Új Szó, 1969. június (22. évfolyam, 127-151. szám)

1969-06-22 / 25. szám, Vasárnapi Új Szó

Minél fejlettebb egy társadalom, annál fejlettebb a jogrendszere, annál hatékonyabban kell védenie törvényeivel állami, társadalmi apparátusával az egyén és az állam érdekeit, zavartalan életét. A fejlett, szervezett társadalmakban a suprema lex — a legfőbb törvény az állam rendjének és az állampolgárok jogainak sérthetetlensége. A törvények megszegése bűn és a bűn elválaszthatatlan a büntetéstől. De a modern és humanista társadalom jogrendszere nemcsak a bűnhődés időtartamát határozza meg, hanem Szabályozza a büntetés végrehajtásának módját is. A büntetés végrehajtással öszszefüggő problémák felől érdeklődtünk dr. FRANTIŠEK PANÍČEK-tôl, a Szlovákiai. Büntetőintézetek Igazgatóságának parancsnokától. • A nyilvánosság megdöbbenve értesült azokról a kegyetlenkedésekről, amiket az ötvenes években a hazai büntetöintézetek egyes dolgozói elkövettek. Dr. Husák elvtárs, pártunk első titkára nagyon szűkszavúan nyilatkozott ilyen természetű személyes élményeiről, de tudjuk, hogy ő is szenvedő alanya volt az elkövetett embertelenségeknek. Ezen a téren látható-e, bizonyítható-e a javulás? — Az ötvenes évek antihumaniznusa tagadhatatlan. Azonban btzotyos tényekről nem feledkezhetünk aieg. Az egyik az, hogy a deformációkért elsősorban nem a büntetőintézetek dolgozói a felelősek. A másik igen fontos tény, hogy Szlovákiában ilyen deformációkra csak a lipótvári intézetben került sor, a harmadik megállapítás az, hogy — ne haragudjon — a sajtó dolgozói 1968ban ezt a problémát erősen felnagyítva, pausalizálva tálalták, és a szenzáció hajszolása közben megfeledkeztek a kötelező objektivitásról és megtévesztették a nyilvánosságot. Ennek hatása bizonyos mértékig még ma is érezhető, holott ma már az őrszemélyzet magatartását, hatáskörét minden apró részletre kiterjedő tör-* vény szabályozza. • Kérhetnénk egy konkrét példát? — Kérem. Vannak esetek, amikor a gumibot használata elkerülhetetlen. De a gumibot használatának lehetőségét, körülményeit a törvény pontosan körülírja. Az ilyen esetekről jegyzőkönyvet kell felvenni és a büntetőintézet parancsnoka elé terjeszteni, a parancsnok pedig nekünk jelenti. Amennyiben szabálytalanság történt, a szabálysértő dolgozó ellen fegyelmi eljárást indítunk. Figyelemre méltó újításként említhetem meg, hogy minden büntetőintézetben zárt szekrényeket helyeztünk el az elítéltek által könnyen megközelíthető helyen, ahová bedobhatják észrevételeiket, panaszaikat. Ezek az intézet parancsnoka elé kerülnek, aki megteszi a szükséges intézkedéseket. • Milyen az egészségügyi gondoskodás? — A rendes polgári színvonalon áll. Az elítélt részesül mindabban, amiben az állam polgárai. Sőt, ezen a téren többletről is beszélhetünk. Az úgynevezett „civiléletben" nem nagyon törődnek az egyén lélektani fejlődésével, emberi kapcsolataival, a lélektani állapotát ' befolyásoló, egyéni jellegű külső hatásokkal. A büntetőintézetekben azonban törvényszerűen kialakulnak a szubkultúrák, más az érték és a tekintély fogalma, tehát itt fokozott pszichológiai munkával, minden tényező szem előtt tartásával törekszünk az erkölcsi intoxikációra, a lélektani labilitás megszüntetésére. • A Csehszlovák Sajtóiroda május 17-én közölte, hogy Prágában a Főügyészségen foglalkoztak a posztpeniteneiális gondoskodás színvonalával. Ez a jelentés peszszimista csengésű volt, mert megállapította, hgy a visszaesők száma aránytalanul nagy. Mi a véleménye erről parancsnok elvtárs? — Ez nagyon összetett probléma. Először is tudni kell, hogy az elítéltet két nagy megrázkódtatás éri: amikor megkezdi büntetése letöltését és amikor kiszabadul. Amikor az elítélt letöltötte büntetését, megkezdődik az, amit az írók úgyneveznek, hogy „felfelé a lejtőn" vagy „vissza az úton". A visszatérés módját is törvény határozza meg. A reszocializálásnak három fontos tényezője van: a büntetőintézet parancsnoka, az