Új Szó, 1969. június (22. évfolyam, 127-151. szám)

1969-06-29 / 26. szám, Vasárnapi Új Szó

s ^^einmlt se változott azóta. Pedig idestova huszonöt esztendeje, hogy Gregor Mátyás mérnökkel, a zselízi állami gazdaság igazgatójával utoljára találkoztam. Mozgása, hangja, gesztusai, arcvonásai ugyanolyanok mint ezerkilencszáznegyvenötben. Én — szakmát változtattam azóta. Ű megmaradt annak, ami volt. Valószínű, ennek köszönheti

K hogy szinte semmit se öregedett. A föld, a Jő levegő, az olyan munka, amilyet ő végez — úgy látszik — használ az egészségnek. A két évtizedes állami gazdaságokra terelődik a szó, a kérdésfeltevés is egy kicsit hivatalosan hangzik, mire ő felemeli a kezét: — Annak már több mint két évtizede, én ÁG-ben dolgozom. És mesélni kezd. Azzal a pillanattal kezdi, amikor Csallóközaranyoson 1945 tavaszán új történelmet kezdtek írni. És azzal a pillanattal, amikor Gregor Mátyás a többi üldözöttel együtt előjöhetett a rejtekhelyéről. Amikor minden találkozás egy megkönnyebbült fellélegzéssel járt E G Y és elhangozhatott a heurékaszerű „hát megmenekültél?" felkiáltás. — Szántani kellett, mert tar vasz volt... A parasztember egyszerűségével mondja ezt. Csakhogy ez annak idején nem volt olyan egyszerű. Ha valakinek akkor fényképezni való kedve lett volna, bizonyára megörökíti azt a furcsa fogatot, amivel a Gregor Mátyás vezette gazdaságban szántani kezdtek. Egy lő és egy bivaly állt rendelkezésükre, hát — összefogták őket. Kár, hogy nem készítettek erről felvételt, érdekes kordokumentumunk lenne. A Duna mentén még ropogtak a puskák, még ugattak az ágyúk, amikor Koczka, az aranyosi öreg kommunista megkereste őt és átadta neki a helyi nemzeti bizottság megbízólevelét. Fél tenyérnyi papírdarab volt, az igazgató még mindig őrzi és mindössze ez volt ráírva: „Megbízzuk az aranyosi gazdaság vezetésével." Megbízták, mert a háború utolsó évében még kevesebb volt a kenyér mint máskor. És sok volt az éhes száj faluhelyen, városokban egyaránt — Ha „szolgálati ötra" néha Komáromba kellett utaznom, a bivaly mellűi kifogtam a lovat és egy rozoga kocsin bekocogtam vele a járási székhelyre. Olyan rossz ló volt, olyan rühes, hogy mindenki undorodva nézett a furcsa fogatra... Ma már derűs arccal emlékezik vissza arra is, hogy mindössze egy tehénnel rendelkezett a gazdaság, azt is kölcsön kérte valahonnan. A tehén naponta 12 liter tejet adott és ezen harminc család osztozott. Egyegy család harmadnaponként kapott egy-egy liter tejet. És milyen nagy volt az öröm. amikor a tehén napi „produkcióját" 15 literre tudták emelni! Akkor már másnaponként jutott tej minden családnak. Ma az ilyen dolgok banálisaknak hatnak, de akkor lényegesek voltak. Nyolcszáz hold földet bíztak rá akkor az aranyosi kommunisták. A már említett furcsa fogaton kívül kis idő múlva egy kivénhedt Fordson traktort is szereztek, így negyvenöt tavaszán a gazdaság minden talpalatnyi földjét megművelték. Igaz, a traktorhoz az üzemanyagot néha a legkalandosabb körülmények között tudták csak beszerezni, zsírral, liszttel, szalonnával „kenték" az egyik közeli kőolajfinomltó Illetékeseit. De végül is szántottak, vetettek és arattak. Egy további epizód a béke első évéből: — Később — emlékezik viszsza az igazgató — néhány további traktort — ócska Hoffereket — is szereztünk, de az ekékhez nem volt — ekevas. Anyag se volt, amiből „házilag" készítettünk volna. Valakinek eszébe Jutott, hogy Nagykeszin — a szomszéd faluban — a faluvégén rozsdásodik egy — tank. Üzembe helyeztünk egy vízözön előtti gőzgépet és a tankot a gazdaság kovácsmfihelye elé vontattuk. Az acéllapokból kiváló ekevasat készítettünk ... Ez még szimbólumnak se rossz. A história egy külön fejezete a háború utáni első traktor. Erre az Igazgató így emlékezik vissza. — A Skodáért (mert ez a név akkor az egész környéken fogalommá vált) magam mentem kl a vasútállomásra. Nyergébe ültem és — egész másképp éreztem magam, mint amikor azzal a rossz lóval mentem Komáromba — ügyintézésre. Egy igen jő munkásnak — Bot ka Ernőnek — a gondjaira bíztam a gépet. A fiú úgy simogatta, dédelgette a traktort, mintha csak egy