Új Szó, 1969. június (22. évfolyam, 127-151. szám)

1969-06-08 / 23. szám, Vasárnapi Új Szó

' - "-V Tea „Ho apónál" és a miniszterelnöknél O Akik nem tudják, mi a béke 9 A keleti emberek már nem pcszszívak H

ivatásom, hogy elfogulatlanul megírjam a tőlünk földrajzilag vagy politikailag legtávolabb eső emberek történetét. Nem valamilyen „rokonszenv" alapján, hanem egyszerűen azon az alapon kaptam észak-vietnami útlevelet, hogy újságíró vagyok. Nagyon barátságosan fogadtak, s ezt talán annak köszönhettem, hogy Pham Van Dong miniszterelnök látta egyik fényképemet, amelyet 1967 októberében Washingtonban a Pentagon előtti békemenetről készítettem. A fénykép egy lányt ábrázol, amint virágcsokorral a kezében szuronyos katona előtt vonul el. Pham Van Dong megkérdezte, miért nem jöttem hamarabb, s mindjárt a fényképre terelődött a sző. Szürke iiűsök A Tong Nat (újraegyesülés) szállóban, a volt Métropoleban laktam, általában itt szállásolják el az összes újságírókat. Egy román terepjáró kocsit, sofőrt, kísérőt és tolmácsot bocsátottak rendelkezésemre. Szinte mindent láthattam, amit látni akartam. Természetesen találkozni kívántam a vezető politikusokkal — Pham Van Donggal húsz peroig beszélgettem, le is fényképeztem. Megemlítettem neki, hogy szeretném Ho Si Minh-t ls látni. „Ne nagyon számítson rá. Mindenki őt szeretné látni. Azért megpróbálom". öt nap múlva meghívást kaptam. Kerti kerekasztal, három karosszék. Az egyikben Pham Van Dong, a másikban Ho Si Minh ült. A harmadikat nekem készítették oda. ötven méterrel odább, fák mögül szolgák leselkedtek és megilletődve nézték a 78 éves „Ho apót". Teát szervíroztak. Ho Si Minh cigarettával kínált, mellyel ugyan nem éltem, de Pham Van Dong mosolyogva rábeszélt, hogy csak tegyem el emlékbe. Kínai „Xiong Mao" cigaretta volt. Előre megegyeztünk, hogy politikáról nem fogunk beszélni. Mindketten délre, Saigonra és Huéra terelték a szót. Huéban tanultak. Nagyon egyszerű emberek benyomását keltették bennem az észak-vietnami politikusok. A legnagyobb hatással az a természetesség és egyszerűség volt, amellyel a vietnamiak szembenéznek a háborúval. Háborúban vannak, de nem hagyják magukon elhatalmasodni a háborút. Elég erejük van ahhoz, hogy győzelemre vigyék életigenlő álláspontjukat. A bombázások megszüntetése után nem rendeztek ünnepségeket, senki sem fejezte ki látványosan örömét. A nyugatiak aligha értenék meg, hogy Ázsiában nem szokás nyilvánosan kimutatni az ilyen érzelmeket. Nem hiszem, hogy a békekötés után nyilvános ünnepségeket rendeznének. Láttam fivéreket, akik csak hónapok múltán látták viszont egymást, s úgy viselkedtek, mintha csak tegnap váltak volna el. Az az érzésük, hogy olyan alapvető ügyről van szó, amelyet közös erővel kell megoldaniuk. A lényegében antikommunista érzelmű katolikusokkal együtt mindnyájan összefogtak — mind mondogatják — egy „második ellenállási harc" megvívására.' Nem mondják: „A 22. üteg megsemmisített egy ellenséges repülőgépet", hanem úgy fejezik ki magukat, hogy „ez és ez a terület részt vett a harcokban". Nem, északon nincsenek „példás hősök". Beszéltem egy MÍG pilótájával, aki hét amerikai repülőgépet lőtt le. Szerény és csendes volt, inkább szerzetesre, mint hadfira hasonlított. Mintha nem is léteznének egyéni érdemek. Vietnamban úgyszólván 28 éve szüntelenül harcolnak. Közben a béke elvont fogalommá vált. Senki sem fél. Mindjobban szervezik az aktív és passzív védelmet. Az amerikai bombázások megszűntek, de az óvóhelyek tovább épülnek. Egyelőre senki sem gondol a lebombázott épületek helyreállítására. Semmi sem biztos, semmire sem lehet támaszkodni. Bivaly és rakéták Hanoi központja nem sokat szenvedett a bombázástól, de külvárosa, valamint a Hanoi és a déli