Új Szó, 1969. július (22. évfolyam,152-178. szám)

1969-07-02 / 153. szám, szerda

M

óricz Zsigmond 1879-ben született a felső-tiszai Csécsén. Ady mindössze Két évvel Idősebb Móricznál. Szülőföldjük sem esik messze egymástól: Szilágy és Szatmár megyék szomszédosak. Ady és Mőriez is kálvinisták, anyjuk papleány. Ady apja nemesi származék, Móricz apai részről kistélkes parasztutód, de a nagymama, Nyilas Kati, bárónőket is emleget ősei között, és Móricz úgy emlékszik a gyerekek neveltetésére, „hogy a legnagyobb ínségből is bármikor kastélyba felgyűlhettek volna". A gyermekkor valósága azonban hol szűnő, hol vissza-visszatérő szegénylét volt. A falu tele gazdag rokonsággal, de a kis Zsigának alázkodni, kérni, koldulni kell. Anyja szenved, és a gyerek eszmél: „Anyám miatt meg tudtam ismerni a felháborodást és a bosszúálló gyűlöletet". Felháborodás és bosszú a gazdagok önzésével szemben: csírájában itt határozódik meg Móricz Zsigmond életútja, melyet nem dönthet el szülői kívánság és családi hagyomány. Móricz Zsigmondból nem lett tiszteletes úr, ahogy Adybôl FÁBRY ZOLTÁN: 1969. VII. 2. Móricz Zsigmond és kora sem lett szolgabíró és főispán: szülők vágyálma. A debreceni, sárospataki, kisújszállási diák teológus lesz ugyan, de ezt nemsokára felcseréli a jogászsággal, ahonnan átnyergel a bölcsészetre. De ahogy nem lett belőle pap, nem fesz tanár sem, hogy végül is hivatalnokként csapot, papot otthagyva, az újságírásnál kössön ki. Móricz Zsigmond nem tud leülepedni: viszolygott az egyetemtől, hivataltól, a nyársporgári sorstól és szolgaságtól. Ö csak nézni, látni akart és írni: „mi az az emberi életben, amit érdemes leírni, s amit muszáj leírni, a m i fáj... És az emberi fájdalmak legkedvetlenebbje: a szolgai függés". Leírni, amit muszáj, ami fáj, és írni, szólni függés és szolgaság ellen: íme, Móricz Zsigmond írói indítéka. Leírni a kreatúra fájdalmas vergődését, küszködését. Istennel és a pénzzel, munkával és szerelemmel. Leírni, ami fáj: a vtióg szeretetnélküliségét, szeretetvágyát, rosszaságát és jóra szomjúhozottságát. Leírni, ami főj: az unalmat, az áporodottságot, a letörést, a sárba rekedt embert és az isten háta mögötti lét minden kölöncét. A Turi Danik túlfűtött céltalan élete, az értékkallódás, a Sárarany; a vidéki papnék magyar bovaryádája és a Hét krajcár halálos grimasszá merevedett kacagása, egy tőből fakadtak: leírni, amit lát, ami fáj: az ember vergődését. Leírni, amit muszáj: a szolgaságot, de úgy, hogy a szolgaság haszonélvezői felszisszenjenek. A magyar paraszt vicclapfigura volt és kosztümös, gatyás színpadi kellék. És a paraszt most Móricz által a maga valószerűségében egyszerre berobbant a magyar irodalomba, a magyar életbe. A földönzés ós a földéhség, a zsírosság és a szegénység egyszerre kért itt szót. De az alapmotívum: a szegénység ügye és dolga. Utolsó művében, a Rózsa Sándorban, már patológiai képpé tisztul a felismerés: „A szegénység kitermeli a rosszaságot. A nyomor ... pusztít, mint a szennyes árvíz." A szegénységet, a szennykitermelő rosszat tehát meg kell szüntetni: nincs ennél egyszerűbb tanulság! Emberség joga és kötelessége e szüntetésben lel önmagára, író az erkölcsi elkötelezettségben feladatára: a kikerülhetetlen muszájra. „Züllött, lehetetlen társadalmával a lehető legnagyobb katasztrófa előtt áll ez az ország" — Irta Ady 1902-ben. Móricz regényei Ady szavainak cáfolhatatlan igazolásai. Az Űri muri: urak öngyilkos aktivitása, ultima ratiol E nincs tovább-ban azonban nincs semmi tragikus. Móricz bebizonyította, hogy ez osztály immár tragédiaképtelen, tragédiajogtalan. Irgalmatlanul le kellett leleplezni a „kérlek alássan"-álarc valóságát: a csalásig, szélhámosságig meztelenített úri osztályt. Az Úri muriban még láng lobog, az emésztő láng még szimbólumot mond, a Forró mezőkben az életforma még detektívregényként ingerkedik, de a Rokonokban erre már nem kerülhet sor. A Rokonok a Horthy-korszak úri lezüllöttségének