Új Szó, 1969. július (22. évfolyam,152-178. szám)

1969-07-02 / 153. szám, szerda

Az ember nagylelkűsége határtalan Pompás kilátás nyílik a közeli hegyekre. Nem könnyű ellenállni a fenyvesekkel borított dombok, a zöldellő tisztások hívogató szavának, csendet és nyugalmat ígérő csalogatásának. Idelent a völgykatlanban egyelőre nyoma sincs ennek a meghittségnek. A földgyaluk, kotrógépek fülsiketítő zajában, az állandóan érkező és távozó teherautók zúgása közepette semmibe vész a pacsirtadal. Örülsz, ha a saját hangodat meghallod. Am egyelőre nincs, akivel szóba elegyedj. Hiába bukdácsolsz a homokbuckák, kőtörmelékek között. Annyi már a föld és a kavics a cipődben, hogy nehezedre esik a járás. Mégsem találod, akit keresel. De nem is találhatod, mert „Ciboch elvtárs ma reggel szolgálati ügyben Prágába ment" — tájékoztatnak a munkások. Nem marad más hátra tehát, mint hogy az SOS Gyermekfalu Baráti Közösségének elnöke helyett — ő képviseli a Doubí községben épülő gyermekfaluban a beruházót — megeléged] az építésvezetővel: František Honekkel. A Karlovy Vary-i Járási Építkezési Vállalat dolgozója kedvesen tessékel be az alig arasznyi fabódéba, mely ideiglenesen, a felvonulási épületek elkészültéig ruhatárfélének, de egyben irodának is szolgál. Miközben kiteregeti az asztalra a tervrajzokat, megered a nyelve: — őszig 12 egyemeletes, erkélyes épületnek kell ezen a helyen állnia — mutat a mintegy 20 000 négyzetméternyi berajzolt területre. — A házakat tisztások választják majd el egymástól. A megfelelő távolság betartása közöttük nemcsak a jó levegő és a napfény miatt fontos, hanem azért is, hogy a gyermekeknek a tágas játszótérről se kelljen lemondaniok. Az épületek nyolctagú családok jegy anya és különböző korú gyermekei) részére készülnek. Külön háló- és fürdőszobájuk lesz a lányoknak és külön a fiúknak. A közös helyiséget —> a társalgót — 45 négyzetméterre tervezték. A tartós meleget távfűtés biztosítja. Kik lesznek a gyermekfalu lakói? A falubeliek mesélik: a Baráti Közösség elsősorban az egymástól elszakadt árva, vagy szüleiktől elhagyott, gyermekotthonokban nevelkedő testvéreket akarja elhelyezni itt. Pl. a nemrégen családi tragédia áldozatául esett hét kis árvát... Apjuk civakodás közben megölte anyjukat, majd ráeszmélve tettére, öngyilkosságot követett el... Ma még nélkülözik egymást szegények, siratják az édesanyjukat. Mire felnőnek, elidegednének egymástól — a gyermekfalu nélkül, ahol az új mama minden bizonnyal pótolni fogja a nagy veszteséget. Ilyen részvéttel beszélnek a helybeliek a jövendő kis lakókról, akiknek az érdekeit annyira a szívükön viselik. Ezért ls kísérik oly nagy figyelemmel az építkezési munkákat, ezért ajánlották fel segítségüket, hiszen mielőbb meleg otthont akarnak biztosítani a szerencsétleneknek. A lelkiismeretük, az együttérzés ösztönzi őket, és csak akkor nyugszanak meg majd, ha az árvák gondos, szerető, jó kezekben lesznek. Ez ugyan még eltart egy ideig, ám jól tudják, hogy ha összefognak, hamarabb célt érnek. Ma már biztos, hogy igyekezetüket siker koronázza. Az első gyermekfalu Doubíban épül. Mindössze néhány hete. Nem sokat látni még az építkezésből, de annál nagyobb a sürgés-forgás a völgykatlanban. Az első csákányvágást — tekintettel a nemes célra — Irena Svobodová, a köztársasági elnök hitvese végezte, és hogy még nagyobb súlyt adjon az akciónak, az építkezés fölötti védnökséget is vállalta. Társadalmunk szép kezdeményezése — amint azt az SOS gyermekfalu javára megnyitott 777. számú bankfolyőszámlára