Új Szó, 1969. május (22. évfolyam, 102-126. szám)

1969-05-18 / 20. szám, Vasárnapi Új Szó

ÚJRA Polák Imre, a szenei kilencéves magyar iskola tanítója, most februárban volt hatvanesztendős. Mielőtt nyugdíjba megy az iskola tanárt kara tanítványaival, majd később a szülői munkaközösség is méltón ünnepelte ennek a vérbeli tanítónak eddigi eredményes működését. Az iskola igazgatója, Végh Miklós, Imre bácsiról azt mondja, hogy közkedvelt és igen népszerű az iskolában éppúgy, mint a városban, a szülők körében. Az igazi tanítók példáját követve, nemcsak a tanórák alatt foglalkozott tanítványaival, de a tanórákon kívül szavalatokra tanította diákjait.. Amikor az iskola igazgatója bemutatja nekem a jubilánst, kiderül, hogy már ismerjük egymást. Évekkel ezelőtt a CSEMADOK-ban találkoztunk és ott úgy emlékszik, hogy egy kérdésben vita támadt köztünk. Ő emlékszik, én nem, mert én az elmúlt húsz esztendő során nagyon sokat vitatkoztam a CSEMADOK-ban. Persze, nyomban az is kiderül, hogy ő volt a CSEMADOK szenei énekkarának a vezetője, a karmestere. Dehát ez érthető is, mint magyar szakos szereti a magyar szót, dalt és kultúrát. Ma is, hatvanéves korában oly rajongással tud beszélni egy-egy Irodalmi műről, mint egy lelkes diák. A betű, a könyv szeretetére nevelte gyermekeit is. Négy gyermeke közül három fiú és egy lány. Az utóbbi a szenei városi könyvtár könyvtárosnője. Remek érzékkel végzi ott a munkáját, az olvasók nagy örömére. Imre fia újságíró, a két legfiatalabb fiú pedig most katona. Valamennyien kivétel nélkül szeretik a könyvet. Üg hallom, hogy otthon minden gyereknek külön könyvtára van, ezenkívül a családfő pedagógiai könyvei mellett közös könyvtárral is rendelkezik a Polák-család. E könyvrajongásnak mély gyökerei, hagyományai vannak. A hatvanesztendős Polák Imre apja, Polák Kálmán is tanító volt. Több mint négy évtizeden öt tanított Balántán. Volt hát kitől a betű, a könyv iránti tiszteletet és szeretetet elsajátítani. Sógora is tanító, húga pedig Szegeden iskolaigazgató. Szóval egy igazi tanítócsalád. — Apám — mondja a jubiláns — elemi iskolai tanító volt, mellékfoglalkozásként pedig az ipariskolában rajzra tanította a tanoncokat. Az a típus volt — mondja • • IV elérzékenyülten — aki a tanítói pályát hivatásnak, és nem kenyérkereseti pályának tartotta. És a tanító működésében — hangsúlyozza — azonnal észlelni, hogy minek tekinti ezt a pályát. — Szóval — kérdem tőle — ha most újra kezdhetné a pályáját, újra a tanítást választaná? Polák Imre egy kissé elgondolkodik, majd a vidám emberek módján elmosolyogja magát és így válaszol: — Bár elég kalandos volt az életem, hisz két világháborút éltem át és a második háború után nem taníthattam, építő,munkásként kellett dolgo.znom, az igazi livatásom azonban továbbra is a tanítói pálya maradt, és ezért ma is csak tanítónak mennék. — Emlékszem — folytatja mosolyogva — a pozsonyi ötszáz ház lakótelep építésénél egy tanítványommal találkoztam. Egy ízben, egy magyar munkás felvételénél tolmácsolnom kellett. Nagy, erős fekete legény volt. Hát, amikor a legény meglátott, nagy örömmel kiáltotta el magát: — Hát nem ismer meg tanító úr?! Én vagyok a Huri. Istenem — sóhajtotta — hány pofont is kaptam én magától. — Hát így — mondja a jubiláns öngúnnyal — sokszor a pofon emléke is örömet okoz az embernek. De a tanítónak, aki elérte a hatvanadik évét örömöt okoz az is, ha az iskolában tanítványainak a gyermekeivel találkozik. Ezek az ún. unokatanítványai. E találkozások öröme érthető, hisz itt Szencen már lassan két évtizede tanít. Pontosan tizenhét esztendeje. Sok minden történik ennyi év alatt. Az ember, ha kezébe veszi az iskola krónikáskönyvét, nagyjában nyomon követheti az eseményeket. Polák Imre, az ünnepelt az iskola krónikása. Avas-, kos könyv oldalai az ő gondos kezének a nyortiát viselik. Az utolsó hónapok izgalmas eseményei képekkel tarkítva sorakoznak egymás mellett. És amint lapozgatom a könyvet, egyszerre csak rábukkanok Kodály Zoltán temetésének a fényképeire. — Fájt, — mondja — mélységesen fájt a halála... Életem nagy élménye volt, a vele való találkozásom. Ő nemcsak nagy művész, de nagy tanító is volt, a nagyok közt a legnagyobb. A magyar népet zenére és a zenén keresztül más népek megbecsülésére tanította. Egy levelét ma ls őrzöm, a harmincas években írhatta ... KODÁLY ZOLTÁN POLÁK IMRÉHEZ INTÉZETT LEVÉLKÉSZLETÉNEK K0PIAJA. TA£& • /QfečcluJ! fr*mJoýAšfru^Jí yyu é Kot*

