Új Szó, 1969. május (22. évfolyam, 102-126. szám)

1969-05-18 / 20. szám, Vasárnapi Új Szó

NÉHÁNY GONDOLAT A VITAZÁRÓ ÜRÜGYÉN Kereken negyed esztendő telt el azóta, hogy Fónod Zoltán cikkével lapunk hasábjain vitát nyitottunk kulturális életünk egyik tartóoszlopának, a Magyar Területi Színháznak és általában a hazai magyar színházkultúrának, illetve a drámaírásnak sarkalatos kérdéseiről. Nem árt megismételnünk az ankétszerüen megfogalmazott két kérdést: Mit ért ön korszerű színház alatt, s a MATESZ hogyan teljesíti ezeket a követelményeket? A csehszlovákiai magyar drámaírás és színházkultúra szempontjából mit tart a legfontosabbnak? sége is csak a megfigyelő szerepét vállalta. Mindez arról tanúskodik, hogy közös és nem éppen harmadrendű dolgaink megvitatásának és rendezésének motorjában, a szenvedélyes közéleti elkötelezettségben — hiba van. Valószínűleg nem járunk messze az igazságtól, ha ezt a hibát különféle indokoktól táplált közönynek nevezzük. Maiság — pro és kontra A vitaindító cikk az eszmei-művészi szempontból legfontosabb kérdésre, a korszerűség és a maiság igényére akarta összpontosítani a figyelmet. A többi között ezt a célt szolgálta a már-már provokatív élű megállapítás, hogy: „ ... különösen az utóbbi évekháznak volt jónéhány olyan előadása, amely a korszerűség, a maiság, a magas fokú, művészi követelmény szemszögéből is kiállta a próbát — csakhogy ez inkább fűszer volt, mint alapanyag. Más szóval, a cél az lehetne, hogy a MATESZ ne legyen csak a kompromisszumok színháza, hanem a nehéz helyzetében kompromisszumokat is kötő de művészi és társadalmi funkciója érvényesítésének fő vonulatában többet akaró és nyújtó színház. Ogy hisszük, hogy ilyen megvilágításban Konrád József sem tarthatja „diametrálisan eltérőnek" a kritika és a nézők igényét. Az előbbi cikkel polemizáló Fellegi István néhány találó észrevétele is új meglátásokkal gazdagítja a vitát. Csak aláírhatjuk azt a megállapítását, hogy egyrészt „a klasszikus magyar színművek korsója sem feneketlen", másrészt podlg „ ... a dominálóan nemzeti repertoárra szűkített műsorpolltika elkerülhetetlenül szeparatizmushoz és provincializmushoz vezet..." Anélkül, hogy kétségbe vonnánk néhány klaszszikus magyar dráma előadásának létjogosultságát és rendezői, színészi megfogalmazásának színvonalasságát, igazat kell adnunk Dávid Teréz kissé talán íelnagyított, de alapjában éles szemű megfigyelésének is, amelynek lényege: a színház gyakran nagyonis szemfényvesztő módon igyekszik „korszerűsíteni" egyes klasszikus darabokat és csak látszólag „portalanítja" azokat. Objektív nehézségek Ki tagadhatná, a korszerűség és a maiság fokozott érvényesítésének van jónéhány objektív jellegű buktatója is. KORSZERUSEG PARANCSA Most, amikor tisztünk összegezni a mondottakat és megvonni a kifejtett gondolatoknak, észrevételeknek és javaslatoknak mérlegét, kissé zavarban vagyunk. A felvetett probléma társadalmi jelentősége ugyanis összehasonlíthatatlanul nagyobb érdeklődést érdemelt, mint amilyenről a két kezünk ujjain megszámolható hozzászólás tanúskodik. Persze tisztában vagyunk azzal, hogy egy vita színvonala és rar.gja elsősorban nem a statisztikai adatoknak, hanem a gondolatok és az érvek fajsúlyának, hitelének, meggyőző erejének függvénye. Ebben a vonatkozásban hasznosnak tarthatjuk ezt az eszmecserét, mert az eddiginél nemcsak sürítettebb formában érzékeltette hivatásos színművészetünk problémáinak egy részét, hanem egyben kereste a megoldás útját, módját is. Hiányérzetünket viszont ez sem oszlatja el. Tény ugyanis, hogy nemcsak a kritika képviselői tüntettek távollétükkel, amiből Fellegi István rögvest levonta a magvában helyes, de az érvelésében kissé leegyszerűsített következtetést, hogy a MATESZ-nek nincs szakavatott és tárgyilagos kritikája. Végső soron az eddigi három színházigazgatónk közül is csak 6 tartotta szükségesnek