Új Szó, 1969. május (22. évfolyam, 102-126. szám)

1969-05-18 / 20. szám, Vasárnapi Új Szó

BÁRÁNY TAMÁS: Az iskolaév vége felé, tán május elején a tanítóm üzent édesanyámnak, hogy szeretne beszélni vele. Egy kissé remegett a gyomrom, bevallom, amikor ezt az üzenetet otthon átadtam; azt hittem panaszkodni akar rám a tanítóm. Csak azt nem értettem, miért, hiszen jó bizonyítványt vártam most is, a negyedik osztályban. Hanem hát hamarosan kiderült, hogy tévedtem. Amikor anyám hazajött az iskolából, ragyogott az arca. Izgatot• tan kérdeztem, mit végzett odabent, de nem mondta meg. — Várj csak csitítgatta türelmetlenségemet —, majd ha apád ls itthon lesz ... Hogy ő mit szól hozzá, azt akarom előbb hallani. Aztán majd mindent 9 megbeszélünk. Soha még úgy nem vártam az estét, az üzletzárás idejét, mint aznap! Szinte ötpercenként szaladtam ki a konyhába, hogy a kredencen álló órát meg" nézzem: csakugyan áll-e az idő, vagy mégis cammog valamennyire? No, aztán valahára eljött az este, a nevelőapám ismerős léptei megkoppantak odakint az udvaron. Ugrottam fel, hogy elébe szaladok, de anyám rámszólt: — Maradj, Ferii Előbb hadd vacsorázzék nyugodtan! No, aztán a vacsorának is vége lett, bár ember még ilyen lassan nem kanalazta az ételt, amióta világ a világ, mint most Károly bácsi! — És anyám végre előállt a mondókájával. Hogy hát ő bent járt ma az iskolában. Károly bácsi az elején még nem nagyon figyelt oda, láttam rajta, csak akkor kapta fel a fejét, amikor anyám arról vallott, miért is kellett neki ma bemennie a tanítómhoz. — Isten ellen vétek lenne, azt mondta a tanító, ha ezt a gyereket nem taníttatnánk tovább. Károly bácsi erélyesen bólintott. — Én is azt mondom, mindig! fjem? — Mondtad, mondtad... — legyintett anyám. — Az ember sok mindent beszél. De most a tanító mondta! Mégiscsak más az! Nekem a fülem is égett a nagy izgalomtól. Tanulni, tovább tanulni!! Istenem, mennyire szerettem volna... De hát a pénz! Sokba kerül ám a további tanulás — ha kicsi voltam is, még alig is, meg akartam nősülni. Menyasszonyom még nem volt hozzá, dehát alapos ember vagyok, ismertek: meg akartam lepni ezt a nemlétező menyaszszcmyt, s vettem neki hat pár harisnyát. Gondoltam, majd csak akad valaki, aki viselni fogja... Hanem hát ha erre vártam, hiába vártam. Valahogy úgy adódott, hogy agglegény maradtam. Akkor nem tudtam, mért bánik velem ilyen kegyetlenül a sors, és ^megvallom, zúgolódtam. Rámosolygott anyámra. — Ma már persze tudom, téged tartogatott nekem meglepetésül, Mariskám! — S anyám pirulós mosolyára: — Igen, így van, sose tiltakozz! Hanem hát akkor, mon

: dom, még nem értettem, mire jő ez, s elkeseredésemben inni kezdtem. De aztán eszembe jutott, hogy ezzel csak magam ellen vétek, meg aztán, ha végre mégis találkozom azzal a lánnyal, aki páromul van kiszemelve — hogyan veszem el? Ha minden keresetemet eliszom ... A semmire? — Akkor elszégyelltem magam és elhatároztam, takarékoskodom majd a pénzemmel. Nemcsak az ivást hagytam abba, még a dohányzást is. A pénzt pedig kuporgatni kezdtem. Sokat éppen nem tudtam félretenni, de ami kevés mégis megmaradt egyik fizetésemtől a másikig, azt szépen becsúsztattam a gazdátlan harisnyákba. Évekig gyűlt így a pénz — én bizony nem is számoltam, mennyi Jött végül össze. Anyám összecsapta a kezét. — Ezt csak most