Új Szó, 1969. május (22. évfolyam, 102-126. szám)
1969-05-18 / 20. szám, Vasárnapi Új Szó
Ö zvegy Carterné kezel olyanok voltak, mint a vén ja gyökerei. De akármilyen bütykös, durva kezek voltak, annyi élelmet sem tudtak kikaparni a földből, amennyi az ő törékeny, görnyedt testét táplálhatta volna. Átkozott volt az a jöld. Carterné nem volt babonás. Hanem amikor zörgő csontú öszvéréi kihajtotta szántani és az eke keservesen akadozott a szikkadt talajban, úgy gondolta, hogy azt a földet elátkozták. A rlchmondi Mezőgazdasági Kollégium tanárai sem hittek varázslatban. Szemügyre vették a vidéket, megállapították, hogy az erdők kipusztultak, málik a talaj, hiányzik a trágyázás: lemérték a csapadékot, megfigyelték a folyót, amely minden tavasszal kiáradt és nyaranta vékony erecskében szivárog — de bölcsességeik egy centtel sem csökkentették az adósságot, amelyet a Carterek földjére — és mondhatni minden tanyára — betábláztak ezen a vidéken. Egy vasárnap délben gépkocsi vágtatott a poros úton özvegy Carterné háza felé. Ingujjra vetkőzött férfi szállt ki belőle. — Hogy van, Wainright professzor? — üdvözölte az özvegy. — Pompásan — felelte. — Pompásan, Es maga? Az özvegy vonogatta a vállát. A rozoga ház és mögötte a szikkadt földek — gondolta — megadják a választ. Végre megszólalt: — „Nem jönne beljebb?" Wainwright professzor járt már erre és ismerte a ház nyomorult berendezését, azt a néhány szégyenkező bútordarabot, amelyre még a zálogházban sem adnak semmit. — Gyönyörű napunk van — mondtq és feltekintett a kék égre. — Üljünk le idekint. A legidősebb fiú kihozott két nádszéket. — jó hírt hoztam — mondta a professzor. De özvegy Carterné merev arccal nézte, nem hitt 0 már semmiféle jó hírben. — A vizsgabizottság — folytatta a professzor — a maga farmját szemelte ki mintamunkára. Engedje meg, Carterné, hogy szívből gratuláljak. Hamarosan — pontosabban tizenegy nap múlva elszántjuk minden gondját. Carterné meg sem moccant. Csak a szeme járt jobbra-balra hitetlenkedve. — Mebecsüljük azokat — folytatta a professzor akik ragaszkodnak a földhöz. Sokan liagyfák el föld•eiket manapság. Es akinek nincs földje, abban rossz gondolatok támadnak. Az özvegy nem válaszolt. Benne is támadtak már bőven rossz gondolatok. Arra is gondolt, hogy megöli magát, és a gyermekeit is. A földjét is rég elhagyta volna, ha van, ahová lehajtsa a fejét. De ki fogadna be egy asszonyt négy gyerekkel? — Nos, liadá mondjam el, miről van szó — folytatta Wainwright professzor. — Itt úf kísérletet hajtunk végre. A professzor, aki eddig beszélgetés közben az egyik gyerek arcát simogatta, elhúzta a kezét. Arra gondolt, hogy önmaga is kételkedik a kísérlet sikerében és aggodalmait közölte Merriweather elnökkel is. Üjjá lehet varázsolni egy farmot, de egy vidéket nem. Miért ingereifék rossz gondolatokra a szomszédokat? De az elnök ezt nem értette meg. Merriweather elnök a kísérlettől világraszóló sikert remélt, hírverés nélkül pedig nem lehet fenntartani a kollégiumot, nem lehet megnyitni a zsebeket, amelyekből az elnök* és a tanárok jizetésüket húzzák. Most már lelkesedés nélkül hadarta a mondanivalóját: — A Mezőgazdasági Kollégium végző osztálya vizsgatételül a kerület legszegényebb tanyáját mintafarmmá fogja átalakítani. Az előírás szerint ezt a feladatot egy nap alatt, napfelkeltétől napnyugtáig kell végrehajtani. Az özvegyre pillantott és mögötte a siralmas tájképre. — A hallgatók a legmodernebb gazdasági felszerelést és gépeket fogják felhasználni abból, amit Amerika gyárt. Megoldják az öntözést. Teljesen átdolgozzák a talajt. Kijavítják, s ha kell, újjáépítik az istállókat, csűröket — mindent, amire ilyen terjedelmű mintajarmnak szüksége van. A Virginiai Erőmű Társaságtól villanyáramot vezetnek az