Új Szó, 1969. június (22. évfolyam, 127-151. szám)

1969-06-29 / 26. szám, Vasárnapi Új Szó

Ha megszűnők élni, azt az én őrült szerelmem éreztetni fogja veled, és ha távolról is, de valami jellel tudatom elmúlásomat, ezeket is írtam, tisztelt bíró úr levelemben, amikor Magdinak udvaroltam, de még semmit sem tudtam, mi, hogyan van, mi, hogyan is lesz ebben az életben, amely olyan kiismerhetetlen. Elmondhatatlanul gyönyörű és édes idő volt, zsongtak a méhek, és a darazsak, magas volt a fű, virágok illatoztak, mindegyik feje nehéz és pompázatos volt: kellették magukat a Napnak, a méheknek, az embereknek, és Magdinak. Vén diófa állt a kis szőlőnk végében, a hajlatban, ahol illatos birsalmák teremtek, mögöttük meg azok a hatalmas szelídgesztenyefák álltak, mint valami sötét óriások. Mi a vén diófa alatt ültünk; a levelek lassan mozogtak, egymáshoz csapódtak, és klatty, klatty, szóltak, mintha nagy tehénfülek csattogtak volna. Felhő sem nézett ránk; magas, felhőtlen, tiszta, makulátlan volt az ég, mint Magdi, aki akkor múlt tizennégy esztendős, és eljött hozzám, feljött a hegyre, félve nézett körül, minden lépésnél oldalt fordította a fejét: hátha innen, hátha onnan les valaki? Eszem ágában sem volt, hogy valaki is kint van a szőlőben; a „vincellérek", tisztelt bíró úr sehol sem voltak, de mégis ott voltak, hiszen később, igen, később meg is mondta a szomszéd, hogy mit fog mondani a bíróságon. Azt fogja mondani, hogy az ember unalmában mindenre ráér ebben a gyönyörű időben, ebben a gyönyörű szőlőben, és nem láttuk, de hallani hallottuk a csókolózást. A másik szomszéd nevében is mondta ezt. A lusta, húsos levelek eltakarták a napfényt, de el is mozdultak, ilyenkor meghintették Magdit, aki akkor múlt tizennégy esztendős, és nagyon, de nagyon félve jött fel a szőlőbe, és a diófa alatt ráborultam, mivel rózsaszínű volt a húsa, a melle pedig tüzes alma volt, és mindene remegett. Bátorítottam, de a lihegéstől, elfúlástól nem mindig mondta ki egészen a szót, hanem csak félig; elharapta, benne maradt, lehet, hogy a szó másik felét másképp szerette volna mondani, vagy nem is azt mondta volna. Nem kergethettem el magam mellől, hiszen a szerelme hozta öt mellém; és ha már ott volt, szerelmem is megpezsdült, mint a tavaszi zsombék, hogy mindenem remegett, még a fogaimban is éreztem a kéjességet, és magam sem tudom, miért, nagy meghatottságomban majdnem sírtam, tisztelt bíró úr, amit most megírok, mivel azt kérte: mindent írjak le, minden vázoljak le. Mikor először találkoztunk, nem az volt az első gondolatom, és tettem, hogy megkérdezem: hány éves? hanem valami édesség, remegés, reszketés belefacsarintott a szívembe. MORVAY GYULA Nem hordott harisnyatartót, nem volt melltartója; zsenge füszálacska volt: hajló és megsuhanó a kis szélben. Édesanyja után való tüll blúz volt rajta, átlaszott két rózsaszínű mellbimbója, úgy láttam egy villanásra, mintha két piros málnaszem izzana fehér márványlapon. Minden ujját külön-külön megsimogattam, karját is, vállát is, haját is, nyakát is, ezeket a helyeket végig is megcsókoltam. Valamilyen ágacskában megakadt a ruhája, szoknyája felkapódott, és megsimogattam kerek, rózsaszín húsú combját. Forró volt a húsa, egy-két harmatcsepp volt a bőrén, de mintha azok a cseppek hűvösek lettek volna. „A szemébe akarok nézni, akkor mindent meg