élőlényt kapott volna. Az igazgató legszívesebben az emberek akkori tettrekészségére, igyekezetére emlékezik viszsza. — Ma valahogy mások az emberek — mondja. — Hiányzik belőlük a lendület. Talán ez ls kapcsolatban van az ország rossz gazdasági helyzetével... Talán? Milyen mérsékelt kifejezés! Akárhogy is van, akárhogy is alakul az embereknek a munkához való viszonya, a Gregor mérnök vezetése alatt álló mezőgazdasági nagyüzem ma — húsz-egynéhány évvel a kezdés után — komoly eredményekkel büszkélkedhet. Az igazgatót közben Csallóközaranyosról Zselízre helyezték át, mert ott is sok volt a tennivaló. Gazdaságnézésre invitál. Ogy tűnik, hogy a szarvasmarha gyorshizlaló részlegre a legbüszkébb, mert elsőnek ezt mutatja meg. — Jó tudni, hogy az emberek számára megkönnyítettük a munkát. És a környezetet is kellemesebbé tettük. Csak ennyit mondott kommentárként. A városi ember, aki csak hírből ismeri, hogy miként „terem" a hús, ebből nem sokat ért. Aki viszont tudja, aki még emlékezik arra, hogy az etetők egykor milyen orrfacsaró, könnycsordító bűzben végezték munkájukat, első pillantásra nagyra értékeli, hogy az állatgondozók itt úgyszólván nem végeznek fizikai munkát. Az állatokat gép eteti, gép itatja és a tisztaságról ls gép gondoskodik. És már itt is — akárcsak egy gépgyárban — az emberek két műszakban dolgoznak. — Hány ember élelmét állítják itt elő? — Látja — tűnődik el Gregor mérnök — ezt még sohase számítottam ki. Annyit azonban még szerényen megjegyez, hogy a hat és fél ezer hektáron az idén például 16 ezer mázsa sertéshúst és hétezer mázsa marhahúst állítanak elő. Többek között... Mert ezen kívül még sok száz vagon gabonát, több millió liter tejet és más terméket is termelnek. Sokat vitatott kérdésre, az árpolitikára terelem a szót. Vajon hogyan vélekedik arról az egyik legrégibb állami gazdasági vezető, hogy: az AG-k — állítólag ráfizetésesek? — Egy ország mezőgazdasága nem lehet ráfizetéses — mondja. — Népgazdasági szinten lehetetlen, hogy ráfizetéses legyen. Viszont az árpolitikával — papírforma szerint akár a legjobb gazdaságokat is ráfizetésesekké lehet tenni. Ráfizetésesek vagyunk — ha gyenge minőségű, de drága gépeket vagyunk kénytelenek vásárolni. Ily módon akármelyik számkukac kimutathatja, hogy: az állam a mezőgazdaságra ráfizet. Sajnos, sok esetben mi, földművelők húzzuk a rövidebbet. Például termékeink értékesítésénél is. A felvásárló üzem — monopol helyezetben van. Az átvételnél rendszerint ő diktálja az árakat. Ha sokat termelünk, néha az is baj, mert — például a zöldségnél — nehézségeink vannak az értékesítéssel. Ha kevés terem — az még nagyobb baj. Végül azonban mégis hozzá teszi: — Végső soron azért vagyunk itt, hogy termeljünk ... Gregor mérnöknek — pedig most már a mai gondokról és örömökről beszél — néha-néha eszébe jut egy-egy húsz-huszonkét évvel ezelőtti epizód. Ilyenkor megkérdi: „Hát azt lsmerte-e? Hát arra az öreg munkásra emlékszik-e még?" Úgy tűnik, hogy az állami gazdaságok megalakulása utáni első évekre emlékezik vissza a legszívesebben. — Azért van ez így, mert akkor jó húsz esztendővel fiatalabb voltam. És a fiatalság — az szép dolog ... Igen, a fiatalság — szép dolog. Még akkor ls, ha évtizedek távlatából tekintünk vissza rá. Különösen ha tudjuk, hogy hasznos munkát végeztünk. TÓTH MIHÁLY ke'fc gloss: E S3L „Hol az OLLÓ, komámasszony?" Nemrégiben Csík Emma igazságkereséséről írtam, aki évek óta jussáért pereskedik, illetve érvényesíteni szeretné jogát, amely ht valóban meg illeti. Ügyét kissé ironikusan „WC-pernek" neveztem, mivel tulajdonképpen arról van szó, hogy a szomszéá illemhelyét eltetesse telkéről. Alig teit bele két nap, egy még cifrább levelet hozott a postás. Ezúttal, ahogy olvasónk írja, egy „tekenöröl" van szó vagyis „teknő-perről". Hol volt, hol nem volt, Kehnyecen élt egy Péter bácsi aki nagyon jószívű ember hirében állt. Ennek a Péter bácsinak nemcsak jó szíve, hanem tekenője is volt. Tudta ezt a környéken mindenki, kicsi és nagy, s így történt, hogy 1963-ban a furfangos Feri beállított Péter bácsihoz! „A tekenő kellene. Három hétre. Szalonna