határ közötti városok elpusztultak. A konvojok azért tovább haladnak. Minden folyón van kompjárat vagy öt-hat híd, amelyek közül egy mindig üzemben van. Az ember azt hiszi, hogy délen ez merő képtelenség lenne. A 7. amerikai flotta súlyos bombázásai ellenére ma több itt a híd, mint 1965-ben! Az amerikaiak alaposan felsültek a njezítlábos parasztokkal, akik sakkban tartják őketl A helyzetet még bonyolultabbá teszi az, hogy sok észak-vietnami Dél-Vietnamból származik. Ha valakinek ellenvetése van azzal szemben, hogy északi csapatok harcolnak $élen, azt a v

ä_ laszt kapja: „Eszak segíti déli testvéreit". Északon sok a rokkant, kezetlen-lábatlan fiatalember. Frontra visszatérő katonákat is látni. Láttam konvojokat, de nem fényképezhettem le. Az első pillanatban meglephetik az embert a különféle tilalmak és utasítások. Éppen egy rakétaüteg közelében tartózkodtam, amikor egy amerikai felderítő gép behatolását jelentették. A gép a fák tetejét súrolta, nem lőhettek rá. Távolabj) egy paraszt bivalyával dolgozott a mezőn. Egy ideig nézte a repülőgépet, aztán folytatta munkáját. Néhány felvételt akartam csinálni, de megtiltották. Nem a rakéták miatt — azokat gyakran fényképeztem, hanem — a paraszt miatti Ho apó és a kereszt Észak-Vietnamban körülbelül egymillió katolikus él. 1954-ben elhíresztelték, hogy az Úristen Saigonba költözött, s példáját ajánlatos lesz követni. Äm a hű nyájból nem mindenki tette ezt. Mintegy 300 pap, tucatnyi püspök és két érsek a helyén maradt. A misebort és a kegyszereket Franciaországból hozatják be. Sok a templom. Egyszer lefényképeztem egy fiút kereszttel a nyakában, amint társaival együtt a megszokott módon dolgozott. Sikerült megörökítenem imádkozás közben egy parasztot is, balján „Ho apó" képe volt, előtte kereszt, a jobbján moszkltóháilő. Hazájukért vagy a szocializmusért harcolnak a vietnamiak? Ez elvi kérdés. Ők azonban elsősorban az amerikaiak ellen harcolnak. Falak, romok, hidak stb. felírásai hirdetik Ho Si Minh ismert mondását: „A vietnamiaknak semmi sem drágább függetlenségüknél és szabadságuknál". Egyszerű emberek, katonák, tanárok, régészek elsősorban harcuk nemzeti jellegét hangoztatják. Egyébként a vietnamiak nem az Egyesült Államok népét vádolják, hanem az imperializmust és a kormányt. Nincs közvetlen kapcsolatuk az amerikaiakkal, tehát nem ls gyűlölhetik őket. „Giac-my" — így nevezik az amerikai légi kalózokat. Nacionalizmus ez? Az is, meg nem is. Az emberek bárkinek megmagyarázzák, hogy mindjárt a „második ellenállás" kezdetén választaniuk kellett két lehetőség között: vagy csak „támogatni fogfák déli testvéreiket", vagy egyidejűleg a szocializmus győzelmére fognak törekedni." Három csata a Vörös-folyón A második lehetőség győzött. Láttam állami gazdaságokat, halászszövetkezeteket, iskolai politikai tanfolyamomokat. A párt bombázásoktól leginkább sújtott vidékeken hozza létre az első kaucsukültetvényeket. A vietnamiak igen büszkék rá. A szocialista érzést nemzeti érzés hatja át; az amerikai bombák mindkettőt erősítették. Vietnam úgyszólván a mai napig megszállt ország volt, s most a vietnamiak maguknak és másoknak is meg akarják mutatni, hogy igazi nemzetet alkotnak. Észak és dél között több van, mint rokonság. A lakosság keveredett. Sok északi vezető politikus például délen született, a szüleik is ott élnek. Észak harcol a délért, bár erről nem beszélnek. A párizsi tárgyalások megkezdése óta mind kevesebbet emlegetik á déli „bábkormányt". Azért mindenki gondolja a magáét. Hiszik, hogy az amerikaiak kivonulása után a lista országok nemcsak fegyverek, hanem gazdasági és ipari felszerelés formájában nyújtanak a vietnami népnek. Haiphong közelében rengeteg ládát pillantottak meg, melyek korszerű