megrészegüljön tőle. Egyszer, úgy déltájban, magam mentem ki a hegyre. A tömeg közé keveredve, megfigyeltem, hogy jön oda Nagyenka a hegy alá, hogy keres-kutat engem a szeme... Aztán bátortalanul megindul fölfelé a lépcsőn ... Félelmes dolog egyedül leereszkedni, jej, de félelmetes! Nagyenka fehér mint a hó, úgy reszket, mintha kivégzésre menne, de megy, eltökélten, félre se pillant. Nyilván ki akarja végre próbálnh fogja-e hallani azokat a csodálatos, édes szavakat akkor is, mikor én nem vagyok ott? Látom, hogy ül halálsápadtan a szánkóra, hogy nyílik kl a szája a rémülettől, aztán behúnyja a szemét és örökre búcsút mondva a világnak, eltaszítja magát... Zs-zszs-zs... röpül a szánkó. Hallja-e Nagyenka azokat a bizonyos szavakat? — nem tudom ... Csak azt látom, hogy száll le a szánkóról kimerülten, tehetetlenül. S az arcáról leolvasom: maga se tudja megállapítani hallott-e valamit, vagy se. Repülés közben annyira úrrá lett rajta a rémület, hogy képtelen volt hangokat megkülönböztetni, semmit sem hallott már és semmit sem érzett... És megjött a tavasz, a március. Egyre melegebben kezd sütni a nap. A hegy ragyogó fehér köntöse egyre sötétebb lesz, halványul, elszürkül, végre is felolvad. Nem szánkázunk már többé. Nagyenkának nincs már hol hallania azokat a csodás szavakat, de még nincs is, aki a fülébe suttogná: a szelek már elültek, én pedig útra készülődöm, Pétervárra, hosszú időre, talán örökre. Vagy két nappal elutazásom előtt, estefelé kint ülök a kertben, melyet csak a magas deszkakerítés választ el annak a háznak kertjétől, hol Nagyenka lakik... Az idő még hűvös, még a hó sem tűnt el egészen, még alusznak a fák, de a levegőben már a tavasz illata érzik és hangos, vidám zenebonával térnek nyugovóra a varjak. Odamegyek a kerítéshez és sokáig kémlelődöm a hasadékon keresztül. Látom, hogy jön Nagyenka a házból, megáll a lépcsőn és szomorú, bánatos tekintettel fürkészi az eget... A fürge tavaszi szél egyenesen sápadt, szomorú arcába fúj... És Nagyenkának eszébe jut az a másik szél, amely ott süvített a hegyen, mikor azt a három szót hallotta suttogni... És Nagyenka arca még szomorúbb lesz és lassan végiggördül rajta egy könnycsepp ... És szegény kislány szélesre tárja a karját, mintha a szélhez könyörögne, hogy csak még egyszer hozza el neki azokat a bűvös szavakat. És én, kivárva, hogy erősebb fuvallat jöjjön, gyöngén suttogtam bele a szélbe: — Szeretem magát, Nagyal Jaj istenem, mi van egyszerre Nagyenkávall Fölsikolt, ragyog az arca, szélesre tárja a karját a szél felé, tündököl szemében az öröm ... Nagyenka boldog — és olyan szép, mint még soha... Én pedig megyek csomagolni... Mindez régen, régen történt. Nagyenka már rég férjhez ment, rábeszélésre, vagy a maga jószántából - nem mindegy? Az ura titkár a nemesi gyámhivatalban és Nagyenka három gyermek anyja. Hogy valamikor együtt jártunk szánkázni és hogy akkor az a három csodálatos szó zúgott felé a szélből — ezt Nagyenka máig sem felejtette el, máig ls úgy őrzi ezt az emléket, mint életének legboldogabb, leggazdagabb, legszebb élményét... Én viszont most már, hogy idősebb lettem, sehogy sem tudom megérteni, miért Is mondtam azokat a szavakat, ml célja ls volt tulajdonképpen ennek a Játéknak? 188 8