elítélt lakóhelyén illetékes nemzeti bizottság és a vállalatok. Az elítélt néhány hónappal szabadulás előtt már átkerül az úgynevezett előkészítő osztályra, ahol rács helyett függöny van az ablakon, ahonnan kiviszik sétálni, majd egyedül is mehet bevásárolni, sőt, esetleg még a családját is meglátogathatja. Tehát előkészítik a polgári életre. Ugyanakkor a büntetőintézet parancsnoka már jó előre jelenti az illetékes nemzeti bizottságnak, hogy az elítélt ekkor és ekkor szabadul, ez a szakmája, Ilyenek és ilyenek családi és szociális körülményei. Egyidejűleg összeköttetésbe lép a vállalatokkal, munkahelyekkel ls, tehát azt mondhatjuk, hogy a szabadulóra jól előkészített, sima út vár. Ha azon halad, könnyen áthidalhatja a kezdeti nehézségeket. Itt két csoportot kell megkülönböztetni. Az egyikbe tartoznak azok, akiknek vannak kapcsolataik, esetleg visszatérhetnek régi munkahelyükre, a másikba pedig azok, akik minden kapcsolat nélkül lépik át ismét szabad emberként az intézet kapuját. Örömmel közölhetem, hogy ez utóbbiak kilencven százalékát ls elhelyezzük. A hiányzó tíz százalék? Nem tagadhatjuk, hogy még mindig vannak teljesen deklaszszált elemek, „hivatásos bűnözők", akik örökre elvesztek a társadalom számára. • Milyen a visszaeső bűnösök aránya? — Szlovákiában ezen a téren is kedvező a helyzet. Az arány körülbelül harminc százalék. Nálunk a bűnözés inkább provinciális jellegű, szerencsére nincs szervezett alvilág, mint például a nyugati tőkésországokban. • Minden fejlett országban keresik a büntetés végrehajtás új, korszerű módszereit. Történt-e valami említésre méltó ezen a téren Szlovákiában is? — Mindenekelőtt hangsúlyoznom kell, hogy az ezzel összefüggő törvényes rendelkezéseink teljesen összhangban állnak az ENSZ illetékes szervének idevonatkozó határozataival, és sok szempontból elértük, sőt túlhaladtuk a világszínvonalat. A föderáció előtt úgynevezett nyitott ajtós büntetőintézetünk országos viszonylatban is csak egy volt: a lévai járásban, Árok-tanyán, ahol a foglyok önkormányzata kifogástalanul működött, és ahol három év alatt egyetlen szökés sem fordult elő. Néhány hét óta működik az új, és valóban a legkorszerűbbnek mondható nyitott ajtós intézet Besztercebányán. Arok-tanyán az I. javító-nevelő osztályba sorolt elítélteket helyezték el, viszont Besztercebányán a II. csoportba tartozókkal, a visszaesőkkel kísérletezünk. Abból indultunk ki, hogy az elítélt a büntetésvégrehajtás időtartama alatt se távolodjon el a polgári élet társadalmi modelljéA rácsok mögött is emberek élnek • Függöny és nyitott ajtó • Vissza a normális életbe tői, hogy fegyelme ne diktált, vezényszóra reagáló fegyelem legyen, hogy belülről fakadjon a fegyelme és a felelősségérzete is. — Egy további újítás, amely ma még csak javaslat, de reméljük, hogy még ebben az évben megvalósul. Tapasztalatok bizonyítják, hogy az idősebb elítéltek számára sokkal nehezebb az út „vissza", több közöttük az egyedülálló, nehezebben alkalmazzák őket a munkaadók. Tehát gyakran nem vár rájuk család, otthon, nincs, aki átsegítse őket a kezdet nehézségein. Ez adta az ötletet, hogy angol minta nyomán hazánkban is megvalósítható lenne egy intézmény: menedékház a félúton. Nem kell más, csak egy 50—60 férőhelyes intézet, ahol a büntetésüket letöltött egyedülálló emberek szállást kapnának addig, amíg nem jutnak munkához, saját fedél alá. Tehát az, akinek senkije és semmije 6incs, ne kényszerüljön rosszhírű kocsmákban, hidak alatt, szennyes búvóhelyeken menedéket keresni, hanem legyen számára egy ágy, egy tál étel mindaddig, amíg a társadalmi összefogás megteremti számára az újrakezdés lehetőségét. Ilyen körülmények között talán a nemzeti bizottságok és társadalmi szervezetek is fokozottabban vennének részt a reszocializáció fontos és felelősségteljes munkájában, mert sajnos ez ideig csak nagyon hanyagul teljesítik ilyen irányú kötelességeiket. A rácsok mögött is emberek élnek — azt