Új Szó, 1969. június (22. évfolyam, 127-151. szám)

1969-06-29 / 26. szám, Vasárnapi Új Szó

szer jelentkezzem, ellenőrző vizsgálatra. „Kellemetlenség" esetén azonnal értesítsem. Előírt véralvadás elleni gyógyszereket, és azt tanácsolta, hogy kéthavonként végeztessek vérvizsgálatot protrombin-képletem ellenőrzésére. Eltiltott a zsíros ételektől, és hetente csak két tojást engedélyezett. Szolidaritásból, fogyókúra ürügyével családom rátért a lefölözött tej fogyasztására. Évenkénti vizsgálatai alkalmával a professzor elégedettnek mutatkozott. Szerinte számottevő volt a javulásom. Én pedig alig gondoltam az 1955-ös krízisekre. Fatalista vagyok, a jelenben élek, nem pedig a múltban. Azt mondotte, hogy minden tevékenységtől tartózkodnom kell, hosszú ideig, talán örökre. Ezért úgy döntöttem, hogy átengedem a pacientúrámat. Azt a gondolatot, hogy feleségemnek dolgoznia kell, mialatt én otthon ülök, megalázónak találtam. Eileen az első krízis után félnapi munkát vállalt egy bútort és villamos háztartási cikkeket árusító üzletben. De szükség törvényt bont. Eladtuk házunkat, ahol huszonkét évet éltünk, s amely egyébként túl tágas volt két személy számára. Fiunk ugyanis 1961-ben tragikus körülmények között életét vesztette, lányunk, Jill pedig Izraelben él. A következő hetekben a professzor - _ .v Amikor megtudta, hogy én második vagyok a listán, nagyon meglepődött, nem talált mást kifejezést, mint: „Ez elképesztő"! Nem tudta, hogyan közötje velem a dolgot. A Washkanskyn végrehajtott műtét okozta felindulástól eltekintve, rendkívül rossz napom volt. Hat óra tájban annyira letört voltam, hogy azt mondtam Eileennek, már nem tarthat sokáig. Feleségem megragadta az alkalmat: — Mit szólnál, ha új szívet ajánlanának neked, mint Washkanskynak? Égnek emeltem a karjaim: — Ö! Én lennék a legboldogabb a világon! Azonnal megígértettem vele, hogy bármilyen is legyen a Washkanskyn végrehajtott műtét kimenetele, ő kitart elhatározásom mellett. Bólintott, és erre mi, az öreg házaspár, mint valami gyermekek nevetnisírni kezdtünk. Mint egy pilotaszerencsétlenseg után Fatalista vagyok Fogorvos és szájsebész vagyok. A háború alatt a dél-afrikai hadseregben szolgáltam. A háborús években persze elvesztettem pacientúrám egy részét, de azután anyagi helyzetem napról napra javult, — és úgy látszott, jövőm biztosítva van. Negyvenöt éves koromig tökéletesen egészséges voltam. Kitűnően éreztem magam, tele életörömmel. Egy szombat délután, Cape Town közelében az Oroszlánfej elnevezésű magaslat megmászása közben éles fájdalom hasított mellembe. Emésztési zavar lehet, gondoltam. Annyira rosszul éreztem magam, hogy a mászást abbahagytam, és leereszkedtem. A fájdalom elmúlt. Elhívta háziorvosunkat. Semmi súlyosat nem észlelt, de fájdalomcsillapító pasztillákat Irt elő azzal, hogy újabb roham esetén vegyem be, és azonnal értesítsem őt. Pontosan két hét múlva feleségemmel, Eileennel vacsoráztam, mentünk a városba. Az este kellemesen telt. Éjfél felé értünk haza, és azonnal lefeküdtem. Éppen újságot kezdtem olvasni, amikor ismét éles fájdalom nyilait mellembe, karjaimba, és erős szívdobogás fogott el. Arcomról patakzott a verejték. Eleget tudtam ahhoz, hogy felismerjem a szívkoszorú-trombózist. — Eileen — mondtam, csuklás közben —, szívrohamom van! Hívd az orvost. Háziorvosom egy szívspecialista társaságában érkezett, aki elektrokardiogrammot készített. Mindketten igazolták saját diagnózisomat: szlvkoszorútrombózis. Ennek ellenére, jóllehet néhány órával később újabb roham következett, biztosítottak arról, hogy nincs ok a riadalomra. Eileennel azonban közölték a valóságot. Természetesen nem a jelenlétemben tájékoztatták arról, hogy a hátsó fali koszorúérben heveny trombózis lépett fel. Bátorságra volt szüksége, mert a „legrosszabb" bármely pillanatban bekövetkezhetett. De állapotomra való tekintettel úgy kellett tennie, mintha könnyedén venné