befolyt összegek ls Igazolják — nem talált süket fülekre. Se szeri, se száma a jószívű adakozóknak. — A vállalatok és üzemek is megértéssel viseltetnek irántuk — meséli Hőnek elvtárs. Nekik köszönhető, hogy egyelőre még a szűk keresztmetszetű anyagokban sem szenvednek hiányt. Egyesek cementet szállítanak, mások mészről gondoskodnak és — csodák csodája — a tégla sem hiányzik az építkezésen. Több üzem munkaerőit bocsátja átmenetileg rendelkezésre. Persze, díjmentesen. Néhány napfa Doubínban járt a Nemzetközi Ifjúsági Szervezet prágai tagozatának képviselője is, aki a hazánkban tanulmányaikat folytató külföldi diákok nevében tett konkrét ajánlatot: július 6-tól kezdve háromhetes időközökben húszas csoportokban kívánják kivenni részüket a fiatalok az építkezési munkákból. De nemcsak a diákok, hanem a népi milícia tagjai is türelmetlenül várják, mikor láthatnak munkához ... Ügy látom, dolgozókban mái most sincs hiány. Az építkezésen hemzseg a sok egyenruhás. — A zsolnai vasútépítési osztag tagjai — mutat az építésvezető az egyik csoportra. — 250 000 korona értékű földmunka elvégzését vállalták, ellenszolgáltatás nélkül. Nem ők az egyedüliek, nincs talán katonai alakulat az országban, mely ne jelentette volna be 20 —30 emberének állandó segítségét ... A katonáik egy része már az ideiglenes szociális berendezéseken dolgozik, mások a munkabrigádok szállásainál foglalatoskodnak. önkéntelenül is az az (érzésünk, hogy a télre készülő, táplálékukat gyűjtő, szorgalmas hangyákat figyeljük. Ez a látvány azért ls meglepő, mert — minek is tagadnánk — másutt nem igen találkozunk hasonló lelkesedéssel. A munkaerkölcs manapság sok kívánnivalót hagy hátra nálunk. Az építésvezető helyeslően bólint: — Sajnos, ez így igaz. Ám itt valamennyien tudják, hogy még a tél beállta előtt tetőt kell húznunk az épületekre, mert az időjárás viszontagságai könnyen beleszólhatnak számításainkba. De egyéb váratlan akadályok sincsenek kizárva. Téved ugyanis, aki azt hiszi, hogy a gyermekfalu építése folyamán nem bukkanhatnak fel nehézségek. Az egyébként szokásos viták — úgy tűnik — itt is elkerülhetetlenek. Erről a problémáról az építésvezető így tájékoztat: — A Baráti Közösség, vagyis a beruházó kívánsága, hogy az épületek a jövő évi Gyermeknapig, vagyis 1970 június l-ig készek legyenek. Mi azonban a legkorábbi határidőt a jövő év végében jelöltük meg. Mivel magyarázható ez a hathónapos eltolódás? — Az előre nem látott fennakadásokkal, az anyagszállításban bekövetkezhető késésekkel, a munkaerőhiánynyal — válaszolja F. Hőnek, majd hozzáfűzi: — A rossz tapasztalatok kényszerítenek az elővigyázatosságra... Valljuk be, komoly gondok ezek. Eloszlatásukra aligha képes néhány ember. Nem is marad más hátra, mint a remény és ami még biztosabb: a felelősségérzet, az együttérzés az árvákkal. KARDOS MARTA « ASZFALTOZOK (Tóthpál felv.j A NAPOKBAN ÚGY ADÓDOTT, hogy este, úgy háromnegyed tizenegy felé tndtam annyi időt szakítani, hogy megvacsorázzam. Azaz... szúval itt is fennállt az a bizonyos ember tervez. Szlovákia fővárosában villamossal és trolival annyit utaztam étteremkeresés céljából, hogy bízvást eljutottam volna Dunaszerdahelyre, ha egyenesen, átszállás nélkül arra mentem volna. Első választásom a főpályaudvarra esett, arra gondolva, hogy ha a vonatok éjjel-nappal közlekednek, az utasok a fővárosban akarják enyhíteni éhségüket, szomjúságukat. Nagy volt a meglepetésem, amikor zárt ajtókra találtam. Egy tábla azután magyarázatot is qdott: Záróra: 23.00. Gyorsan villamosra szálltam, és