mondod, Károly? — Fürkészően nézett rá. — És hol vannak azok a harisnyák? öt éve vagyok a feleséged, de még sose láttam őket! Károly bácsi intett. — Várj csak! Még nem vagyok a végén. Egyszer véletlenül elmeséltem eztaz egész harisnya-takarékpénztárt a főnök úrnak odabent az üzletben. Az öreg Vladár hallatlan izgalomba jött s mindjárt azt kérdezte, mennyi pénzt spóroltam így össze. Mondom neki, nem tudom. Azt mondja erre a másik segédnek izgatottan: „Hegyi úr kérem, vegye át a boltot, mi most elmegyünk Blaha úrral!" Azzal szaladt is hátra átöltözni, és nekem is intett, hogy kövessem. Az utcán konflist fogadott. S a kocsiban elkezdte: „Tudja, Blaha úr, nagyon jókor jön most nekem, ez a maga kis pénzecskéje. Hiszen tulajdonképpen az enyém — nevetett vidáman, s a térdemre ütött a tíz éves, ennyit azért már értettem a világ dolgaiból. Gondterhesen fel is sóhajtottam. — De szép is lenne... Csakhát a pénz, édesanyám! Nincs minékünk arra pénzünk. Anyám arca is elborult erre. — Persze ... Honnét is szednénk elő annyit? Hisz alighogy éppen megvagyunk ... Most volna jó egy kis félrerakott pénzecske. De hát hol tudná azt kigazdálkodni egy hentessegéd felesége ebben a mai drágaságban? örül, ha egyik napról a másikra futja ... — Pedig ennek a gyereknek tanulni kell, igaza van a tanítónak — bólogatott Károly bácsi, miközben fogpiszkálóját rágta. Anyámat, szegényt, kissé elfutotta a méreg. Hiszen hát rendben van, nekem tanulnom kell, tudja ezt a tanítótői is, nem kell ehhez a férje tudománya! Csakhogy a pénz ... erre valahogy nem is gondolt egész nap, annyira betöltötte az öröm a jő hír miatt, amit rólam hallott. Annál keservesebb volt most a csalódás. Hiszen a további tanuláshoz, a gimnáziumhoz, rengeteg költség kell ám, tandíj, tankönyvek, szép ruhák, hogy az ember gyerekét ki ne nevesse a többi... De hát honnan, miből?! S fel is kiáltott, szinte Sikoltott, úgy kérdezte, inkább csak magától és nagyon keserűen: — Igaza van a tanítónak! De kinek van erre félrerakott pénze?! Károly bácsi kivette szájából a fogpiszkálőt s csendesen azt mondta: — Nekem. Nagyon meglepve, nagyon hihetetlenül nézhettünk rá, mert elmosolyodott, aztán mesélni kezdett: — Fiatalabb koromban, tán tíz esztendeje Is van annak, vagy tizenkettő —, az én pénzem ez is, hiszen a tőlem kapott fizetéséből gyűjtötte, maga selyma! Ha pedig gyűjteni tudott nálam, ez annak a jele, hogy túlfizettem magát, igaz?" Zavartan tiltakoztam, erre megölelgetett. „Hiszen csak tréfálok, no! Tréfál a főnök úr... tréfál a Vladár bácsi... Persze, magáé az a pénz, megdolgozott érte! Hanem tudja mit, Blaha úr? Kölcsönveszem én ezt a kis pénzmagot magától — azért is megyünk kl a lakására, hogy megszámoljuk, mert éppen pénzzavarral küzdök ... Egy kis bővítés, tudja, meg a boltot is modernizálni kell, ha az ember lépést akar tartani a konkurrenciával, hiszen érti! Szép kamatot fizetek érte magának — vétek azt a pénzt harisnyában tartani! Hiszen ott nem fiadzik! Mi maga, öreg paraszt talán? És amikor szüksége lesz rá, csak szól nekem, és megkapja kamatostul! Helyes? — És mielőtt még válaszolhattam volna, újra a térdemre ütött. — Hát persze, hogy helyes! Egy kis baráti kölcsön ... Megértettük mi mindig egymást, igaz-e, Blaha úr? Az öreg Vladárral nem nehéz kijönni, he? No, vallja csak be, hogy még sosem volt ilyen