épületekbe. Az országútról bekötő utat építenek a farmjára... Figyel? Az özvegy bólintott. — Egyszóval, Carterné, annak a napnak a reggelén még úgy jog ébredni, mint szegény asszony, de este mint jómódú farmerként fog lefeküdni, akinek földjére büszke lesz az egész Virgínia állam. Carterné arca megdöbbent. Terített asztalt látott maga előtt, kövér palacsintával, aranysárga vajjal, illatos dzsemmel és fehér kenyérrel, kávéval, habbal a tetején, szalonnás tojással — ruhákat magának és a gyerekeknek és egy gépkocsit, amivel bejárhat Richmondba, a moziba. Arcához emelte a kezét, a válla megrándult, ujjai remegtek. Könnyek jelentek meg a szemében. — Ne, ne... — nyugtatta Wainwright professzor, aki déli úriember volt, és elérzékenyült, ha fehér nőt látott könnyezni, akármilyen szegény volt is az a fehér nő. Az özvegy szerencséjének híre sebesen terjedt el a környéken. A szomszédok összebújtak és megbotránkozva tárgyalták, hogy a Kollégium az özvegyet és nem őket segíti. Mikor a nagy nap közeledett, egyre több kíváncsi lepte el a tanyát az állam minden részéből. Újságírók és fotoriporterek rohanták meg az özvegyet. Híre járt, hogy filmesek is jönnek, felveszik a farmot a kísérlet Előtt és Után és a filmet bemutatják az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig az Egyesült Államok minden városában. Á nagy nap előtti éjszakán megérkeztek a gépek, a traktorok és a bulldózerek, a gőzlapátok és exkavátorok, óriásekék. A gépeken erős fiatalemberek ültek, villogó fogú, mosolygó szemű, napsütötte fiúk. Az özvegy még sose látott ilyen egészséges fiatálságot. — Olyanok voltak, mintha egy más bolygóról zuhantak volna ide. Özvegy Carterné nem aludt azon az éjszakán. A tornácon üldögélt és a tábortüzeket nézegette, ahonnan szikrák szálltak fel és vörösre festették a felŠTEFAN HEYM hőket a háza fölött. Énekszó hallatszott, egy lány kacagása, részeg ember káromkodása. Az elmúlt napok nyugtalansága után az özvegy izgalma lecsillapodott. Mosolyogva nézte a tömeget, amely a nagy látványosságra gyűlt egybe. A tanya egyetlen fája alá emelvényt állítottak, amelyen a vizsgabizottság foglalt helyet: szakértők, hivatalos személyek, poliiikusok. Az emelvényt pirosfehér-kék szalagok díszítették. Előtte az Amerikai Légió zenekara. A főhelyen Merriweather elnök ült, mellette Wainwright professzor és Pinckney, Virgínia ötödik kongresszusi kerületének képviselője. Pinckney már jó pár ezer kézfogáson esett át, fáradt volt, rosszkedvű, únott. — Remek egy munka — mondta —, remek egy munka, Merriwenther úr. — Bizony remek! — helyeselt az elnök. — De hol maradnak azok a filmesek? Már régen meg kellett volna érkezniük. Szerettem volna televíziós felvételt is, de a Stúdióban azt válaszolták, hogy nem szakíthatják meg a habzószappan kiállítás felvételeit. Nagyszerű dolog a televízió — jegyezte meg Pinckney —, az atombomba mellett a század legnagyobb találmánya. Megmutatja, hová jutottunk a szabad versennyel és az amerikai vállalkozó szellemmel. — Ölyvképét az elnök felé fordította és várta á helyeslést. — Ügy van, úgy van — mondta az elnök. — Szabad verseny és amerikai vállalkozó szellem. — Szomorú — szólt közbe Wainwreight professzor —, hogy a tömegek ezt nem eléggé méltányolják. Hamis eszmék után futkosnak. Az elnök levette szalmakalapját és térdére fektette. Nem szerette, ha Wainwright professzor kényes kérdéseket vet fel — főképpen nem Pinckney képviselő jelenlétében. — Carterné asszony! — szólította meg hirtelen az özvegyet —, Carterné asszony, nem jönne közelebb? Az özvegy az emelvény végében húzódott meg, bágyadtan üldögélő gyermekeivel. Szemérmesen lépett előre. A képviselő megrázta a kezét, megfeledkezve arról, hogy előbb már kétszer is kezet fogtak. — Nos — kérdezte Meriweather