dokumentumkönyve, a fertő, mely megöl, kiöl, kizár minden jobb érzést a saját soraiból. A Rokonok lényege az a felismerés, hogy az űri osztály immár képtelen a másulásra, változásra és országvezetésre. Képtelen, tehát — jogtalan! A magyar úri osztály levitézlett az egész vonalon. Az erkölcsi nincs tovább történelmi ponttá sűrűsödik: ítéletté. Egyik naplójegyzetében a Rokonokkal kapcsolatban ezt írja Móricz Zsigmond: „Regényeim nem a szórakozást szolgálják, de a tanítást sem. Mi van az én témáimban? Büntetés. Rokonok: egy társadalmi állapot feltárása azzal a céllal, hogy elmondásával a büntetés is megtörténjen." Móricz realizmusa kimondotta a végítéletet ÚriMagyarország felett, de ugyanakkor az érem másik oldalát is meg kellett mutatni; az úri eszköz és áldozat, a paraszt és zsellér életét. „J6 volna, szép volna egy ilyen embernek az életét egyszer már pontosan látni": és Móricz Zsigmond szinte tudományos módszerrel megteremti a magyar paraszt autószociográfiáját. A paraszt Joó György elmondja életét, Móricz jegyez, és megszületik a Boldog ember. Boldog ember: a cím, a tény — a leglázftfibb lehetetlenség. Nem az író, nem a toll vádol, de a paraszt, a szegénység jaja és sóhaja — egyszer már boldognak képzelt tegnapi, háború előtti élete felé: „Az én régi életemet. Ha ezt meglátják az emberek, meg a kormány, hogy milyen élete vöt ebben az országban szegény magyar embereknek valaha, akkor talántán gondolnak egyet és azt mondják: csináljunk még eccer ilyet nekik." És mi volt ennek a „boldog embernek" tegnapi jó sorsa? Csak meg kell kissé vakarni ezt a boldogságot, és akkor előttünk állnak például azok, akik üres gyomorral kaszáltak ... Milyen boldogság volt, hogy két család lakhatott egy földes szobában, „é's krétával húztak a földön egy vonást, és mindenik asszony úgy sepert, hogy a világért se ment vóna tovább a seprűje, csak a vonásig". Micsoda boldogság: a jegyző pofozott, az urak és ügyvédek jussból, földből forgathatták ki a szegénységet. És a Horthy-korszakkal szemben ez a sok rossz — boldogság lehetett, mert az ember még fiatal volt, szerelem is vót, és munka vótl É^ most semmi sincs, pedig Joó György mindig „rettenetesen" szeretett dógozni. Az élet megállt, és a tegnapi boldogtalanság egyszerre boldogsággá szépült. így, ilyen módon vádolni és ítélni: az írói realizmus legművészibb foka. Móricz Zsigmond törvényszerűen osztozott Ady Endre sorsában: „hazaáruló" lett, Űri-Magyarország idegene, vádlottja és bűnbakja. A valóságot látó és mondó író, szavának roppant oszloprázó erejével és igazával egyedül maradt: „Ügy érzem magam, mint egy üldözött, mindenütt ugyanez a szomorúság ijldöz. Utolért a magyar vész, amely minden magyar költőt elér, mint disznót a sertésvész, s nincs ellene oltás. Ekkora szomorúságról sejtelmem sem volt, mint ami engem itt fojtogat." Horthy Korvin-láncokkal honorálta a megalkuvókat, de Móricz a magyar író kallódását harsogja világgá: „Mi úgy teszünk, mintha bizony mindent elértünk volna már. Pedig fenét értünk el, semmit se értünk el. A magyar írók ugyanolyan nyomorban s elhagyatottságban élnek, mintha a maláji szigeteken tengődnének." Csoda, ha útja a rideg magányosságba vezet?! Nem mesét írunk: dokumentálunk. Egy író helyzetét rögzítjük korában, hazájában: Móricz-levelet másolunk, melyben ezt írja gyermekeinek: „Most már igazán egyetlenek vagytok ebben a roppant sötétségben és árvaságban, kik emberi hangon szólotok felém. Ez egész különös, ami velem történik. Utam a rideg magányosságba." Móricz Zsigmond Mózesként vezette el a magyar népet az új föld küszöbére. A küszöböt azonban ő, aki csak a parasztot és földszegénységet látta, tudta és mondta, nem léphette át, Nem volt szocialista, de témájáról lényegében elmondott mindent, mert azt írta meg, amit lát, ami fáj és amit muszáj: „Én magamra s minden íróra csak egyetlen formáját ismerem a politikának: a magamét. Azt, ha valaki kiáll az emberek elé és