Új Szó, 1969. június (22. évfolyam, 127-151. szám)

1969-06-19 / 142. szám, csütörtök

Nemrégiben BALÁZS EVA füleki olvasónk levele arra késztetett bennünket, hogy panaszával egy glosszában foglalkozzunk. 14 hónapos gyermekével egyedül maradt, dolgozni szeretne, de sehol sem kap munkát. Így a kétszáz korona szociális segélyből csak nyomorogni tud. A ^Kovosmaltban szeretett volna elhelyezkedni, de próbálkozása eredménytelen maradt. Írásunk befejező részében utalunk az üzem jóindulatára, s kételkedünk abban, hogy ne lenne egy hely, mert Éva — ahogy írja és ahogy mi azt interpretáltuk — dolgozni szeretne. A levélből indultunk ki, nem kételkedtünk az őszinte sorokban, és mi tagadás, segíteni akartunk. Csakhogy ezután megérkezett a Kovosmalt levele, melyben tudtunkra adják, hogy Éva már dolgozott üzemükben, de olyan laza volt a munkaerkölcse, hogy nem hajlandók visszavenni öt. Egyúttal kérik, vizsgáljuk felül az esetet és foglaljunk objektív álláspontot. Nos, a meghívásnak eleget t ettünk ... Az eset nagy port vert fel ezzel fogad Pisár elvtárs, a munkásjőléti osztály vezetője. Ismerik Balázs Évát, léhűtő, nem tud dolgozni, egy mester sem akarja a csoportjába bevenni. Elmondja, hogy Éva 1965-ben egy hónapot dolgozott üzemükben, majd tíz napot kihagyva fél év elteltével önként felbontotta a munkaviszonyt. De hallgassuk meg a munkatársak véleményét is. Mestere, Petróczi Béla igazolja Pisáielvtárs szavait. — Mi normára dolgozunk, megvan a napi tervünk. Mindenkinek külön beosztása van. Ha egy kiesik, azt helyettesíteni kell. Megbízható munkaerőre van szükségünk, Éva pedig nem , volt Ilyen. Bármikor otthon maradt. Míg mások ugyanazon beosztásban 1200 koronát kerestek, ő 6—700-at. Azt is csak úgy, hogy prémiumot adtunk neki, mivel az alapbérét sem volt képes megekeresni. örültem, hogy megszabadultam tőle. Különben édesapja már több mint harminc éve nálunk dolgozik, nagyon rendes ember, ő is többször kért bennünket, hogy hassunk a lányra, mert rá nem hallgat. — Közben Éva jelenléti ívét keresik, de nem találják. Abba is hagyják, mondván, itt van valahol... — különben ki se látszott a feje a selejtből. Csík Józsefet hívják, ő is cigány, nem ártana a fajtájának, mondja meg az igazat: Harminchét éve vagyok az üzemnél. Aki jól dolgozik, azt megbecsülik. Éva lusta volt, keveset keresett... Rácz Ilona cigány, öt éve van a gyárban, nem emlékszik Évára, vele becsületesen bánnak. mondja, hogy üzemükben a körülbelül háromezer alkalmazottból csaknem ötszáz cigány. Többségükkel meg vannak elégedve. Éva is nyugodtan ma radhatott volna, ha nem játssza el a becsületét. Mert az csak természetes, hogy egyetlen gyár sem lehet szociális intézmény, a pénzért meg kell dolgozni és senki sem hajlandó túlórázni, hogy ilyenek is meg keressék bérüket. Ez helyénvaló, végre, lám, egészséges nézetek uralkodnak a gyárban. így kellene ennek lennie mindenütt. Aki dolgozik, azt meg kell becsülni, de a léhütőket könyörtelenül el kell távolítani. — Igazán sajnálom, hogy így történt, jóindulatot kértünk, persze, ebben az esetben ez lehetetlen ... — Nem történt semmi — keMINDENT EGYBEVETVE avagy: Meg egyszer: Munkát, kenyeret! Gáspár Júlia még nem volt tizenöt éves, mikor ide került, ő sem emlékszik a lányra, de szerinte nincs kivétel, mindenkit munkája alapján ítélnek meg. — Látja, ezt mondják a munkások, a mesterek meg azt, hogy ha Éva visszajön, akkor ők mennek. — Beszélhetnék az édesapja val? — Persze — és már vezetnek is. Amint később megtudom, az apa, sajnos, éjszakai műszakban dolgozik, nincs a gyárban. Éva, Éva, miért nem írtad meg az igazat? Miért hallgattad el, hogy te már dolgoztál