Új Szó, 1969. június (22. évfolyam, 127-151. szám)

1969-06-08 / 23. szám, Vasárnapi Új Szó

Testvérek Amikor elegük volt, ráfeküdtek a vízre, hogy vigye le őket odáig, ahol belegázoltak. Ott kibotorkáltak a partra, álltak a nagy nyárfa alatt s várták, hogy megszáradjanak. — Csúnya dolog volt — mondta egy kis idő múlva Péter. — Ne beszél] most. — Nagyon csúnya volt. — Ne mond

f semmit. Mozog). — Nem tudom megtenni, hogy csak így állok melletted. Nem fái? — Mondtam, nincs mit beszélni. Mozogj, hogy szárajd meg. — Mégis, te biztosan arra gondolsz, ezért nem tudok hallgatni. — Egyében gondolkozom — mondta András. Lelépett a bokáig érő vízbe, aztán még egy lépéssel tovább ment. Az arcát locsolta. — Szomjas vagyok, ez most jólesik. — Fáj az arcod, azt locsolod. — Fenét. Csak kívánom ezt a jó hűvös vizet. Egész nap ezt kívántam. — Kiment újra a partra és úgy meztelenül leült a fűbe. — Micsoda nap — mondta Péter. — Bár nem tudtuk volna meg soha. — jó, hogy megtudtuk. — Én nem vagyok jó arra, hogy ilyesmit megtudjak. Nekem megárt. Érzem. — A dolog arra való, hogy megtudják. Nincs gyomrod hozzá, az a baj. A dolgokat nem a te gyomrod szerint csinálták. Nem gondolhat senki a te gyomrodra. András rágyújtott. A fényben meglátta öccse arcát — Emiatt pedig nem szomorkodunk. Szerintem ez egy H3 nap volt. Ragaszkodom hozzá, hogy jó nap volt. — Ő, hagyd. Látod, nem nekem való. András mialatt elszívta a cigarettát, megszáradt. Felvette a nadrágját és az ingét, aztán visszadőlt, hanyatt a fűbe. Nézte tovább a csillagokat. Péter később megszólalt. — Mit csinálsz? — kérdezte. — Csak így fekszem. — Mire gondolsz? — Semmi különösre. Ha nem lenne ennyire undok ez az ügy, most elaludnék. De így nem hiszem, hogy jogok tudni aludni valamit. Te hogy vagy? Gondolom, holnapig rendbe lövünk annyira, hogy alszunk maid valahol. Nem? — Én akarok mondani valamit. Arra gondoltam, hazamegyek. —- Nem tudom, mit akarhatsz. — Még ma este. — Most? — Nem tudom másként. András nem mozdult. — Ha ezek után nem tudod, akkor ló. Ha most mégis hazamész, akkor jó. Az a fontos, hogy tudd, miről van szó. — Ha már így is van, visszamegyek. — jó lesz, ha visszamész, neki ts. jó, hogy ketten vagyunk. En maradok. — A levél sem kell. Azt hiszem, el fogom tudni mondani. — Ha ezt is megteszed, akkor jó. Menj, mielőtt nem 'esz túl késő. Ha megszáradtál. — Azt hiszem, megszáradtam. — Akkor öltözz fel. — Mentek? — Persze. Csak aztán mondj el neki mindent. — Biztos meg fogom mondani. S aztán majd találkozunk. Megbeszélünk egy helyet, ahova elmegyünk mindennap. — Hát majd találkozunk, az biztos. Kialakul maid, hogy mikor találkozunk. — 8s te most már nem akarod többet látni? — Mit gondolsz? Akarnám látni vagy nem? Lehet akarni és nem akarni is? Mit gondolsz, lehet ezt a kettőt együtt? — !ó. Akkor megyek. Péter lassan felöltözött, közben végig a bátyját nézte — Megyek — mondta, amikor készen lett. — ló — mondta András. — Micsoda nap volt. Erre gondolsz? — Majd egyszer megbeszéljük. — Akkor most megyek. András, miután öccse elment, fekve maradt a fűben. Hallotta, ahogy a ruganyos parton hamar elvész léptei zaja. Már csak a folyó halk csobogásait hallotta s azt a susogást, ami a város zajából érkezett fel a víz fölött. Egy idő múlva megint öccsét látta, amint fölébe hajol. — Itt maradsz? — kérdezte Péter? — Itt, egyelőre. Most nem jön, hogy felkeljek Innen. Miért jöttél vissza? — Gondoltam, ha akarod, kihozok valami takarót. — Ne. — Megmásznak a bogarak. — Dehogy másznak. — Jó. Most akkor reggelig nem mész el Innen? — Nem tudom, hogy meddig. Most itt fekszem, azt tudom. Nem jön most egyáltalán, hogy elmenjek valahová. Nem tudom. — Azt akarom neked mondani, hogy nincs miért Itt maradj. — Majd meglátom. — Elmész az öreghez. Az lesz a legfőbb. — Azt nem — mondta András, és felült. — Azt nem. Nem azért nem megyek haza, mert van hova menjek, hanem azért, mert nem megyek többet haza. Az öreg, az megint más. — Én majd elmegyek hozzá. Gondoltam, ott leszel. — Nem tudom, hol leszek. Most itt vagyok és pihenek. KÖLTÖK SZEMLÉR FERENC: Ó, M/CSODA... Ó, micsoda hatalom néhol a tohonyák uralmai Az értetleneké, akiknek mindent legalább háromszor kell elmagyarázni 1 a makacsoké, akiknek a máig nem létezett örökkétig gyanús! a kényelmeseké, akik az egyszer megtanultat nem akarják újra tanulniI a heverészőké, akiknek a „Quieta non movere!" a jelszavuk, az egyetlen! Es néhol majdnem az egész föld az övék — É. és D. között nézve, K. és Ny. között felosztva, W. fővárosból a Rh. köztársaságig, C. államtól az sz.