tudok állapítani", gondoltam, de nem tudtam a szemébe nézni, mivel leesett a szemhéja, egyszer felvetődött, mivel a magasban fecske csivitelt, körözött, legyet hajszolt. Az édes, az aranyos, a szerelem, a szeretlek, a te kedves szók a szánkok voltak, és Magdi hosszúkat, mélyeket sóhajtott, elnyújtottakat, amint a délnek szálló gólya elnyúlva megfekszi a levegőeget. Bal könyökére, majd a jobb könyökére támaszkodott, egy darabig így maradt, azután a bal kezével lassan lehúzkodta szoknyáját, leszakított egy fűszálat, szájába vette, rágogatta; rizskása-fogain finom hab ült, a Nap néha szivárványszínt csillogtatott rajta. „Rend, nem szeretném, ha a becsületemre utaznál", mondta, mikor felült, és jobb kezével fejéről leesett haját rakta vissza. Máskor úgy hívott, hogy „Förénc", de amúgy rendesen Ferenc a nevem; a Förénc inkább olyan szőlőben mámorban ejtett név, amely ősszel, a hangos szüretelések idején keletkezett az asztalnál, amelyen gyenge, harmatos húsból készült pörkölt volt, amelyet rizlinggel eresztettek fel. Ülő helyében is átöleltem és megcsókoltam, de így nem lehet sokáig csókolózni, letettem a fejét a fűre, és ott, úgy csókoltam a száját, a nyakát, a karját, a combját és a haját. „Mi jut eszedbe?", kérdeztem. Magdi mosolygott, de valahogyan már nem volt nevetés ebben a mosolygásban. Jia én valakinek a becsületére utazok, az nekem nem szórakozás", mondtam neki. Nem tudtam volna megmondani, és most sem tudom megmondani, tisztelt bíró úr, jól mondtam-e, ezt kellett-e mondanom? Ameddig a nyár tartott, ameddig mézédes és meleg volt az ősz, szerelmeskedtünk Magdival; a szomszédok, a falu, a „vincellérek" nem jutottak az eszembe. Majdnem három esztendeig szerettük egymást, előbb azonban meglelt a nagy szerelembaj. Katonának kellett mennem. „Miért hagysz itt engemet?", kérdezte nagy csillagszemével Magdi. „Most kell elmenned, amikor így vagyok?" Apám az első háborúban volt, engemet ebbe a másodikba zavarnak", mondtam neki, de megnyugvást nem láttam sem a szemén, sem a száján. „Erted is fogok harcolni", mondtam. „Ertem ne harcolj; maradj mellettem; engem szeress, és végy el", mondta egyre és egyre nyugtalanabbul. A postás hozta a táborilapot, amelyet megportóztak. Elkezdte a vén postás, hogy no ilyen, no olyan az a lány, aki portózott lapot küld katonaszeretőjének — ami nagyon fájt katonapajtásaim előtt, jöttek a lapok, amelyeket meg is takarítottam, később sokat elszedtek tőlem az amerikaiak. Egyszer aztán beütött a még nagyobb baj: báyám azt írta, szabadságon voltak, és mondták neki, hallotta, hogy mások is járnak és jártak Magdival. Dehát a kisgyerek — a kisgyerek megszületett; az orvos bebizonyította, hogy egészséges, de nagyon-nagyon fejletlen kis bogár/ úgy mondta: „fejletlen kis bogár." Édesapám meg elhagyta a földeket/ ha tehát a magam kezére szakadok, bajosan tudom eltartani Magdit — meg különben is: az a suttogás, hogy más is járt Magdihoz, orkánná erősödött a fülemben. „Nem a tied a gyerek, ne vállald magadra, mások is élvezték Magdit", ezt írta édesanyám. Apám hallgatott, de egy lapon azt írta, hogy 0 maga „nem keveredik a dologba", az én bajom, majd én kivackolódok belőle. A felszabadulás után bíróság előtt álltam, kértem, vizsgálják meg, kié a gyerek? Még az orvos is a fejét vakarta. „Fiam maga 1943-ban udvarolt Magdának. Ogy mondta: Magdának? 