a dolgot. Hatheti előírt pihenésem alatt feleségem mosolyt kényszei'ltett magára, gondosan leplezve aggodalmát. Végül újra dolgozni kezdtem, előbb napi néhány órát, később rendesen. Annak illúziója, hogy nem fenyeget semmilyen tényleges veszély, ösztönzést adott. Egyébként a fájdalmak nem ismétlődtek. Mégis óvatosságból megvizsgáltattam magam Velva Schrire professzorral, a kiváló szívgyógyásszal, aki azóta nemzetközi hírnévre tett szert. Mint a Cape Town-i Groote Schuur kórház kardiológiai osztályának vezetőjét, a szervátültetésekkel foglalkozó sebészcsoport „agyának" tekintik. Szerinte állapotom kielégítő volt. Kartotékot készített, rávezette adataimat, és azt mondta, hogy évente egytam magamnak, hogy szerencsém volt, mert még idejében figyelmeztetést kaptam. Napjaim megszámláltattak 1967. januárjában munkám kezdett rettenetesen fárasztani, valóságos kínszenvedéssé változott. Két kezelés között pihenni vágytam. Ebédszünetben ernyedten nyúltam el rendelőm karosszékében, s valósággal emberfeletti erőfeszítésbe került, hogy estig kibírjam. Állapotomat a túl sok munkának tulajdonítottam, és persze a kornak, mondván magamban, hogy ötvennyolc éves korában az ember kevésbé ellenállóképes. Reggelenként egyre nehezebben keltem. Egy elkábított ember sem vánszoroghatott volna kínosabban a fürdőszobába, hogy megborotválkozzék és megfürödjék. Szokásom szerint vonaton mentem a városba, és gyalog az állomásig, amely tíz percre volt Rondeboschban, Cape Town e szép peremvárosában levő házamtól. Este újra kis séta következett. Ez a pár lépés most már meghaladta erőmet, kénytelen voltam autón megtenni. Oda voltak a week-endek is, a tengerparti fürdés és napozás. Schrire professzort nem tudtam konzultálni, mert éppen előadássorozatot tartott az Egyesült Államokban. Ügy határoztam, hogy visszatéréséig nem változtatok életmódomon. 1967. március 5-én Eileen társaságában egy barátunk lányának esküvőjén vettem részt. Éjfél körül elkísértem néhány pretoriai barátunkat Cape-től mintegy 65 kilométerre, Falsé Bay-ben levő szállodájukig. Későn feküdtünk le, de nem voltam túlzottan fáradt. Szokatlanul heves köhögési rohamra ébredtem. Fulladoztam, ájulás környékezett. — Nem bírom tovább — kiáltottam feleségemnek —, végem van! Néhány pillanat múlva ott volt az orvos, és mentőkocsival a Groote Schuur kórházba szállíttatott, ahol megfigyelés alá helyeztek. Schrire profeszszor néhány nap múlva hazaérkezett, és diagnózisa úgy szólt, hogy egy vagy több aszimtomatikus szívkoszorú-trombózisom van. Ez a végzés azt jelentetés munkatársai számtalan vizsgálatnak vetettek alá a részletes diagnózis megállapítása és leghatékonyabb kezelés kidolgozása végett. Amikor két héttel később távoztam a kórházból, kicsit jobban éreztem magam. Schrire professzor azonban óvakodott a túlzott derűlátástól, csupán azt mondotta, hogy szívemnek számottevő regeneráló képessége van, s hogy egyévi otthoni pihenés után kétségtelenül ismét dolgozhatom — lassított ütemben. Ez biztatóan hatott. Néhány hónap alatt állapotom valóban javult, és bíztam abban, hogy teljesen meggyógyulok, meglepetést szerzek az orvosoknak! De Eileen tudta, hogy nem így van. — Hagyja a férjét, csináljon amit akar — mondotta neki Schrire profeszszor. — Vezesse autfcját, egyék, igyék, amit és amennyit kedve van. Attól tartok, hogy napjai meg vannak számlálva ... Rendkívüli esemény Eileen híven őrizte titkát, sohasem gyanítottam halálos ítéletemet az ő gondtalannak látszó mosolya és csevegése jnögött. Az üzletből hazatérve mindennap valóságos komédiát játszott. 