véleménye kifejtését és joggal kifogásolhatjuk a színház dramaturgiájának méla csendjét, a mondanivalóban bizonyára nem szűkölködő Reke Sándornak, a MATESZ fiatal rendezőjének disztingvált hallgatását. Ezen túlmenően furcsállhatjuk talán azt is, hogy közvetlenül érdekelt s eléggé népes írói társadalmunkból is csak Dávid Teréz, Egri Viktor és Batta György tette le a voksát. S végül a vitában, amely nemcsak szakmai, hanem közérdekű gyakorlati kérdéseket is feszegetett, egy-két főiskolástól eltekintve, színházunk százezres közönben a színház ... kissé lemondott arról, hogy mai, korszerű színház legyen." Nem állíthatjuk, hogy szenvedélyes és ugyanakkor megalapozott pro és kontra csatát váltott volna ki ez a látlelet. Kifejezetten tulajdonképpen csak két hozzászólás kíséreli meg az ezzel kapcsolatos elmélyültebb véleménymondást. Az egyik Konrád fózsef terjedelmes cikke, amelyben a színház sokéves rendezője lényegében védelmébe veszi a MATESZ eddigi műsorpolitikáját. Fő érvei közé tartozik, hogy a színház a maiság és a korszerűség jegyében nem szakadhat el közönségétől. Ügy hisszük, hogy a színház műsorpolitikájával szemben nagyobb igényeket támasztők sem kívánják, kívánhatják ezt. Nem téveszthet meg bennünket az a körülmény, hogy a közelmúltban néhány fiatal értelmiségünk az adottságokkal, a feltételekkel, főleg a MATESZ differenciálódó, de tömegében nagyjából mégiscsak homogén izlésű közönségével nem számolva, hevesvérűen lándzsát tört, mondjuk a nyugati abszurd dráma mellett. Ez eilen hadakozni, ebben „bubust" látni ma, egyet jelentene a szélmalmok elleni harccal. Ugyanis nem erről van szól A rangosabb igény lényegében annyit jelent, hogy a MATESZ műsorpolitikájában az eddiginél következetesebben és céltudatosabban igyekezzen magasabb szintre emelni közönségének ízlését. Más szóval ne legyen közönsége uszályában s ugyanakkor túlságosan magasra se emelje a mércét. Az eddigi képletet ugyanis a könnyebb ellenállás útjának keresése — s amint azt nagyon helyesen állapítja meg Dávid Teréz — a gazdasági szempontoknak a művészi szempontok fölé kerekedése és az ötletszerűség jellemezte inkább, mint a komoly közönségnevelő szándék. Persze a színCsak néhányat említsünk meg közülük, amelyeket a vita is érintett, s amelyeknek zöme különben közismert. A színháznak nincs saját épülete. Ennek a kérdésnek megoldása minden törekvés ellenére évek óta húzódik, mint a Luca széke. Már azt is bíztatónak kell tartanunk (1), hogy Rudolf Thrun, az SZSZK Művelődésügyi Minisztériuma színházügyi főosztályának vezetője hozzászólásában a többi között ezt mondja: „ ... körülbelül 1975 körül tervezzük a komáromi színház felépítését is." A nehézség tehát még elég sokáig nehézség marad, viszont a másik oldalon nehéz egyetértenünk Siposs fenő cikkének alapgondolatával, mintha kizárólag a színházépületek felszereltségétől függne a korszerűség. Ez a követelmény ugyanis elsősorban tartalmt és csak másodsorban formai. Sok szó esett eddig is a tájolás gyakran mostoha körülményeiről. Bár nem vitás, hogy ezen a téren az utóbbi évek javulást hoztak, a kerékkötők között ezt is számon tarthatjuk. Azt sem akarja senki kétségbe vonni, hogy a színházra a múltban és ma is gazdasági nyomás nehezedik és nem egyszer ezért nyúl a kasszasikert ígérő darabok után. Thrun elvtárs kerek perec kimondta továbbá, hogy a MATESZ-nek már nem futott deviza és így nem tűzhet műsorára tantiém fizetésével járó nyugati darabot. Az eddigi tapasztalat azt mutatja, hogy a külföldi tanulmányutak anyagi fedezete is hiányzik. Nem éppen megnyugtató dolog, hogy továbbra is megoldatlan a színészi utánpótlás intézményes biztosításának kérdése. A vitából kitűnt, hogy az utóbbi években színművészeti akadémiát végzett fiatal színészeknek háromnegyede különféle okoknál fogva távozott vagy távozik a színház kötelékéből. (Érdemes lenne ennek okait mélyebben