-i parlamentig, J. szigetétől H. szigetéig s ott is a D. állomig, DV.-től DK.-ig és vissza A.-ig az ábécé majdnem minden betűjén felrémlik súlyos, mohó, maradi ujjuk félelmetes nyoma. S ez mindig így lesz? - kérdezzük, miközben nekifeszítjük vállunkat egy ócska szekérnek, hátha tovamozdul! Betemetünk egy árkot vagy felásunk egy parlagot. Kitalálunk egy gyógyszert. Különös képeket festünk s nehéz nyugtalanító zenéket komponólunk. Még a bölcseletbe is soha nem hallott dialektikát próbálunk bevezetni. PANEK ZOLTÁN: Kitetted magad Kívántad - bolondul - a nyarat, most itt von. Egy árnyék tart hűvös tenyerében, egy fa lassú körhintája. Oly lusta, amint nehezedre esik kimondani szót. Álmodtad: lesz legalább egyetlen nyarad. Senkihez sem tartozol, akár a szél. De azért körülvetted magad hegyekkel. Kibuksz majd vizek örök felületén, Csak a patak nem gyúlt ki, a Túr — de tűz neszez az árpatábla szálkás pálma-erdejében, fürj ketyeg, mint készülő pokolgép, kirobban olvadt-ólom égbe; visszahull, mint céltalan, célja-van lövedék. Szitakötők ideges hálója türemlőn letakar. Kitetted magad mindennek. Most vigyáznak fűzfák - itt akár el is száradhatnál, maradj. Akaszd föl magad egy fa árnyékára. Mi közöd - hozzád. Gondolhattad eleget. , Ne bánd; máris csak lengsz, örökkévalóság. Mióta siet egy hangya feléd, örökkévalóság. Árnyéktól árnyékig Szaharát gyalogol. Tudsz-e várni, míg elér? Örökkévalóság. Mozdulatlanságod a legfontosabb tévedés. Ha most átfolyna fölötted a patak megragyoghatnál, még egyszer, türelmes kő. Egyetlen nyaram egy fa körhintáján készül. Zuhanj le, fellegek mögül vadászó árnyék. FÁBIÁN SÁNDOR: Kettőnk törvénye Nem lelnénk hajnalt sötétben maradnánk örökre, belefúlnánk a puhán ellenséges ködökbe, becsapnának egyarcú iker-utcák, ránk illene minden elhangzott átok, megsújtana a vállunkig lenyúlt ág, elfordulnának a barátok, ha (rá is látván egy-egy külön útra) egymástól futván nem egymás felé igyekeznénk újra meg újra .. . Nekünk már együtt kell maradnunk. A kettőnk törvénye szerint közös örömünk és unalmunk helyett a különvált szabadság: félelmetes másrautaltsóg. FÁBIÁN LÁSZLÓ: UTCÁK Házfal, járda, gyepes talajsáv, kőút, - s gyep, járda, házfal újra: ez a kis utcák egyensúlya. De végükön egyensúlyukat összedúlja a túlméretezett ambíció, hogy méltó társként fussanak be a pokoli forgalmú, csupa mozgás ipari útba. LÁSZLÔFY ALADÁR: Az ido koordinátái AZ OSZLOP Egyszer csak átöleltem a Nagy Francia Forradalom, síkos oszlopát. Olyan régen áll kinn a történelmi éjszakában, de nem attól hideg. Ha szabad meztelen követ csókolni, akkor nem a vöröshajú egyiptomi oszlopokat választom, nem a szőke korinthoszit s nem is a feketehajú jövőét. Ebbe szerettem bele, a Francia Forradaloméba. Beleszerettem az öntvénybe, mely millió ellenőrizhető pillanatból kövesedett Mint tömör kútgödör magasodik az idő mélyébe. Benne van minden belehajított kő, minden belehajított fej. Felmárványlik benne a jaj fehér erekkel, a vér piros jajokkal, a puskaropogás feketékkel. És ó milyen halk roppanások: sistergés csak ez a sok sortűz egyetlen mai dörrenés mellett. Csak a tömegek ordítása változatlan erejű. Egyenlő erejű. Forradalmi koromból semmi egyebet nem találhatok meg benne, csak a szent meggyőződésből önmagát bántó embert KENÉZ FERENC: A kávézóban Áramszünet a kávézóban egyből vaskossá válik a cigarettafüst az az ember ott a széken csak nézi mint lobban fel két kicsi gyertya a presszógép tetején a falak mélyén mintha kaparásznának az egerek leroskad a gyertyaláng aló rendezni belső dolgait elindul befelé egy valahonnan tenyerébe hullott zöld falevéllel világít szét magában eidug egy arcot egy poros nagyláda fenekére leemel a polcról egy régi kézfogást leméri újra egy féltve őrzött mozdulatáról lefújja a port megnézi fényesíteni kezdi tűnődve mint egyetlen kilincsét valami lakatlan lakásnak s már éppen arra gondol hogy azt a falevelet mely olyan szépen világit most benne ezután odateszi a belső (akós ajtajára oda ahol a név és foglalkozás szokott állni éppen erre gondol mikor hirtelen kigyullad a fény a kávézóban fulladni kezdenek a gyertyák s őbenne mint megvilágított templomok turista-szezon utón kialszik minden látnivaló s most már nem más nem több Ismét csupán egy ember a széken aki issza a kávét