elmondja, hogyan élnek ott, ahol a hét krajcár hiányzik." Nem volt marxista, de nála otthonosabban és elkötelezettebben kevés magyar író mozgott a magyar szegénység légkörében. Móricz Zsigmond a szegénység tényének, és bűnének egyik legpotenciálisabb tudatosítója. De ez elsődleges láttatáson túl riportjai, novellái és regényei kivédhetetlenül és a legteljesebb magátólértetődöttséggel sugalmazzák a szocializmus rendjének eljövetelét. A varázssző, a mindent egységbe és rendbe rántó ige Móricz Zsigmondnál is a munka lesz: „A munka az ember útja az ég felé. A munka a tér és idő mellett a harmadik megjelenési és gondolkodási forma. Az ember csak ott kerül igazi közösségbe emberrel: a munka mezején. A munka a vér, mely az emberiség testét átjárja s életté változtatja." A Herrenvolk középkortól fasizmusig érő ideológiája és Úri-Magyarország., rendalkotmányi csökevénye ma már csődtömeg kelléke. De aki és ami megmaradt, az a „hazaáruló" Móricz Zsigmond és műve. Évről évre nő, szépül, érik és izmosodik, száz év múlva jobban fognak benne gyönyörködni, mint ma, ahogy húsz-harminc év előtt nekünk is kevesebbet mondott, mint napjainkban. Móricz Zsigmond óbor lett, aszú, eszencia, mint minden, ami emberségében igaz, hiteles és való. A

dy újra igazolódni fog, Ady újra igazolódott: „Aszúra fog érni minden szép gerezded, Rajtad már nem üthet rohadt magyar átok." Móricz Zsigmond életét, jövőjét, utókorét ércnél maradandóbban Ady véste múlhatatlansággá mindjárt indulásakor. Móricz Zsigmond és Ady Endre mindig és mindenben egymást erősítik, egymást hitelesítik. Harcuk egy volt, közös volt, „a magyar pokollal" volt, és így csak együtt és közösen dokumentálhatták Úri-Magyarország népveszejtő pusztulásra-érettségét, és az író igazának, a maguk igazának erkölcsi nagyságát, cáfolhatatlanságát: „De Móricz Zsigmond is megmarad énvelem, Magyar sors-kockákon ez Ígyen döntödött, Mind összekerülünk közös mártír-hősök, S ha a Lehetetlent nem tudjuk lebírni, Volt egy szent szándékunk: gyönyörüket írni." (Részletek az EMBEREK AZ EMBERTELENSÉGBEN c. műben megjelent bosszaMl tanulmányból.) v? • • ' • : «lllii MÍ 0 A fáradhatatlan iskolaigazgató „A sok felhívás, nyilatkozat és követelés után tettek kö~ vétkezzenek, mert csak a kitartó, következetes, kapkodástól mentes munka hozhat eredményeket," Amikor Schulz György elvtársat, a Kassai Magyar Tannyelvű Középfokú Ipariskola igazgatóját félkeresem, éppen a % szürke hétköznapok ' mindennapi izgalmas • munkáját végzi az iskolában. Mert izgalom jellemzi az ő munkáját. Emlékszem, évekkel ezelőtt, amikor a Komenský utcai iskolájában felkerestem, az a gondolat foglalkoztatta, hogyan szabadulhatna ebből a szűk, ódon épületből — ahol a homályos , tantermekben állán- % dóan két váltásban I tanítottak — és juthatna vissza abba a korszerű világos épületbe, ahol tanított és ahol most tanít. Most meg, hogy 1967-ben — kilenc évi várakozás után — visszakapta végre a hőn óhajtott iskolát, azon fáradozik nagy izgalommal, hogy harmadik emeletet húzasson a modern épületre. A terv szerint 1971-ben elkészül a harmadik emelet, utána persze korszerűsíteni kell majd az iskola berendezését. íme, ilyen és hasonló gondolatok nyugtalanítják Sohtilz igazgatót. Alkotó nyugtalanság és izgalom ez, együtt jár vele a növekedés, a fejlődés. Csakis ezzel magyarázható, hogy az az iskola, amely az 1950—51-es tanévben 42 diákkal kezdte, ma, 18 esztendő múlva 821 tanulóval, illetve hússzorosára nőtt diáksereggel foglalkozik, és ez idén közel 170-en készülnek érettségire. Sohulz igazgató, aki 10 éve áll a kassai ipariskola élén, óriási munkát végzett az iskola érdekében. A dicséretet ugyan azzal hárítja el, hogy azt mondja, a fejlődés lehetőségét a tantestület szorgalma és egysége teremtette meg, és ebben igaza van, viszont az is igaz, ezt az egységet kitartó és fáradhatatlan munkával ő hozta létre. A tantestület tagjai és tanítványai egyaránt tisztelik és becsülik. Elbeszélgetek