arra gondoltam, mi lesz azokkal az utasokkal, akik a 2,20 órakor induló Saxonia gyorsra várnak, vagy érkeznek vele és éhesek vagy szomjasak lesznek? Amikor azután a főváros szívében levő Carlton és Savoy éttermeket is zárva találtam, megdöbbentem. Marad a Kryštál-bár vagy a La Paloma. Az előbbi mintegy harminc embert befogadó étterme pokolian zsúfolt volt, és a bevezető folyosón, valamint az utcán százszámra nyüzsögtek azok az éhes emberek, akik arra vártak, hogy valaki majd elmegy az étteremből, és nekik is jut hely. Ez ismétlődött meg a La Palomában is. Az egyik szakácsnő jóvoltából átsurrantam a konyhán, és a zárt ajtajú, szintén igen kis befngadóképességű étteremben kivártam, míg egy hölgy elfogyaszt egy nagytányér csirkelevest, egy rántott sajtot tejfeles mártással, egy kávét és dzsúszt. Utána elszívott még néhány cigarettát és negyedkettő felé távozott. Ezalatt a kint állók rendületlenül és percnyi szünet nélkül döngették a „telt ház" feliratú zárt ajtót. Nem ismerem a főváros minden zegét-zugát (igen nagy város lett az utóbbi évek folyamán Pozsony), de tudtommal csak ex a két már többször említett kis befogadóképességű étterem működik az éjszakai órákban. Háromszázezernél több ember közül sokan csak késő este fogyaszthatnak meleg ételt (gondoljunk csak a nyomdászokra, a napilapok éjszakai szétosztásé val és széthordásával foglalkozó egyénekre vagy éjszakai ügyeletes orvosokra, rendőrökre), akik megéheznek és beugornának egy étterembe vagy büfébe. Pozsony nagy város. Életét nem lehet a kisvárosok monoton életrendjéhez hasonlítani, éppen ezért a vendéglátóiparnak is nagyvárosiasabban kellene működnie! HOGY MAGA MILYEN KEDVES EMBER! — Ezt mondta nekem a BAA 24 05-üs rendszámú gépkocsi vezetője, miután a két tilalmi tábla ellenére is behajtott a Jesenský utcába a Štúr utca felől, és a gyalogosok számára kijelölt helyen eléálltam, és le kellett fékeznie. Figyelmeztettem a kitűnően látható, és este is világftó forgalmi táblákra és ekkor mondta az előbbi szavakat. A dicséret mindenkinek jól esik. Én is őrültem volna neki, ha dicséretnek szánta volna. Hangjából azonban barbár gúny, és mélységes megvetés szállt felém. Mivel az úttestről nem távoztam, kénytelen volt visszatolatni és a Gorkij utcában leparkolni. Nem könnyű kitalálni, miket gondolhatott rólam, de ez most mellékes. Én örülök, hngy igaza volt annak a bírónak, akivel nemrég az egyik kollégám beszélt egy forgalmi baleset kapcsán, és a bíró azt mondta: Mit tett ön, hogy csökkenjen a forgalmi szabályok megsértőinek száma? Ugyanis a polgáruk is snkat tehetnek. Szó ami szó, igaza volt. Én megtettem a magamét, és jó érzéssel távoztam a helyszínről. Örömömet tetézte az a tény, hogy fékberendezése volt az illetőnek, és idejében megállt, mert ellenkező esetben már nem örülnék semminek, de tény az is, hogy bánkódni se igen bánkódnék . . . Így valószínűt leg tévedett a gépkocsivezető: nem én vagyok kedves ember, hanem ő, aki — tilosban járva ugyan — de meghagyta az életemet EGYESEK SZERINT a férfiaknak a nagy orr bizonyos téren rangot kölcsönöz. Ezek szerint rangban ugyan nem, de ételben-italban annál nagyobb hiányt szenvedett e hét csütörtökén este az az angol úr, akivel egy asztalnál ültem a Krim-szálló éttermében. Félreérté* ne essék: ételben-italban nem volt hiány, pénze is volt az úrnak, csak éppen e másodosztályú és egyébként rendkívül szimpatikus helyen —• a főváros kellős közepén — a szép számú személyzet közül senki sem tudott egy szót sem angolul. Az úr csak ült, és szomorúan