t iá reiu^toM, k&g tyí&M^t ic — ICtfaia, o^c ftaJCuA. - ÁOv^, ^ / iKA^ufy clj fotfrf Kodály Zoltán többek között ezeket írta: „Szíves örömmel küldtem egy pár gyermekfátékféle dalt. Aféléket mondogattunk mi is annak ideién. Ha nem ts remélem, hogy egyhamar betaníthatók lesznek, jólesik tudnom, hogy ott vannak. Egyébként ezek ellen hivatalos részről alig eshetne kifogás, mert énekli őket a prágai Bakule-kórus is (magyarul) sőt kettőt gramofonra ts f elvettek tőlük. Szíves üdvözlettel köszönti kész híve KODÁLY ZOLTÁN Befejezésül hadd mondjam még el Polák Imréről, a nyugdíjba készülő tanítóról, hogy beszélgetésünk elején nagyon nyugtalankodott, mert éppen magyar órája volt... és nem volt, aki tanítványaival foglalkozzék. Nyugtalansága csak akkor enyhült, amikor az igazgató, Végt Miklós elvtárs elvállalta, hogi ezen órán helyettesíti. SZABÓ BÉLA GINZERY ARPÁD: Tetten ért tökély A csend idéz, elmém kevés, hogy megmaradj. Foszlány-ködök tétova, sejlő képe, láz — tirádás, jajduló csalás — ennyi vagy. Az idő romjaiba lehelt, táncoló pajzán minden, mit kuporgatunk még, létünkön túl, múlásunkon innen. A csend idéz, valami dallam-tetszhalál, harmóniák utolsó akkordja, a mindenség köveire pihenő fehér lét-fátyol, jajunk nászába csempészett utolsó mámor. Tombolásba zárt kóválygó törvény, végzet, képzet-király az ég csillag-ingoványoin. Incselkedő ámítás, értetlmen túli félrevezetés, visszahőkölő, tettenért tökély. A csend idéz, a béna, zajtalon félelem, ha eltékozolt szemvillanásaidban fürdik simító kezem. Tudom arcvonósaid már skarlátjelek, büszke színorgiák a térben, megújhodások pilléreire súlyosodók, titok tüzek, ördöngös istenek. Éva-folytonosság vagy, jelkép, lényeg és téboly, gyönyörig izmosodó mentség, örök fonálon táncoló talány. A csend idéz, parázna ujjai közt születsz, megmintázhatatlsnul. Ha a kín zsibbadt permete hull rám, utolsó hidunk ívein megsejtem mégis rebbenő szemed. KOVÁCS KLÁRA: Színek, szavak Szavak. Fekete vonalak egzotikus tánca fehér háttérrel. Szavak, Ha elhangzanak gondol-e valaki a színek örvénylő víziójára? Szavak. Fények, melyek felnyalják az árnyakat. Millió szó, millió szín millió áradat. Színek. Érzelmeket halmazó ecsetvonások mély kontúrjai fehér alapon. Színek. Vijjogó kiáltásuk süket fülek mellett siklik el. Színek. Csend-torzító hangok hozzád szólnak most. Hallod? MIKLÓSI PÉTER: Kezek Nézd! Lépsz egyet és tested mellett ingaként hasítja a villogó mindenséget egy pont: a kezed, s rajta öt ujjad — öt világrész ... Kezek! A zongora billentyűtengerén hullámzó vitorlások meggyfaboton összekulcsolt öregség-ráncos bőrhegyek balettzene ütemére hajladozó csont-izom-vízsugarak A kezed: egy pont körülötte végtelen űr-semmiség, de óriási távlatok TÓTH JÁNOS: Feszültség Megrohant. Nem is fájdalom, gyűlölet sem, mi belénimart. Égőként izzok untalan, és fény nélkül, ha felém tart..

š Sötét pont, nem más a fényem; lapuló, belső feszültség. Komoran ható tisztaság ébredéskor a derült ég. Ellentmondás és semmi más — előbbre így vezet az út! Az emlék, ha visszatér is, köznapibb már és mily fakult. Keresem ismét magamat; a tiszta fényt - ha rám talál... Ellentét - tudom - akkor is: a szép élet és rút halál. BODNÁR GYULA: Vis maior Két szememet kiszúrták fülemet letépték számat betömték agyamat szemétre dobták hogy: ne lássak ne halljak ne beszéljek ne gondolkozzam hogy: a vis maior tehetetlen hajója legyek ... de az fiilatok fehér csíkokat rajzoltak az égre a földre a fák két oldalra dőltek a folyók felmásztak az égre és újból: Iátok hallok beszélek gondolkodom újból GILÁNYI SÁNDOR: Üzenet Ha lesz s akarom hogy legyen életemben ismét egy tiszta lap Arra nem írhat más csak az ki fényért új fényt ad