Új Szó, 1969. június (22. évfolyam, 127-151. szám)

1969-06-08 / 23. szám, Vasárnapi Új Szó

testvérek kora délelőtt elindultak otthonról. AzC7 óta a várost járták, az utcákat és a tereket. ^J^ Nem jutott eszükbe leülni valahol, vagy valahova, valami helyre elmenjenek. Az utcasarkokon ls mindegy volt, merre mennek, csak arra volt gondjuk, hogy ahol már egyszer jártak, azt a helyet elkerüljék, mer f csak ezt a hiábavaló kódorgást juttatta volna eszükbe. Egymás mellett haladtak s nemigen szólították meg egymást. Már késő délután volt, s csak mentek, hogy a menésben múljon az idő, s az Idővel múljon el minden, amire gondoltak. Nem álltak egy helyben, mert azt nem lehet csinálni. A végén már majdnem este ls lett, s mindig mentek az utcákon, bejárták majdnem az egész várost. Reggel óta egy falást sem vettek a szájukba. Nem Péter a bátyját nézte, ahogy elmeredt valahová. Hagyta. — Várjunk még talán a levéllel — mondta. — Sokat nem várhatunk — mondta András, és felállt. Összehajtotta a papírlapot, rajta a dátummal, és visszatette a borítékba. Végigmentek a sétányon, később egy híd következett, ahol átmehettek a városrészbe, ahol laktak. A víz mentén haladtak, de csak azért mentek arra, hogy kiérhessenek a város szélére. Amikor már egészen besötétedett, András megszólalt: — Sötétben fogjuk megírni. De ma megírjuk. — Egy utcai lámpánál — mondta Péter. — Odaállunk alája és megírjuk azt a pár sort. Elértek majdnem a város széléig. A hegyoldal és — Egész nap mind ezt éreztem, de most, ha beszélni kell róla, rosszul leszek. — Arra ment ki az egész, hogy a pasasról ne tudjunk meg semmit, akit aztán nem ts volt szerencsénk megismerni, mert elment dolgára. Megnézett minket és ment. Te kétéves voltál, én három, amikor megmutattak neki. Azt gondolhatta: ja, ezek ts, hát így nem. Így inkább nem. Inkább mit tudom én mi... — Ö, azt nem tudhatod, mit gondolt és hova ment. Most már nem tudhatjuk ezeket. — Csakhogy — mondta András — az anyánk ts megnézett minket és arra gondolt, az öregünk csak úgy el fog menni otthonról. Ügy jog elmenni, hogy még beszélni sem lesz róla szabad a házban. Félt tőle. Azt hitte, ezzel az ügy el lesz intézve. Péter egészen elfordult. Bodor Ádám (Románia): futott eszükbe, hogy megehetnének valamit, vagy hogy hazamehetnének leülni egy asztal mellé. Nem jutott egyáltalán eszükbe, hogy hazamenjenek. Az sem jutott eszükbe, merre mehetnének és mit tegyenek. Csak megálltak néha egy-egy helyen, ahol vizet lehetett inni, ilyenkor csendben közeledtek a csaphoz, ráhajoltak és szürcsölték belőle, vagy csak kiöblítették a szájukat. Ha valaki látja őket, hogy délelőtt óta mit müveinek, nem érti, mit akarhattak. Nem is akartak semmi különöset. Csak nem akartak többet hazamenni. Aznap reggel tudták meg, miért is váltak el hajdan a szüleik. Amikor a nap lement a város közepéig benyúló hegygerinc mögé, akkor András, a nagyobbik testvér azt mondta, most megírják a levelet és mindjárt be is dobják egy postaládába, hogy essenek túl rajta, s tudják, mihez kezdjenek ezután. — Rövid levél lesz — mondta. — Igaz is — hagyta rá Péter, a kisebbik testvér. — Csak kínos volna valami hosszú levél. Minél hosszabb lenne, annál többet kínlódnának. — Te megírod — mondta Péter. — Megírom. Bementek egy dohányboltba. Papírt vettek, egy ívet, és hozzá egy borítékot bélyeggel. Péter nekitámaszkodott a ferde asztallapnak. — Nem itt — mondta András. Továbbindultak. Az utca vége felé, egy bódéban