1967. szeptemberétől kezdve napjaim nagy részét ágyban töltöttem. Rondeboschtól néhány kilométernyire Wynbergben béreltünk lakást. Napról napra gyengültem. Fulladoztam, a köhögési rohamok egyre fájdalmasabbá váltak. December 30-án különösen rosszul éreztem magam, amikor a rádióból hallottam: a Groote Schuur kórházban Christian Barnard professzor átültette Louis Washkansky mellébe egy közlekedési balesetben meghalt fiatal nő, Demise Daivall szívét. Rettenetesen felizgultam, és Eileent hívtam. Ö az első pillanatban nem mérte fel az esemény jelentőségét. Persze érdekelte a hír, de nem is gondolt arra, hogy én is új szívet kaphatnék. Délután négy óra körül azonban állapotom olyan riasztónak látszott, hogy ő maga telefonált, mégpedig közvetlen a professzornak, amit azelőtt sohasem tett. A professzor azt kérdezte tőle, vajon a kezelőorvosom közölte-e velem, hogy terv szerint a második szívátültetésre engem szemeltek ki? De nem akartam magam illúziókban ringatni. Először is donort kellett találni. Washkansky számára sikerült. De nekem is szerencsém lesz? Eileen ostrom alá vette Schrire professzort, hogy megtudja, mikor operálnak. Türelemre intették, előbb látni kellett, mi lesz az első operált sorsa. Végül december 16-ra tűzték ki beutalásomat a kórházba. Ez ünnepnap Dél-Afrikában, és szándékosan választották, arra számítva, hogy bevonulásom a Groote Schuur-ba különösebb hírverés nélkül megy végbe. De a kórház körül szüntelen nyüzsgés-mozgás volt. Washkansky állapota az egész világot érdekelte. Televíziós és rádióriporterek, külföldi újságírók lestek minden hírt az első újszívesről. Két nappal a határidő előtt azonban állapotom annyira rosszra fordult, hogy a kihívott orvosok azonnal kórházba vitettek. Oxigénbelélegzést alkalmaztak, nem SQk eredménnyel. Az injekciók sem segítettek. Ügy éreztem magam, mint a szárazra vetett hal. A legkisebb fizikai erőfeszítés is nagy kínokat okozott. A vérkeringési zavarok persze kihatottak értelmi képességeimre ls, de nem szűntem meg érdeklődni Washkansky sorsa iránt. A szobatársaimtól hallottam, az elém tett újságok mind azt mutatták, hogy jó úton halad, és van kilátás a gyógyulásra. Örvendtem, rá és feleségére való tekintettel, de kételkedtem abban, elfoglalhatom-e helyét a műtőasztalon: nem érem én azt meg ... Kórházi beutalásom másnapján becsukott szemmel pihentem, amikor éreztem, hogy valaki ott áll ágyam lábánál. Kinyitottam a szemem: termetes fiatalember, vonzó arckifejezéssel és nagyszerű, igazi sebészkezekkel. — Nem ismer? — csodálkozott. — Én vagyok Barnard professzor. — Elnézését kérem, doktor úr — válaszoltam. — Nem ismertem fel. Először látom eleven valóságában, egyáltalán nem hasonlít az újságokban megjelent képekhez. — Mi a véleménye arról, hogy magán végezzünk szívátültetést? — kérdezte komolyan. — Tudja, hogy magát szemeltük ki? — Minél előbb, annál jobb — mondottam lelkesen. A beszélgetés rövid volt, de Christian Barnard személyisége, fellépése és derűlátása teljes bizalmat keltett bennem, ami elengedhetetlen sebész és páciens viszonyában. Habozás nélkül hajlandó voltam rábízni életem. December 21-én délelőtt fél 10 órakor meglepetésemre bejött a feleségem. Addig csak este, munka után, keresett fel. Néhány másodperc múlva Barnard professzor követte. Olyan volt, mint aki nem aludt az éjszaka. Akkora szomorúság tükröződött szemében, hogy megijedtem. Valami súlyos dolog történhetett, ha ennyire elvesztette vidámságát és áradó derűlátását. — Olyan vagyok, mint egy pilóta, akit repülőszerencsétlenség ér, és kényszerleszállást hajt végre — mondotta rekedtes hangon. — Magának kell hozzásegítenie ahhoz, hogy a lehető leggyorsabban ismét kézbe vegyem a kormánykereket, és helyreálljon az önbizalmam. Nem értettem mire akar kilyukadni. — Miért mondja ezt? — kérdeztem zavartan. — Amikor akar, megoperálhat. — Nem tudja, hogy Washkansky meghalt? Ma reggel, tüdőgyulladásban. Semmit sem tudtam. Az ápolónők és szobatársaim hallgattak erről, és én annyira gyenge voltam, hogy nem érdeklődtem. Most már értettem a sebész zavarának okát. — Jobban óhajtom, mint valaha, hogy megoperáljon — mondtam. — Saját érdekemben, természetesen, de az ön érdekében is. (A befejező részt lapunk következő számában közöljük.)