itt, hogy nem ízlett a munka, hogy eljátszottad a becsületedet. Bezzeg, a panaszlevelek írására nem voltál lusta. Hiszen a járási nemzeti bizottság is foglalkozott ügyeddel, a kerületről is jártak lent — ha tan ... így meditálok magamban, miközben Pisár elvtárs elzet fogunk ~és elválunk ... Kimegyek a péróba Rozoga házak, piszok, limlom. Aki ismeri az ilyesmit, nem lepődik meg. Balázs Éváékhoz vezetnek. A nagymama meg néhány szomszéd az udvaron ül lyukas fazekakon, ládákon, Éva a konyhából kerül elő, piszkosan, fésületlenül. — Igen, mi írtunk, mert nézze meg, hogyan élünk. Szégyen ma azt mondani, hogy éhezünk, de ez a gyerek kétéves, és nézze meg, még jóformán járni se tud ... Igen, szomorú kép. A vályogház összeomló félben van, az udvar akár a szemétdomb. A családról hallottak és a kép láttán elfog a méreg. — Miért nem dolgoznak? — Mit, naccsága? — Hát legalább mosnának ki, meg csinálnának rendet. Mély hallgatás. A körénk gyűltek közül néhány asszony rábólint. — Éva, most jövök a gyárból. Miért nem írta meg, hogy már volt ott alkalmazásban, hogy egy hónap múltán tíz napig nem mutatkozott, aztán egy fél év után otthagyta a gyárat. Meg azt sem mondta, hogy édesapja szégyenkezik maga miatt... — Még hogy az Éva? — vág közbe - az öregasszony. — Hiszen pincs is apjal Éva bemegy, kihozza a személyazonossági igazolványát. Abban az áll, hogy 1963-tól megzakítás nélkül három évet ledolgozott a Kovosmaltban. Édesapja tizenöt éve halott, különben zenész volt, sohasem dolgozott a gyárban. Itt valami nem stimmel Vissza tehát a gyárba. Mind a két fél mást állít, szembesíteni kell őket. Pisár elvtárs láthatóan csodálkozik, mikor megjelenünk, nyilván ő is azt hitte, mint én, hogy lényegében egy órával azelőtt már lezártuk az ügyet. Csodálkozva forgatja az igazolványt, Mőcik elvtársat, a személyzeti osztály vezetőjét kéri Balázs Éva paksamétájával együtt. Mekkora volt álmélkodásom, amikor a gyári bejegyzések egyeztek a személyazonossági igazolványban levő adatokkal — a mulasztás három év alatt csupán egy hét. S hogy az apja nem dolgozik a gyárban? Hát akkor tévedtünk ... Szó szót követ, Pisár elvtárs egyre halkabb, de nem úgy Mőcik elvtárs, hiszen a gyárról van szó, és mit szólnának a többiek, hogyha egy cigánylány panaszára megijednének és felvennék. Azt nem lehet... Különben is hallhattam, hogy egy mester sem akarja maga mellé. — Igaz, ezt hallottam maguktól meg Petróczitól. De valóban nem akadna senki, aki Évának lehetőséget adna arra, hogy bebizonyítsa becsületes szándékát? Mondjuk, Éva tizenhattizenhét éves korában nem becsülte meg magát, nem dolgozott úgy, ahogy kellett, könynyelmű volt. De azóta már eltelt három-négy év, ott van a gyermeke. Sok mindenen átment, lehet, hogy becsületes szándékkal keres munkát. Nem tudnának egy kis bizalmat előlegezni neki? Lehet, hogy csalódnának maguk is meg én is, de létezik próbaidő is ... — Az ő számára nem. Ilyen léhűtőből van itt elég — fakad ki Mőcik elvtárs. — Mi nem vagyunk kötelesek minden cigányt alkalmazni. Tudja, hogy áll a gyár? Hát nagyon roszszull Ehelyett a fölösleges utazgatás helyett küldhettek volna neki egy levelet, hogy alkalmazzák a szerkesztőségben. Mőcik elvtárs ingerült, dől belőle a szó. Nem akarom részletezni, hiszen olyat is mondott, amiről utólag talán el sem hinné, hogy ő mondta. — Hátha, próbálják meg — kockáztatom meg utoljára. — Ha talál magának mestert, aki beveszi a partiba és felelősséget vállal érte, akkor talán — feleli Pisár elvtárs. Egy közös pontban neheztelnünk kell mind a két félre: sem Éva, sem a gyár vezetősége nem mondta meg a teljes igazságot. Mind a kettő a maga javára akarta