elnök —, mit szól hozzá? Nagyszerű munka, igaz? Az özvegy lehunyta szemét, mintha megvakult volna. Hosszú, hosszú éveken át egyedül munkálja a földjét, s a föld azért lett kopár, mert egymagában nem bírt vele. De a sok szapora kéz alatt az átkozott föld engedelmessé vált. — Nos? — ismételte az elnök türelmetlenül. — Csodálatos — felelte csodálatos. Merrlewather elnök a professzorhoz fordult: — No látja! — mondta. Alkonyodott. A gépek félrevonultak. A diákok fáradtan a kemény munkától, de boldogan üldögéltek az emelvény körül. A Légió zenekara indulókat játszott. Az emelvény elé mikrofonokat állítottak, mindegyiken a közvetítő rádiótársaságok cégére ragyogott. Felvillantak a Jupiter-lámpák, a felvevőgépek magasba lendültek. Merriweather elnök pózba vágta magát és beszélni kezdett. — Ma reggel — harsogott a hangja — ez a tanya, mindenestül nem ért többet kétezerhétszázötven dollárnál. Ma este — a drámai hatás fokozására papírszeletkét emelt a szeme elé — ma este, hölgyeim és uraim, megér huszonnégyezer dollárt, se többet, se kevesebbet. Az elnök magasba tartott, összekulcsolt öklökkel intett, mint a győztes bokszbajnok a porondon. Majd meghajolt özvegy Carterné előtt. Özvegy Carterné betartva a rendezők előírását, előrelépett, és az elnök csendre intette a hallgatóságot. — És most, Carterné, nem szólna néhány szót a diákjainkhoz, vendégeinkhez, az itt egybegyűlt derék emberekhez és a rádiók hallgatóihoz? Az özvegyet betanították a beszédjére, de most torkán akadt a szó. — Carterné asszony! — biztatta az elnök atyai hangon. — Köszönöm — rebegte nagy keservesen —, köszönöm — ismételte tompán, kielégületlenül hagyva a rádiók sok millió hallgatóját és azokat a városi gazdagokat, akiket meg kellett volna nyerni a kollégium anyagi támogatására. — Köszönöm ... Merriweather elnök azzal a kellemes kacajjal, amelyet a gyakorlott rádiónyilatkozók biztos sikerrel alkalmaznak, ha meglepetésüket akarják éreztetni, tovább nógatta: — Igen, Igen, Carterné — mondta. — Es holnap? A „holnap" betanult végszó volt, amellyel emlékeztetni akarta az előírt mondókára. — Es mihez kezd holnap, Carterné? — Holnap? — kérdezte riadtan. Még elég világos volt ahhoz, hogy végigtekintsen a mintabirtokon, amely huszonnégyezer dollárt ér, se többet, se kevesebbet. De holnap? Hirtelen átlátta, hogy a varázslat holnapra szétfoszlik. Holnap nem lesz már gép, eltűnnek a keménykezű fiatalok. Holnap magára marad az öszvérével, ekéjével és nem lesz, amit elvessen a szomjas földbe. Holnap kikapcsolják a villanyáramot, mert nem tudja megfizetni, elapad az öntözés, elrothadnak az üres istállók, és a fehér festék lekopik a ház faláról. — Holnap? Szárazon, keserűn nevetett. A tömeg ereiben megfagyott a vér. Wainwright professzor felugrott és hátrahúzta az özvegyet. Izgatottan súgta Pinckney képviselő fülébe: Az isten szerelmére! Tegyen valamit! Mondjon valamit! A képviselő a mikrofon elé lépett: — Barátaim! — szólt a mikrofonba. — Hölgyeim és uraim! Láthatták ennek a derék asszonynak boldogságát, amelyet szavakkal már ki sem tud fejezni. Nem hatotta meg az önök szívét? Csak a mi Egyesült Államunkban érhet égy kétezerhétszázötven dolláros asszonyt az a szerencse, hogy reggeltől estéig huszonnégyezer dollár birtokosává lesz. Nagy dolog az, aminek ma tanúi voltak; a gépek munkájának, amelyek reggeltől estig átalakították a földet, a nagyszerű fiatalságnak, amely az Államok egyik legkülönb főiskolájából került kl, ennek a derék asszonynak, aki a hálától nem tudott szóhoz jutni! Ez Amerika! Ez a mi nagyszerű amerikai rendszerünk: a szabad, egyéni vállalkozás! Van-e bárki, bárhol, aki ezzel versenyre kelhetne? ... Elhallgatott és körülnézett. És minden oldalról felcsattant a taps. (Fordította: VARANNAI AURÉL)