főnöke! Blaha úr... — Elérzékenyült a hangja. — Károly! Hát volt neked valaha ilyen főnököd?" Éppen válaszolni akartam, amikor a konflis megállt a házunk előtt. Hát így történt... — Mint a mesében, ez olyan szép ... — sóhajtotta anyám meghatottan. S odahúzott magához. — Hát mégis tanulni fogsz, kisfiam? Károly bácsi jókedvűen az asztalra csapott, hogy megcsörrent a vacsoraedény. — Ember lesz belőle, ha addig élek is! ... Az öreg aztán mindjárt másnap szólt Vladár úrnak, hogy szüksége volna a pénzre, s Vladár űr készséggel meg is ígérte, hogy a legrövidebb időn belül visszaadja. Egyheti türelmet kért. Az egy hétből aztán kettő lett, a kettőből négy, a négyből nyolc — a nyár dereka volt már, amikor egy délelőtt végre szólt Károly bácsinak odabent az üzletben, hogy délután meglátogat bennünket, hozza a pénzt. Károly bácsi erre hazaküldte az Inast az üzletből, azzal az üzenettel, hogy anyám készítsen fölséges uzsonnát a nagy férfiú tiszteletére. Ha nem volna éppen pénze, kérjen hitelt a fűszerestől és a kocsmában, de tegyünk ki magunkért istenigazában, ha már ilyen kiváló s ritka vendég tiszteli meg szerény házunkat. Este aztán, zárás után, rohant haza ő is; megborotválkozott s a vasárnapi ruháját húzta magára, hogy lássa a főnöke: tudjuk, mi az illem. Egy óra múlva meg ls érkezett Vladár úr. Kövér volt, rózsaszínű volt, Jókedvű volt és barátságos, mint mindig. Nekem kedvesen barackot nyomott a fejemre, megkérdezte én vagyok-e az, akiből államtitkárt akarnak nevelni — aztán anyámat üdvözölte gavallérosan s még három szál szegfűt ls átnyújtott neki. Szegény anyám majdnem elpityeredett a nagy megtiszteléstől, meghatottságában. Aztán leültünk uzsonnázni. Vladár úr maga mellé tette az aktatáskáját, amely a közepén negédesen kidudorodott — a nagy köteg pénz nyomta ki persze az oldalát, ezt ml azonnal észrevettük. össze ls kacsintottunk Károly bácsival; csak úgy ragyogott az arcunk. Vladár úrnak is igen jó kedve kerekedett. Igaz, Károly bácsi sűrűn töltögette belé a bort — hiszen hát nem számított most, hogy hitelbe hoztuk a kocsmából... Lesz már pénzünk, hogy megfizessük, csak rá kell nézni arra a kacér kis domborulatra ott az aktatáska oldalában! Ettünk, ittunk, a vendéget estig jól tartottuk, de olyan jól, hogy a végén még dalolni is kedve támadt. S egyremásra ürítette a poharakat, egyiket anyám, másikat Károly bácsi, harmadikat az én egészségemre meg a Jövőmre — aztán megint élőiről. Tíz óra körül hirtelen elkomorult, előrántotta a zsebóráját s mindjárt emelkedett is fel. — Tyűha! Tíz óra ls elmúlt ám, kérem. No, kapok otthon az asszonytóll Nevetve tiltakoztunk és udvariasan marasztaltuk, de hajthatatlan volt. — Nem, nem. Mennem kell! — Hirtelen a homlokához kapott. — Igaz! — Az aktatáskájához nyúlt, felkattintotta, s diadalmas arccal előhúzott belőle egy zacskót, tíz deka savanyúcukorral: az nyomta ki az oldalát. Tessék, öcsikém! Nőjj nagyra! — mondta kedvesen, aztán állával a zacskóra bökve, huncutul rákacsintott Károly bácsira. — Ez a kamat! — Arca hirtelen elkomorult, mélyet sóhajtott, a kezét nyújtotta. — Na, isten velük, Károly. Köszönöm a finom uzsonnát. — Nem tesz semmit, Vladár úr, kérem ... dadogta anyám halálsápadtan. — Szóra sem érdemes, főnök úr — dünnyögte Károly bácsi is. Csendeset csettent a zár, ahogy becsukódott a konyhaajtó.