elemezni! J Eddig bizonyára nehézségekkel járt, hogy a színház, mint központi jelentőségű kulturális intézmény, a kerületi szervek hatáskörébe tartozott, és csak nemrég került a művelődésügyi minisztérium égisze alá. Végül munkát nehezítő objektív körülmény, hogy kevés a korszerű, mai dráma, még kevesebb és alig termel a hazai magyar drámaíró, kritikánk többé kevésbé laikusi szinten mozog, sőt esetenként súrolja a dilettantizmus határait és a közönség is öszszetételében, műveltségében, Ízlésében differenciált. A felsorolt tények viszont nem arra jók, hogy kibúvót szolgáltassanak, hanem arra, hogy a színház vezetősége s mindazok, akiknek szívügye kell legyen nemcsak egyedüli kőszínházunknak, hanem az egész hazai magyar színművészetnek sorsa — megküzdjenek velük. Ennek szándékát nem vitathatjuk el a színház eddigi vezetőitől, akik nem egy eredményt is felmutathatnak. A műsorpolitika korszerűsége és maisága tekintetében azonban most már bátrabban kell előrelépni. S ez megfellebbezhetetlenül megkívánja, hogy a színház a saját berkeiben tisztázza az előrelépést gátló szubjektív okokat. Sajnos a vita az ezzel kapcsolatos elvi problémákból nem csinált közügyet... Új színilázak? Színházi vitánknak majd minden résztvevője hangsúlyozta, hogy a MATESZ minden igényt nem elégíthet ki, viszont küldetésének sokrétűsége következtében nem alakíthatja ki egységes művészi arcélét sem. A megoldás módját egyöntetűen abban látják, hogy több magyar színház létesüljön. Többen kassal székhellyel kamaraszínházat szeretnének, Batta György — tanújelét adva a budapesti színházi viszonyok nem eléggé beható ismeretének — prágai vagy párizsi mintájú avantgarde zsebszínházat pártol és akadt olyan javaslat is, hogy legyen magyar bábszínházunk is, sőt operett- és musical együttesünk. Ennek az összefoglalónak Írója is már jó egy évvel ezelőtt, az Űj Szó évkönyvében, megpendítette azt a gondolatot, hogy — a MATESZ keretében — a közönségigény kielégítésére fontolóra kellene venni egy kis kamaraegyüttes, illetve egy operett- és musicalegyüttes megszervezésének kérdését. « Nézetünk szerint az ilyen és az ehhez hasonló követelmények, — tekintetbe véve mind a magyar lakosság lélekszámát, mind a rétegeződő igényeket, — indokoltak. Csakhogy látnunk és tudnunk kell, hogy a jelenlegi gazdasági helyzeten túlmenően egyéb okok (színészi utánpótlás, művészi vezetők hiánya stb.). sem teszik lehetővé a következetes és azonnali megoldást. Ésszerű remélnünk azt, hogy fokozatosan, néhány év leforgása alatt — természetesen a nemzetiségi kérdés intézményes rendezésének feltételeivel összhangban — a mai elképzeléseknek legalább a jelentős hányada gyakorlattá érik. A türelmetlenség, a maximalista erősködés jelen esetben csak árthatna. Nem tarthatjuk ugyan nagyon meggyőzőnek a művelődésügyi minisztériumnak azt az álláspontját, hogy elsősorban anyagi okokból nem tartja a legjobb megoldásnak a második önálló magyar színház létrehozását, mert ez szerintünk főleg művelődéspolitikai kérdés. A kassai székhely létjogosultságának kétségbevonása is sántító érvre támaszkodik. („Kassán olyan kevés a magyar nemzetiségű lakos, hogy szerintünk egy önálló színházat nem tudna fenntartani.") Ugyanis nincs egyetlen olyan magyarlakta város sem a köztársaságban, amely „fenntartaná" a színházat, közönséggel szaturálná. A másik oldalon, amennyiben ilyen megegyezésre semmiképp sem kerül sor, nézetünk szerint egyelőre talán élni kellene a felkínált alkalommal. Ez annyit jelentene, hogy a komáromi színház „társulatának egy része, fiókegyesületként Keletre költözne". Indulásnak ez ls megtenné. Vitazáró cikkünk tulajdonképpen a vitának csak néhány központi gondolatát kísérelte meg összegezni. Nem zárhatja le a vitát, mert sok kérdés még tisztázatlan, sok mindenre választ kell adni az elmélet, de még inkább a színházművészeti gyakorlat síkján. GALY IVAN