Új Szó, 1969. június (22. évfolyam, 127-151. szám)

1969-06-08 / 23. szám, Vasárnapi Új Szó

Párizs... XVI. Lajos, forradalom, Napóleon, 1830. júliusa, polgárkirályság ..'. Egy pártában maradt nemeskisasszony és egy jobb sorsra érdemes apátlananyátlan kis parasztlány története tárul elénk a történelem forgatagából. De főként a cselédlányé. Germinie ártatlan gyermek még, mikor megrontják, és már felnőtt, amikor szenvedélyesen beleszeret egy kamaszfiúba. A fiúból önző, számító, az öregedő nőt aljasul kihasználó férfi lesz. Germinie azonban egyre kétségbeesettebben kapaszkodik belé. Es minthogy a fiú végül is eltaszítja magától, ő pedig nem tud többé szerelem nélkül élni, lealjasul: csal, hazudik, iszik, és az utcán koldul szerelmet. Bántja ezért a lelkiismeret, viaskodik, küszködik — de mindhiába: az egyszer elszabadult szenvedély nem engedi többé, és menthetetlenül pusztulásba sodorja. A maguk korában híres és elismert Goncourt-fivérek az elsők, akik a francia regényben céltudatosan választják hőseikül a legszegényebb, legelesettebb szereplőket, azokat, akiket könyörtelenül megragad és kiforgat valójukból a züllött nagyvárosi élet, amelynek — éppen a Goncourt-fivérek nyomdokán — Zola lesz majd olyan hiteles és drámai festője. Az alábbiakban részletet közlünk a közelmúltban megjelent regényből. vetkezik, megérkezik az őrség, beviszik az őrszobára, a kapitány elél S a rendőrtisztnek aztán mindent elmesélhet, a történetét, a nyomorúságát; hogyan gyötörte ez a férfi, és mennyibe került nekil Szíve már előre megkönnyebbült a gondolattól, hogy sírás és sikoltozás közepette kiöntheti mindazt, amitől majd megszakadt. — Na, üssél már! — Ismételte még mindig Jupillonnak támadva, aki megkísérelt elsurranni, és hátrálás közben becéző szavakat vetett oda neki, mind a kutyának, amely nem ismeri meg a gazdáját, és meg akarja harapni. Már kezdtek összecsődülni köröttük. — Gyerünk, te boriszák, ne zaklasd az urat — szólt a rendőr, megragadta Germinie karját, s durván félretolta. A rendőrkéz goromba sértésétől Germinie térde megroggyant: úgy érezte elájul. Aztán elfogta a félelem, és futásnak eredt az utca közepén. A szenvedély olykor érthetetlenül tel-fellobban, megmagyarázhatatlanul visszatér. Ez az átkozott szerelem, amelyről Germinie azt hitte, hogy Jupillon sértései és ütései kiölték belőle, újjászületett. Amikor hazaért elborzadt, hogy újra érzi. Elég volt, hogy meglássa a férfit, hogy néhány percig a közelében legyen, hallja a hangját, belehelje a levegőt, amit ő szívott, visszatérjen hozzá, s egész valója a múltba hulljon. Mindenek ellenére sohasem tudta kitépni Jupillont a szíve mélyéről, a férfi örökre gyökeret eresztett benne, ö volt az első szerelme. Bármennyire tiltakozott is ellene, az övé volt, hozzá kötötte az emlék minden gyengesége, a megszokás gyávasága. Azok a kínbéklyók kötötték hozzá, amelyek örökre megláncolták a nőt: az áldozat, a szenvedés, az elaljasodás. Az övé volt, mert erőszakot tett lelkiismeretén, letarolta ábrándjait, gyötrelemmé tette életét. Az övé volt örökre, mert ő volt minden fájdalmának az ura. S most ez a megrázkódtatás, ez a jelenet, ahelyett, hogy borzalommal töltötte volna el minden jövendő találkozással szemben, lángra lobbantotta benne a vágyat, hogy viszontlássa. Orrá lett rajta a régi szenvedély. JupiUon gondolata teljesen eltöltötte, és szinte megtisztította. Azonnal felhagyott érzéki kalandjaival: nem akart többé senkié se lenni, mert ez volt az egyetlen mód, hogy még egyszer az övé lehessen. Lesni kezdte, figyelte, hány órakor jár el, mely utcákon megy át, milyen helyeken tartózkodik. Követte egészen a Batignolles-negyedig, az új lakásáig, utánament, örült, ha a lábát az ő lába nyomába tehette, ha az ő útját járhatta, hogy meg-megplllanthatta, elkaphatta egy-egy mozdulatát vagy tekintetét. Ez volt minden: megszólítani nem merte. Távolról követte, mint a kóbor kutya, amelyik örül, hogy nem kergetik el rúgásokkal. Heteken át a férfi árnyékává vált, alázatos és félénk árnyékká, s ha úgy hitte, hogy meglátja, hátrált néhány lépést, eltávolodott tőle, majd félénk léptekkel újra közeledett hozzá, ha pedig a férfi türelmetlenül legyintett, megint megállt, mintha kegyelemért esengett volna. Néha megvárta a ház kapujában, ahová betért, Ismét mellészegődött, ha kijött, hazáig kísérte, mindig csak távolról, nem szólt hozzá, olyan képpel, mint a koldusasszony, aki maradékot koldul, és megköszöni, ha hagyják, hogy felszedjen valamit. Aztán a földszinti szobája zsalujánál hallgatózott, hogy egyedül van-e, nincs-e nála valaki. Ha karon fogva ment egy nővel, noha Germinie szenvedett, mégis konokul követte. Kitartóan ment a szerelmespár után. Követte a népkertekbe, a bálhelyiségekbe. Nevetésük, szavaik foszlányaiba lépdelt, emésztette magát, hogy látja és hallja őket, de ott maradt a hátuk mögött, féltékenyen vérző szívvel. BAJOMI LÁZÄR ENDRE fordítása E