besózására." „Hát ha kellene, vidd, édes komám" — feleié Péter bácsi. S az vitte is. Igen ám, csakhogy letelt a három hét és a tekenőt csak nem hozták. Amikor Péter bácsi megsokallta a várakozást, felkereste Ferit és kérte kölcsönadott tulajdonát. „Kölcsönadtam, s még nem hozták visszaI" „Hogy hogy kölcsön? Az enyémet? Tudtom nélkül?" Nosza, lett ebből aztán baj, de nagy baj ám! Mert Péter bácsi igazát keresve, nem röstellte felkeresni a tisztelt bírákat sem, mondván: „tegyenek igazságot." S azok a mai napig keresik az igazságot... Mert az igazságot megtalálni nem olyan könnyűi Politikai per, gyilkosság, rablás, lopás, válás, gyerektartás még hagyján, de egy „tekenő-per", az már kemény dió! Hiszen Feri nem akárki. Furfangos fickó! Ilyen hosszú idő múltán talált elég tanút, akik bizonyítják, hogy a tekenőt, az esti félhomályban, egyszer, már nem emlékszik pontosan mikor, de biztosan visszatette Péter bácsi verandájára. Hogy azt ott senki meg nem találta, arról ő igazán nem tehet. Egy valaki azonban biztos megtalálta — a tolvaj, aki azt onnan elvitte. Hát keresse Péter bácsi a tolvajt és neki, a talpig becsületes Ferinek hagyjon békét. Csakhogy Péter bácsi nyakaskodik: „Neked adtam, tőled akarom vissza!" S a bíróság, ki tudja, mire vár, talán arra, hogy valamelyikük majd csak megunja a huzavonát. Hiszen a komámasszony ollója is előbb-utóbb előkerül. így volt, Konkoly Péter olvasónk szerint igaz volt. De hogy az Igazság hol van, azt ki tudja, hiszen Mátyás király már meghalt. OZORAI KATALIN Kár, hogy NEM írta alá... A névtelen levelekkel kapcsolatban az újságok hasábjain már olyan sok mindent leírták, hogy szinte feleslegesnek tartjuk újból visszatérni ehhez a problémához. Az olvasók is tudják, hogy a névtelen panasz senkit sem kötelez semmilyen intézkedésre. Ennek ellenére nem minden névtelen levél kerül a szemétkosárba. Es az sem titok, hogy nemegyszer éppen egy ilyen névtelen levél segítségével sikerül leleplezni bizonyos ügyeket — csalást, lopást, visszaélést stb. Azt is tudjuk, hogy a nevüket fel nem tüntető panaszosok rendszerint a bosszúállástól tartanak; esetleg hosszú éveken át viselhetik becsületes szándékú cselekedetük kellemetlen következményeit. A minap egy faluból kaptunk két névtelen levelet. Az egyik levél túlságosan általános tartalmú, olyan országos problémákra hívja fel a figyelmet, amelyek a levél írója szerint falujában is megvannak. Ezért erről a levélről nem tartjuk szükségesnek részletesen szólni. A másik levél azonban már helyi jellegű fogyatékosságokra mutat rá. Konkrétan arra, hogy a községben igazságtalanul osztják el a házhelyeket. A község vezetői és azok legközelebbi hozzátartozói a legszebb helyeken kapnak telket — méghozzá olcsón —, a „munkások" pedig a laposokban és drágán. Ha ez az állítás szóról szóra igaz, akkor szerintünk nyugodtan aláírhatta volna nevét a panaszos. Nyilván egészen konkrét adatokkal is szolgálhatott volna. Így azonban ottjártunkkor csak „tapogatózni" tudtunk. Es — talán pechünkre — pont olyan emberekkel (nem a falu vezetőivel! f beszéltünk, akik nem értenek teljes mértékben egyet a levél írójával. Szerintük is hiba, hogy ugyanolyan áron adja el a község a laposban levő telkeket, mint mondjuk a főutcáikat. Azt azonban belátják, hogy mindenkinek — a legjobb akarat mellett sem — jut telek a főutcán. Akikkel beszéltünk, egyöntetűen annak a véleményüknek adtak kifejezést, hogy ebben a kérdésben mindenkit egyformán kielégíteni nem lehet — sem náluk, sem máshol. Ha most a névtelen levél írója ezeket a sorokat olvassa, nyilván szeretné tudni, kikkel beszéltünk. Talán vitatkozna az illetőkkel. Sőt, talán meg is győzné őket. Bevalljuk, azok is szerették volna ismernt a névtelen szerző kilétét. Nos, mindez titok marad. S hogyha már nem árultuk el az emberek nevét, feleslegesnek tartjuk a falu nevét ts nyilvánosságra hozni. A község vezetői — ha igaz a névtelen szerző állítása — úgyis leszűrhetik a tanulságot a jövőre vonatkozóan, s mindent jóvátehetnek. Ha meg eltúlzott, egyéni véleményről van szó, felesleges, hogy esetleg ártatlan embereket gyanúsítsanak miatta. FÜLÖP IMRE