Boda Pál igazagtóhelyettessel, aki ebben az iskolában érettségizett, mint az 58 tagú tantestület harmada. Boda pillanatnyilag azzal van elfoglalva, hogy a harmadik emelet építési engedélyének az utolsó pecsétjét is megszerezze. — Csak formai ügy az egész — mondja és a nyomtatványt mutatja, ahová a pecsét kerül —, de jobb, ha rajta van. — És látni rajta, hogy Schulz igazgató izgalma már rá is átragad. Mindketten magyarázzák most a harmadik emelet jelentőségét. Az emelettel a 16 tantermes iskola 8 tantermet nyer, ezzel aztán megvan a lehetőség a szaktantermek létesítésére, illetve tökéletesítésére, amit a korszerű gépészeti iskola feltétlenül megkövetel. Szó esik arról a fájó pontról is, hogy az iskolának még nincs internátusa. Hat különböző épületben vannak szétszórva a diákok, ami megnehezíti az iskola helyzetét. Az igazgató hangsúlyozza, hogy a kerületi nemzeti bizottság megértéssel viseltetett e probléma iránt és reméli, hogy most, az újonnan épülő 150 ágyas internátusból a magyar ipariskola legalább a felét megkapja, mert a kassai ipariskolába egész Szlovákia magyarlakta vidékeiről érkeznek a diákok. Ezután Prikkel Károllyal, harmadik évfolyamos kitüntetett diákkal beszélgetek. A Pozsony környéki Új Élet községből származik, apja asztalos. Az iskolával kapcsolatban azt mondja, örül, hogy ide, ebbe az iskolába került, mert a diákok és a tanárok közti kapcsolat kifogástalan. Ami pedig Schulz igazgatót Illeti, csak a legnagyobb tisztelettel beszélhet *éla. — Bármilyen kérdéssel fordulok hozzá — hangsúlyozza —, segít a megoldásban. Az ifjúság problémái iránt nagy megértést tanúsít, és mi, fiatalok nagyon örülünk, ha kCzénk jön. Oroszlánrésze van abban, hogy mi, diákok évente külföldi tanulmányutakat tehetünk. Arra a kérdésre, hogy érettségi után mi a terve, azt válaszolta, pozsonyi főiskolára szeretne kerülni. A felvétellel kapcsolatban megjegyzi, hogy az itteni iskola diákjait többségben, minden nehézség nélkül felveszik a főiskolára. Később arról értesülök, hogy az itt végzett diákok már komoly pozíciókat értek el munkahelyükön. Így többek között a füleki zománcgyár igazgatója is itt érettségizett. Azok a diákok, akik nem mennek főiskolára, hanem érettségi után alkalmazásba akarnak lépni, azonnal elhelyezkednek. A Kassai Vasmű ez idén is kilencven érettségizett diákot kért az iskolától. Ezt a jó hírt már Schulz igazgató közli velem és egyben egy csomó levelet mutat, amelyek az ország különböző üzemeiből és főiskoláiból érkeztek hozzá. Az igazgató ugyanis diákjai pályafutását az iskolán túl is figyelemmel kíséri. Levelek mennek, levelek érkeznek, a füleki Kovosmaltból, a Kassal Vasmű-bői és számos más üzemből. Néhány levelet elolvastam, egyet közülük itt kí>zlök. A tartalom annyira összhangban van az iskola szellemével és törekvésével, hogy olvasóink bizonyára értékelni fogják és érdeklődéssel elolvassák. A szlovák nyelvű levél magyarul így hangzik: „Kérésükre közöljük az önöknél 1958-ban éretségizett Magyar Sándor munkájának értékelését. A fent nevezett a Vajáni Erőműben dolgozik, mint a mérési- és szabályozási mérleg mestere. Nagyon lelkiismeretes dolgozó. Az elektrotechnika, a szabályozás és a technológia területén alapos és saját tapasztalataiból eredő tudással rendelkezik. Felelősséggel készül a munkafeladatok teljesítésére és tudásának színvonala magasabb a munkabeosztásához szükséges tudásnál. Pozitívan értékeljük kezdeményezését, önállóságát, szerénységét és baráti magatartását. Munkahelyén nagyon közkedvelt. Minden feltétele megvan emberi magatartása és szaktudása további fejlesztéséhez." íme, néhány sor, amely a tanítvánnyal az iskolát is dicséri. Nekem viszont ezzel a:, írással nincs más szándékom, minthogy Schulz elvtárs igazgatói munkásságának 10. évfordulójáról megemlékezzem. Tanúja voltam ugyanis annak, hogy az évek során milyen szívóssággal és kitartással tudott harcolni az iskola diákjainak fejlődéséért. SZABÓ BÉLA