szakítás nyomán Germinie oda hullott, ahová hullania kellett: a szégyennél ls alább, sőt az alávaló ösztönnél is alább. A nyomorultan lobogó teremtés egyre mélyebbre zuhanva az utcán találta magát. Azokat a szerelmeket szedte fel, amelyek egyetlen éjszaka elkoptak, amivel futtában találkozott, amit a járda szeszélye nyújt az ődöngő nőszemélynek. Már nem volt szüksége, hogy időt szakítson a vágynak: bősz és hirtelen szeszélye egy pillanat alatt felizzott. Megkívánta az első jöttmentet, szinte rá se nézett, s ha viszontlátja, fel se ismeri. Szépség, fiatalság, a szerető testfe, melyet még a legzüllöttebb némberek is valamiféle aljaeszményként keresnek, őt többé már semmi -ilyesmi nem vitte kísértésbe, nem izgatta. Szeme minden férfiban csak a férfit látta: az egyénnel nem törődött. A szeméremérzet utolsó maradványa, a züllöttség utolsó emberi érzése is elhagyta, nem érdekelte a választás, a különbség, sőt még maga az undor, igen az undor, a prostituáltaknak ez a végső lelkiismerete és egyénisége is kiveszett belőle! Csak rótta az utcát, éjnek idején bitangolt, mint a lapuló és" remegő jószág, amely a homályban szimatol, és éhségét akarja csillapítani. Kivetkőzve minden női szeméremből, kikezdett a férfival, kívánta a durvaságot, kihasználta a mámort, és ő csapott fel csábítónak. Ment, szaglászott maga körül, az üres telkek leskelődő mocska felé tartott, kereste az esti, magányos alkalmakat, a kezet, amely várta, hogy letépje róla a kendőt. Az éjféli járókelők látták az utcai lámpák fényében, amint bajlósan és reszketve siklik, sőt szinte kúszik, hajlott háttal, lopózkodva, behúzott nyakkal, a homályt súrolva, beteges és eszelős képpel, olyan védtelenül eltévelyedetten, hogy mélységes bánata megindította volna a gondolkodó szívét és az orvos agyát. Egy este, amikor a Szikla utcában csatangolt, s elhaladt egy Laborde utca sarki kocsma előtt, megpillantotta egy férfi hátát, aki a pult előtt ivott: Jupillon volt. Hirtelen megállt, befordult az utcába, és a kocsmarácshoz támaszkodva várni kezdett. Mögötte fénylett a bolt, amint vállát a rácsnak vetette, és mozdulatlanul állt, elöl fél kézzel felfogta a szoknyáját, a másik keze ernyedten lógott. Egy határkön ülő árnyékszoborhoz hasonlított. Testtartása szörnyű elszántságról és mintegy arról tanúskodott, hogy örök türelemmel mindig csak itt akar várakozni. A járókelőket, a kocsikat, az utcát csak halványan, távolinak látta. Előtte állt az utca kaptatójánál az omnibuszt felsegítő ló, egy fehér 16, mozdulatlanul, fáradtan, állva aludt, feje és mellső lába az ajtó teljes fényében volt, de Germinie nem látta. Köd szitált. Az a fajta párizsi idő volt, piszkos és rohadt, amikor úgy tetszik, hogy az esővíz, még mielőtt lehull, máris latyak. A járda melletti lefolyó a lábát mosta. Így maradt egy félórán át, siralmasan, dermedten, fenyegetően és kétségbeesetten, teljesen az árnyékban, sötéten, arctalanul, akár a Végzet, amelyet az Éjszaka ültetett a lebuj ajtajába. Végre kijött Jupillon. Germinie elébe állt karba tett kézzel: — És a pénzem? — kérdezte tőle. Olyan volt a képe, mint az öntudata veszett asszonynak, aki már nem ismer se Istent, se csendőrt, se esküdtszéket, se vérpadot — semmit! Jupillonnak torkán akadt a tréfa. — A pénzed? — kérdezte vissza. — Nem veszett el a pénzed. De időre van szükségem... Meg kell, hogy mondjam, mostanában nincs nagyon sok munkám ... Tudod, már jő régen befellegzett a boltomnak... De megigérem, hogy negyedéven belül... Különben jól vagy? — Aljas fráter, eridj I 0, most már a kezemben vagyl Jaj! Meg akartál lógni... De hát te vagy az én szerencsétlenségeiül Te tettél azzá, aki vagyok, te zsivány! Tolvaj! Csirkefogó! Igen, te... Germinie mindezt a szemébe vágta, s közben közel húzódott hozzá, a szeme közé nézett, mellét a férfi mellkasához tapasztotta. Szinte már dörgölődött a várt és kihívott ütésekhez, és minden erejéből feléje feszülve kiáltotta. — Na, verjél már! Mondd, mit mondjak még neked, hogy megverjél? Már nem gondolt semmire. Azt sem tudta, mit akar, csak érezte, jólesne, ha megverné. Ösztönös, esztelen kívánsága támadt, hogy a férfi durva legyen hozzá, hogy elbánjon vele, hogy szenvedjen a testében, hogy a megrendülés, a megrázkódtatás, a fájdalom elhallgattassa mindazt, ami a fejében lüktet. Már csak az ütésekben reménykedett, hogy vége legyen. Aztán, a verés után, lelki szemeivel világosan látta, mi kö< SM < O 5>í Z LU Q IM Oí < UL. > LU l/> 10