billenteni a mérleget. Mőcik elvtárs nézetével nem lehet teljes mértékben egyetérteni, habár ő jobban ismeri a gyárban a viszonyokat, és mindenképpen becsülni kell benne, hogy a gyár érdekét védi. Sajnos, ezt nem teszi elég következetesen, mert akkor „az ilyen léhűtőktől" minél előbb meg kellene szabadítani a gyárat. Ámbár nem állítom teljes bizonyossággal, de az az érzésem, presztízskérdésről van szó: elvégre nem alkalmazhatunk egy cigány lányt csak azért, mert panaszt írt és a szerkesztőség angazsálta magát. És Éva részéről: majd én megmutatom, hogy azért is a Kovosmaltban fogok dolgozni! Azt hiszem, a további vitának nincs értelme. A gyár humanitásból nem vizsgázott jelesre. Feltételezzük, hogy ezt a munkafegyelem megszilárdítása érdekében tette. Éva, ne nyakaskodjon, próbáljon meg másutt álláshoz jutni. Elvégre, ahogy írta: „Dolgozni akar, mindegy, hogy hol, becsületesen ellátja feladatát." Gyermekére gondoljon, aki valóban éhezik. Lehet, hogy ha bizonyít, másutt majd megbecsülik. OZORAI KATALIN 2. Egy este Sztálinnál Zsukov leírja, hogy miután elfoglalta a vezérkari főnök posztját, felhívta Tylmosenko honvédelmi népbiztos figyelmét a hadsereg szervezési és harckészültségi hiányosságaira, a mozgósítási készletek állapotára, különös tekintettel a tüzérségi lövedékek és repülőbombák hiányára. Ezenkívül kifogásolta, hogy az ipar nem teljesíti a hadimegrendeléseket. „Nem sokkal azután" — írja Zsukov — Tyimosenko kéretett magához és ezt mondta: — Tegnap a reaktív sorozatvetők ügyében Sztálinnál jártam. Érdeklődött, átvetted-e az ügyeket Mereckovtól, (Zsukov elődje volt a vezérkar élén. — A szerk.j és hogy érzed magad az új helyeden. Elrendelte, hogy Jelenj meg nála jelentéstételre. — Mire kell jelkészülnöm — kérdeztem. — Mindenre — válaszolta a népbiztos. — De vedd tekintetbe, hogy Sztálin nem hallgat meg hosszú jelentést. Amiről nekem órákig beszélsz, azt neki tíz perc alatt kell kifejtened. Átgondoltam a kérdéseket, amelyekről jelentést kívántam tenni, s szombat este kimentem Sztálin dácsájába. Tyimosenko és Kulik marsallokat találtam ott. A politikai bizottság néhány tagja is jelen volt. Miután Sztálin üdvözölt, megkérdezte, ismerem-e a reaktív sorozatvetőket („katyusákat"). — Csak hallottam a sorozatvetőkről, de még nem láttam őket — válaszoltam. — Akkor hát Tyimosenkóval, Kulikkal és Aborenkóval a közeli napokban feltétlenül ki kell mennie a kísérleti lőtérre. Nézze ott meg a sorozatvetőket lövészet közben. Most pedig beszéljen a vezérkar ügyeiről. Rövidesen megismételtem, amit már a népbiztosnak is jelentettem, és ezt mondtam: tekintve a bonyolult katonaipolitikai helyzetre, elkerülhetetlenek a sürgős Intézkedések, mielőbb meg kell szüntetni a nyugati államhatárok védelmében, valamint a fegyveres erők felkészítésében tapasztalt hiányosságokat. Molotov félbeszakított: • — Ön talán úgy véli, hogy nekünk a németek ellen kell harcolnunk? ... — Várj... — állította meg Sztálin. Miután végighallgatta jelentésemet, mindnyájunkat az asztalhoz hívott. A beszélgetés étkezés közben folytatódott. Sztálin megkérdezte, hogyan értékelem a német légierőt. Elmondtam, amit gondoltam: — A németek légiereje kitűnő, személyi állományuk nagy harci tapasztalatokat szerzett a földi erőkkel való együttműködés tekintetében. Ami a harci gépeket illeti, új vadászgépeink és bombázóink semmivel sem rosszabbak a németekénél, talán még jobbak is. Csak az a kár, hogy igen kevés van belőlük. — Különösen kevés vadászgépünk van — tette hozzá Tyimosenko. ...Befejezésül Sztálin kijelentette, hogy át kell gofidolni és azután kidolgozni az elsőrendű fontosságú kérdéseket és azokat