nézte a felséges rántott szeleteket, rostélyosokat, de amikor szlovákul megkérdezték, mit óhajt vacsorázni, nem mert az elé tett étlap egyetlen sorára sem rámutatni, mint ahogy én sem mernék az 6 hazájában ilyen alapon rendelni, mert nem tudhatnám, hogy az általam kiválasztott sor nem rántott kecskebéka combot, hártyás és nyúlós osztrigát vagy isten tudja mit jelöl. Ű sem mert választani. A pincéri találékonyság azonban segített. Arra gondoltak: angol, tehát egyen májat angolosan. Bevált a számítás, és az úr még a tányért is kitörölgette. Engem azonban még a hideg is kirázott annak a gondolatára, hogy Londonban hasonló pincéri okfejtés alapján (magyar ember, tehát egyen magyaros ételt) erős paprikával jól megszórt, agyonfűszerezett pörköltet vagy gulyást tennének elém. Csütörtökön bevált a recept, de ki tudja, a legközelebbi vendég siereti-e majd az angolos készítményeket? Nem lenne egyszerűbb, ha az Interhotel — a korábbi tervek alapján — az ételek és italok nevére megtanítaná a személyzetet németül, angolul, franciául és oroszul, ugyanis e négy világnyelv közül valamelyiket nyilván még egy hottentotta is töri vagy beszéli ... (komlósi) Aki Pozsonyban vásárol — legyen az belföldi vagy idegen — aligha kerüli el a PRIOR áruházat. így ennek a környékén állandóan nagy az emberforgalom, amit egyesek nem kívánt módon hasznosítanak. A múlt szombaton például két nyolc-tízéves fiú „koldult" a bejárat előtt. Az egyik harmonikán játszott, a másik dobolt, és ugyanakkor felváltva, vagy egyszerre énekeltek. A művészkedésükkel párhuzamosan árgus szemekkel figyelték az őket fényképezni akarókat és igyekeztek ügyesen elfordulni a lencse elől. Ezt olyan ügyesen csinálták, hogy az egyik fényképező fiatalembernek csak ötödszörre sikerült lencsevégre kapni a két muzsikáló gyereket, de igy is csak akkor, amikor egyszerre hárman három oldalról vették őket célba. A gyerekek eme állandó helyzetváltoztatásán még jobban szórakozott az őket eléggé nagy számban körülálló embertömeg, mint a muzsikájukon, mint az éneklésükön. A koldult szót kényszeredetten tettem idézőjelbe, mivel a pénzmennyiség, amit a fiúk öszszeszedtek, egyáltalán nem volt alamizsna. A gyerekek mozgását követve, szüntelen helyzetváltozással mindig melléjük álltam. Kíváncsi voltam, hogy mit kapnak. Szinte hihetetlen. Ha nem látom, el sem hiszem. Nyolcan három, öten pedig tízkoronást szúrtak a zsebükbe. Azegykoronásokat nem is számláltam. Nagyjából összeadva: vagy hetven koronát kerestek alig húsz perc alatt. Ez pedig testvérek között is szép pénzszerzési lehetőség. Amikor megszűntek a körülállók fizetni, a gyerekek hirtelen abbahagyták a muzsikát és kitörtek az őket övező embergyűrűből. Utánuk mentem. Érdekelt, hogy hol és ki várja őket. És ekkor olyasmi történt, amire igazán nem számítottam. Bementek a PRIOR-ba, körüljártak két pultot. Ezalatt kinn eloszlott a sokaság, ők pedig visszatértek eredeti helyükre és nekiláttak ismét a zenének, tovább gyűjtve a tíz-, három- és az egykoronásokat. Furcsa gondolatokkal távoztam. Kinek az utasítására és hasznára csinálják ezek a minden hájjal megkent és — módszerük után ítélve — egyáltalán nem kezdő gyerekek a leírt dolgokat? Mi sugallja a kőrülállóknak,' hogy három-, sőt tízkoronásokat adjanak a gyerekeknek? Csak nincs olyan gondolata valakinek, hog e nélkül éheznének vagy éppen ebből vesznek majd maguknak megfelelőbb ruhát a rajtuk levőnél? Hol vannak a hivatalos közegek? Miképpen történhetnek ilyen dolgok egy áruház árnyékában? EGRI FERENC 1969. vii. :