keletnémet, bolgár, csehszlovák, lengyel, román, szoujet és kínai gépeket tartalmaztak. A halphongi kikötőben nagy Mao-képpel díszített kínai hajót láttam. A kulturális forradalmat és Mao eszméit dicsőítő jelszavak mögött Európából Kínán keresztül szállított árurakományok rejlettek. A vietnamiak Kína és Szovjetunió iránti kapcsolataikban mindeképpen igyekeztek szigorúan pártatlanok lenni. Valóban: az első mindig Vietnam. Az egyes szállítmányok eredetéről tapintatosan nem beszélnek, tabuként kezelik, csupán a „testvérországok" értékes segítségét emlegetik. Ez pedig olyan kiadós, hogy a háborús pusztítás ellenére biztosítani tudja Vietnam gazdasági előreugrását. Mao vagy Jézus? Egyik utazásom során a Vietnammal határos Kuanghszi kínai tartományba is eljutottam. Vietnamban jobb a helyzet, modernebb a gazdasági szerkezet, több a vasútvonal, a teherautó ... A vietnamiak ügyes, tehetséges emberek. A háború rájuk kényszerítette a legkorszerűbb technika, közte az elektronika ütemét, a fejlődés kétszeres gyorsaságát. Meg akarják tartani ezeket az előnyöket. „Kína minden bizonynyal baráti ország, testvéri ország. Nagyon hálásak vagyunk neki, de — nem hiszszük, hogy a kulturális forradalom nékünk is megfelelne.. . A „vietnamiságtól" való elhajlásnak a legkisebb jelével sem találkoztam. Igaz, láttam néhány Mao-jelvényes fiatalt. Semmi sincs megtiltva: Maojelvényeket éppen úgy viselhetnek, mint katolikusok kereszteket. A vietnamiak annyira benne vannak a háborúban, hogy nem is gondolnak az egyszer beköszöntő békére. Egy harmincéves vietnami még csak nem is sejtheti, milyen lehet a béke. Mégis az a benyomásom, hogy a vietnamlak jól felkészültek a békére. Hanoi ugyan háborúskodik, északot bombatámadások érik, a front azonban nem vonult végig az országon, megszállás sem volt. Egész idő alatt folytathatták az emberek nevelését. Északon 1945-ben még 95 százalékos volt az írástudatlanság. Ma mintegy 15 százalékos ... Tizenöt új főiskolai intézet létesült. Jártam bennük. A háború átnevelte az egyszerű embereket. Fantasztikus energia árad belőlük. A keseMÄRC RIBAUD VIETNAMI RIPORTJA vietnamiak többsége nagyobb nehézség nélkül szót fog érteni. Elvégre vietnamiak, s ez a lényeg. Ez egyesíti őket a közös harcban, tehát a szocializmushoz vezető úton is. Minden városnak megvan a maga történelmi múzeuma. Mindenki, még a gyermek is a saját szemével győződhet meg róla, hogy hazája — ősidőktől máig tartó valóság. A térképekre berajzolták az egykor Ázsiát és Európát elözönlő mongol hadak útjait,' s mindjárt magyarázatot. fűznek hozzá, hogyan állították meg őket Vietnamban a Vörös-folyón vívott három csatában. Régészek a folyó medréből cölöpöket ástak ki, melyeket a vietnamiak ősei halálos csapdaként vertek le a mongol csónakok tőrbe csalására. „Az amerikaiak a XX. század hunjai" — ezt gyakran mondogatják. Aki nyitott szemmel jár, meggyőződhet arról az óriási segítségről, melyet a szociarű megpróbáltatások közepette fokozatosan kihalt a paszszív^.keleti ember típusa, helyét a tettrekész, leleményes ember vette át. A vietnami embernek túl kellett szárnyalnia saját magát, hogy ellenállhasson a legnagyobb világhatalomnak. Valószínűleg, hogy lehetséges lenne az átalakulás visszafelé ... Amikor közelednek a bombázók, nincs idő hosszadalmas bürokratikus eljárásokra. Láttam, milyen megdöbbentően gyorsan és pontosan, szinte másodperceken belül állapították meg a berepülő gépek helyét és jelentették. Paradoxon: a tönkretett, megcsonkított Észak-Vietnamnak a legjobb feltételei vanak modern gazdasági építésére és a fejlett technika alkalmazására. Lehet a vietnamiakat sajnálni, de ha közelebbről nézi őket az ember, egy szocialista kiadású új „japán csoda" előhírét látja hazájukban.