hűsítő italokat árultak. Péter kért két pohár szódavizet. Bevették a száfukba és kiköpték az aszfaltra. — Fogat mosnak — mondta az elárusítónő. Péter bólintott. Valamitől ragadt a nyelvük. — Adjon még kettőt. Ezt megitták és továbbmentek a sétány felé, hogy leülhessenek egy padra. Egymássál szembe, lovaglóülésbe helyezkedtek el a padon, középen volt az üres papírlap. András elővette a ceruzáját és ráírta a dátumot. — Rövid leszek — mondta. — Ilyenkor, azt hiszem, nem jó, ha túl sokat ír az ember. Péter kért egy cigarettát s meggyújtotta. Meggyújtott egyet a bátyjának is és a szájába dugta. — Írd. Mindjárt be is dobjuk. — Nem fogjuk most tönkretenni valami nagy mesével. — Nem is kell — mondta Péter. — Csak röviden. — Én azt hiszem — mondta András —, vagy öt sort fogok írni. Nem? Te mennyit tudnál írni? — Hát én is vagy öt sort. — Mégis mit írnál? — András közben a sétálókat nézte, de csak amíg elhaladtak előttük, nem fordult utánuk. — Röviden leírnám, hogy mi van. — Mégis. — Hogy sajnos, a végén megtudtuk. — Hogy sajnos, azt nem — mondta András. — Ezt nem írhatjuk. Nem lehet sajnos, ha megtudunk valamit. — Szóval, hogy megtudtuk a dolgot. — Azt a dolgot hogy írnád? — Hát ez az — mondta Péter. — Ezt nem tudom. Nem tudom, hogy lehetne jól megírni. — Valamire gondolsz. Azt kell írni, nem? — Igen. De most nem tudok pont arra gondolni. Ez a baj. Most arra gondolok, hogy sajnos. András rendesen ült most a padra, hátát nekinyomta a támlának. Nézett előre, hagyta, hogy lepje el a fáradtság, a szemét is mafdnem lecsukta. víz között már csak egy sor ház volt, a kis kertek s az utca. Egy keskeny, kitaposott ösvényen leereszkedtek a víz mellé, leültek egy nyárfa alá. Hallgatták a folyó hangját, ahogy simogatja a partot s a vízbe nyúló ágakat s egy-egy halat, amint megcsobbantotta maga körül a vizet. Félig füves, félig fövényes hely volt, ahol ültek, mint az alacsony partokon szokott lenni. — Én gondolkoztam — mondta egy kis idő után András. — Körülbelül azt kellene megírni, hogy most már tudjuk, hogy valami pasasról volt szó. — Micsoda? — Hogy valami pasas miatt vált el apánktól és nem azért, amiért mondta. Hogy ő nem mondott el nekünk semmit, pedig azt hiszem, elég nagyok lettünk. Mindenfélét mondott. Arról a pasasról soha nem mondott semmit. Nem mondta el azt sem, hogy aztán a pasas nem ragaszkodott túlságosan hozzá. — Hogy pasas, azt nem írhatjuk — mondta Péter. ' — Az nem megy. András felállt és nekitámaszkodott a fa törzsének. — Megy — mondta. — Ha pasas volt, pasast kell írfak. Mert pasas volt, semmi egyéb. — Ez így túl erős. Azt mondtad, csak röviden. De ez így csúnya. Nem megy. — De ez a helyzet. Az, hogy pasas, az elég rövid. — Nem, nem. Most ezt nem tudom — mondta Péter. — Azt akarod, hogy olyasmire gondoljak, amire nem akarok. Még így is nehéz. — Most csak erre kell gondoljunk. — Nem. Nem tudok — mondta Péter. — Egy kicsit émelygek. Fogd meg a lábam, milyen. Kiment minden belőlem. András nézte a vizet, ahogy a távoli fényekben megcsillan, aztán visszafordult és lenézett az öcscsére. — Azt akarta, hogy ne tudjuk meg soha, erre gondolj. Azt akarta, hogy valami egyebet tudjunk meg. Hogy higgyük el, hogy az öregünk egyszerűen elment otthonról. Péter a térde közé fogta a fejét. — Pont most, nem. András odahajolt hozzá és a fülébe beszélt. — Arra kell gondolj, ami az igazság. Választott az öregünk és a pasas között. — Nem bírom már ezt a szót, hogy pasas — szakította félbe Péter. — Legalább ma este ne használjuk. Mondtam, émelygek. — Arra váló, hogy émelyegj — folytatta András. — Azt választotta, hogy nekünk majd azt mondja, az öregünk csak úgy elment otthonról. Hogy aztán nem is gondoljunk többet rá. — Várjunk most ezzel — kérte Péter. — Nem várunk. Meg kell neki mondani, hogy ml lett benned ettől a dologtól. — Nem bírom most — mondta. András egészen közel hajolt hozzá és úgy beszélt. — Egy este, amikor az öregünk hazament, akkor az ajtók teljesen be voltak zárva. Minden annyira be volt zárva, hogy egyetlen kulcs sem tálált a zárba, mivel belülről volt benne. Akkor épp benn voltak. Miután reggelig ácsorgott a ház előtt, hogy lássa, mi is volt, „csak úgy" elment otthonról. Ogy elment, hogy még a ruhái sem kellettek többé abból a házból, semmije. — Minek ezt az egészet elölről kezdeni? — Meg tudnánk most írni egy rövid levelet? — Mondtam, hogy nem. Most semmit. — Péter egészen elhúzódott. — Akkor kérdezek még valamit. — András egészen közel hajolt hozzá és a fűiébe suttogott: — Ml a véleményed, jó nő lehetett? — Honnan tudjam? — kiáltotta Péter, felállt és elindult a réten, a sötétben. András utána ment. — Vedd le a kezed a füledről — mondta. — Szerinted jó nő lehetett, vagy nem? Gondolj erősen rá — Elállta az útját. — Nem tudok. Nem akarok. Valahogy kinézett. — Hirtelen visszafordult és lement a víz partjára, András mindenütt követte. — Valahogy kinézhetett. Biztos jól nézett kl. Csakis jól nézhetett ki. — De milyen volt? Ezt abból tudhatnád, hogy egyeseknek kellett. Legalábbis egy darabig. Aztán nem. Aztán már nem. Péter letérdelt a fűbe, keze a tarkóján volt, András mellé heveredett és úgy beszélt tovább halkan. — Hallod? Egy darabig. — Elég. Ordított Péter. — Most meg tudnád írni a levelet? Péter tikkadtan lélegzett mellette és hallgatott. — Annyit még tudunk — mondta András —, hogy a pasas olajjal kenegette a haját, amikor meglátogatta. Illatozott. Persze, ezt ts csak egy darabig. Mert aztán nem illatozott többet, ezt sejtheted. Maradt a saját szagával. Ugyanis egy szagos alak volt. Egyszerűen: egy szagos, egy egyszerű szagos, egy... — Tel — kiáltotta Péter, és teljes erejéből, a tenyere élével belevágott a bátyja arcába. Az ütés után, amit kapott, András fekve maradt. Nem is jutott eszébe visszaütni, vagy mondani valamit. Még csak le sem törölte az arcát. Nem is nézett rá az öccsére. A csillagokat bámulta, a lélegzése sem változott. Péter ts hallgatott, 6 a bátyját nézte, odahajolt hozzá, egészen közel. Így ültek csendben egy jó darabig. András hirtelen feállt. — En bebújok — mondta. Péter, amikor meglátta, hogy bátja vetkőzni kezd, 0 is nekilátott. Teljesen meztelenre vetkőztek. Térdig ért a víz, aztán kicsivel beljebb, a folyómeder közepén derékig. Gázoltak fölfelé a langyos vízben, a sodrással szemben, egészen a kanyarig. Csend volt, csak testük mellett érezték megmozdulni a habokat. A homályban a folyó nesztelenül osont be a városba. A kanyar tájékán valamivel meredekebb lett a part, alatta mélyült a víz is, ide húzódtak egy beszögelésbe, csöndben lubickáltak s körbeúsztak a lassan kavargó, ártalmatlan örvényben. Hagyták testüket könnyen odadörgölőzni a part agyagához, a gyökerekhez. A magas part s a lombok alatt sötét volt, alig láthatták egymást. Könnyen mozogtak és keveset, csak annyit, hogy a víz színén maradjanak. A levegő hűvös volt, a víz langyos és puha, ők pedig kemények és némák, mint a hálák.