hiszem ez a gondolat vezeti dr. František Paníček elvtársat, a Szlovákiai Büntetőintézetek Igazgatóságának parancsnokét, aki a szocialista társadalmi rendet védő nagytudású jogász és humanista ember nemes és követendő példája. Úgy érzem, hiányos lenne beszámolóm, ha nem mutatnék rá arra, hogy a büntetöintézetek dolgozói nehéz és a társadalom számára nagyon fontos munkát végeznek, katonai fegyelem alatt állnak'és éppen ezért több megbecsülést érdemelnének az egyén és a társadalom részéről is. Feljegyezte: PÉTERFI GYULA Eredményes munkát végzett a Szakszervezetek Világszövetségének a napokban Ciprus fővárosában megrendezett világkonferenciája. Az UNESCO által is támogatott értekezletnek — amelyen több száz küldött, mintegy ötven országot képviselt — az volt a célja, hogy szorgalmazza a felnőtt-oktatást és hozzájáruljon a világ különböző helyein még ma is nagy méreteket öltő analfabetizmus felszámolásához. Számunkra szinte hihetetlennek tűnik, a rideg valóság sajnos azonban az, hogy a tudomány és a technika csodálatos fejlődése időszakában az írni-olvasni nem tudók száma a világon még mindig eléri az egymilliárd főt. Ázsiában 744, Afrikában 121, Amerikában 45, Európában 27, Óceániában 1 millió az analfabéta. Megdöbbentő adatok és igen elszomorító, hogy nagy méreteket ölt az analfabetizmus a viszonylag civilizált országokban is. Spanyolországban például e szám az összlakosságnak mintegy 17,8, Portugáliában ELSZOMORÍTÓ TENY A világ különböző helyein még mindig óriási méretű az analfabetizmus • A Szakszervezetek Világszövetségének küzdelme a nagyobb tudá- sért • 1970 az általános nevelé

s világéve pedig mintegy 38,1 százaléka. Franciaországban, ahol 3 millió 300 ezer külföldi munkás dolgozik, ezek közül közel egy millió nem tud irni-olvasni. Az analfabetizmus mérete egyben a nyomor és a szegénység méretét is jelzi. Feltárja korunk olyan ellentmondását, amely szemben áll az általános fejlődéssel, a társadalmi haladással. Az írástudatlanság olyan fekély a társadalmak és az emberiség testén, amely fékezi az alkotóképességet, gátolja az emberi méltóság kiteljesedését és hatalmas tömegeket rekeszt ki a társadalmi, politikai, gazdasági és kulturális életből. Talán nem túlzás ha azt mondjuk: az analfabetizmus bűn az emberi értelem és humánum ellen. A felszámolásáért folytatott következetes küzdelem minden haladó ember és haladó szervezet elsőrendű kötelessége. A nemzetközi munkásosztály harcos szervezete: a Szakszervezetek Világszövetsége küzdelmet indított a nyomor, a szegénység, az elmaradottság és ezzel együtt az írástudatlanság ellen. Az említett világkonferencián felhívással fordult a világ pedagógusaihoz és minden'nevelőhöz, hogy vállaljanak még nagyobb szerepet az írástudatlanság felszámolásában. A konferencia elismeréssel nyugtázta, hogy az analfabetizmus a szocialista országokban lényegében már felszámolták. A szocialista országok eredményeit és munkáját e téren követendő példaként állította a világ dolgozói elé. Megállapította, hogy a világ minden egyes dolgozójának elidegeníthetetlen joga a művelődés, mindenfajta megkülönböztetés nélkül. Hangsúlyozta, hogy az analfabetizmus ellen folytatott harcot a politikai, a gazdasági és a társadalmi harc, az imperializmus és a gyarmatosítók ellen folytatott küzdelem szerves részeként kell tekinteni, s e küzdelem járjon együtt a dolgozók szakmai képzésével és a felnőttek általános továbbképzésével. A világkonferencia helyeselte és támogatta az ENSZ és az UNESCO azon kezdeményezését, az általános nevelés világévét — az analfabetizmus hogy az 1970-es évet — mint felszámolásának harci évévé is nyilvánítsák. Az irni-olvasni tudás minimális követelmény. E nélkül elképzelhetetlen a szakmaiés a felnőttképzés. Bár nálunk e probléma már megszűnt, a felnőtt oktatás tökéletesítése érdekében még igen sok a teendőnk, s a Szakszervezetek Világszövetsége által rendezett konferencia felhivása számunkra is érvényes. (b)