döntésre a kormány elé kell terjeszteni. De reális adottságainkból induljunk ki és ne fantáziáljunk olyanról, amit anyagilag még nem tudunk biztosítani. Tévedések a hadászati tervezésben Zsukov a továbbiakban cáfolja egyes katonai memoárok azon állítását, hogy a Vörös Hadsereg nem rendelkezett mozgósítási és hadműveleti tervekkel. Viszont elmondja, hogy a hadászati tervezésben hibákat követtek el. A legveszélyesebb hadászati iránynak, vagyis az ellenség támadása várható fő irányának délnyugatot, vagyis Ukrajnát feltételezték, s nem nyugatot, vagyis Belorussziát, ahol a hitleri főparancsnokság 1941 júniusában a legnagyobb szárazföldi és légi csoportosítását 'összpontosította. Ezért a 19. hadsereget teljes egészében és a 16. hadsereg nagy részét — amelyeket Ukrajnában összpontosítottak — már a német támadás alatt kellett a nyugati hadászati irányba átdobni, a Nyugati Front állományába, és menetből indították azokat ütközetbe. „Sztálin meg volt győződve arról, hogy a hitleristák a Szovjetunió elleni háborúban elsősorban Ukrajna és a Donyec-medence birtoklására fognak törekedni — írja Zsukov —, s ezzel megszerezve az ukrajnai gabonát, a donyeci szenet és a kaukázusi olajat, igyekeznek megfosztani országunkat a gazdaságilag legfontosabb vidékektől. 1941 tavaszán, a hadműveleti terv megvizsgálásakor Sztálin kijelentette: „Ezen életfontosságú erőforrások nélkül a fasiszta Németország nem folytathat hosszú és nagy háborút". Sztálin mindnyájunk szemében a legnagyobb tekintély volt, senki sem gondolt akkor még arra, hogy kételkedjék ítéletében és helyzetértékeléseiben. Sztálin említett feltételezése azonban nem bizonyult igaznak (noha természetesen az ő feltételezéseinek is volt alapja.") Zsukov ezután részletesen kifejti, hogy 1941 tavaszától hogyan érkeztek az értesülések a német erők összpontosításáról, átcsoportosításáról a szovjet határok mentén. Majd elemzi a legnagyobb hibát — amelyből sok más is következik —, a német haderő támadása valószínű időpontjának meghatározásában elkövetett tévedést. Miért léptette életbe a vezetőség, élén Sztálinnal, a német támadásra figyelmeztető jelek ellenére csak június 22-ére virradó éjjel azokat az intézkedéseket, amelyeket a háborús állapotra vonatkozó hadműveleti tervek előírtak? Hol hibázott Sztálin? „Ezekkel a hibákkal és tévedésekkel — írja Zsukov — többnyire Sztálint vádolják. Kétségtelenül Sztálin hibázott, de tévedésének okait nem lehet az objektív folyamattól és jelenségektől, a gazdasági és politikai tényezők összességétől elszigetelten vizsgálni. Mi sem könnyebb annál, mint a következmények ismeretében az események kezdetéhez visszanyúlva ítélkezni. Mi sem bonyolultabb annál, mint az adott történelmi pillanatban eligazodni a kérdések, az egymással szemben érvényesülő erők, a különböző álláspontok, értesülések és tények tömegében. Felidézve és elemezve mindazokat a beszélgetéseket, amelyeket Sztálin a jelenlétemben a hozzá közelállókkal folytatott, arra a határozott következtetésre jutottam: minden gondolatát és tettét áthatotta az a kívánság, hogy elkerülje a háborút, s az a meggyőződés, hogy ez neki sikerülni is fog." Zsukov kifejti, hogy a németek szándékairól és a jövőbeni támadási terveiről különböző, ellentmondó értesülések kerültek Sztálinhoz. Sztálint az ls befolyásolta, hogy a csapatok átszervezése még nem fejeződött be, s ezt a munkát nagyjából 1941 végéig tervezték • végrehajtani. Ugyanakkor a magasabb | parancsnoki posztokon fiatal, tapaszta latlanabb katonai vezetők álltak és ez ^ egy időre csökkentette a hadsereg harcképességét. v (Folytatjuk/ Következik: 3. A „HUSZONNEGYEDIK J ÖRA" története.