45-ben volt a felszabadulás, most meg 1948-at írunk, tehát — tehát az annyi, mint kettő, meg három: az öt. Öt esztendő van maga mögött. Kislánya már hat esztendős lesz; nagyon bafos dolog ez, de azt hiszem, hogy — magáé a kislány. Vállalja el, nevelje fel, adja férjhez, erőben, egészségiben." A „vincellérek" is megjelentek; tanúként vallották, hogy „láttak valamit", többet nem, csak „valamit", de néha hallották a csókolózást, ámbár az egyik bíró úr megkérdezte az egyik tanútól: „maga húsz-harminc méterre hallotta a csókok zaját? Hiszen akkor dörögtek azok a csókok". Ez, az, emez, amaz is tanúsította, hogy Magdit ezzel is, azzal is, amazzal ís „látta". „Kérem, látta, vagy együtt látta"?, kérdezte a bíró. „Egymás melett mentek". „Az más, kérem '. Egymás mellett mentek. „Es mit csináltak?", firtatta a bíró. „Ösmerkesztek kérőm", mondta Gál fula néni, „mivel még nem nagyon ösmerték egymást". „Hogyan történt ez az ismerkekedés?" „Egymás mellett álltak kérőm." „fis úgy ismerkedtek. Es milyen közel van vagu volt ez az „egymás előtt való állás?'- Még közelebbről akarták egymást megismerni? Milyen közelről" „Egy-két milliméternyi távolságról, kérömszépön", mondta Gál fulis néni, a teremben levők majd felrobbantak a nevetéstől. „Már kihűlt bennem a szerelem, a gyerek is elvitte melegségemet, Rencl majdnem négy esztendeig katona volt, én meg egyedül maradtam, akkor még kívántam a szerelmet, Rendtől kedvet kaptam, de aztán a szülők elkezdték keverni a kását, hogy az ilyen k-nak nem adnak földet, az én szüleim meg azt mondták, látni se bírják Rencit, akt megcsinálta ezt a nagyon nagy bajt, mivel engemet szüleim egy kiszemelt legénynek akartak adni, örökbe, mint valami tulkot, most meg kislányomat sem ismeri el magáénak, igenis, hogy Rendtől van a kislány. Igenis". Az orvosi vizsgálat is azt mondta: Rencié a gyerek, senki másé. Eszembe jut: a főhadnagytól szabadságot kértem, hogy meglátogatom Magdit. „Minek magának az a szabadság, mi?" Főhadnagy úr, Magdi szemébe akarok nézni egy pillanatra, mert én azalatt az egy pillanat alatt mindent megtudok. „Egye fene, egy pillanatra hazaengedem, de csak egy pillanatra", mondta. Meg az is eszembe futott, hogy az amerikai katonák nyugaton elszedték irataimat, leveleimet. Valamit tudott magyarul az őrmesterük, nézi, iAvassa, forgatja egyik levelemet. „Dantnedl Ml ez, mit írt maga itt, itt ezekben a sorokban?" „Hadd olvasom el", mondtam. „... hogy neme dobnánakkiha vajonén elmenékmagukhó..." Ezt a sort sehogyan sem tudta elolvasni as amerikai őrmester, aki amúgy magyar volt. Körülbelül itt van a vége ennek a történetnek, tisztelt bíró úr, mivel negyvennyolctól hatvanig fizettem a gyermektartást; két évvel ezelőtt az is megszűnt. Most hatvannyolcat írunk, ebben az esztendőben kaptam meghívót a Kati lagzijába. Magdi is férfhezment, Kati lánya is. Azért csak odabátorkodtam a lakodalomba. Magdi odajött hozzám, megkérdezte, én is eljöttem? El, mondtam. Es miért ne jöttél volna el, mondta, hiszen a te lányodI Mondtam a pört, a vincelléreket, Gál Julis nénit, a falu hangját, amely mint a szél, mindig zúgott, mondtam, hogg másé lett — azt felelte: ez az élet. Rend, ez az élet. Ezzel minden megvolt* mivel elSttünk állt a háromnapos lakodalom, amit végtg kellett lakotbAmaakodnt JAN NAHUK (CSSZSZK), A FEHÉR FELKIÁLTÓJELEK CIMO CIKLUSBÓL