Új Szó, 1969. május (22. évfolyam, 102-126. szám)
1969-05-18 / 20. szám, Vasárnapi Új Szó
Látogatóban JAKOBY .. GYULÄNAL L adislav Saučin Jakoby Gyuláról „A kiváló kassai festőművészről" írott könyve derős sorokkal kezdÖ dJakoby művészi pályájának kezdetén történt; egy Kassa környéki falucskában, vasárnap merő véletlenből összeszurkálták a verekedő legények. A súlyos sérülésekkel kórházba szállított fiatalembert megpillantotta valamelyik napilap riportere és szenzációt csinált a dologból, szorgalmasan használva írásában Jakoby neve mellett a „művész" jelzőt. A kassai „művész-dinasztia" feje, Halász-Hradil Elemér megbontránkozott az eseten, s figy kvalifikálta Jakoby tettét, hogy az ártott a kassai festők presztízsének; a művészetszerető kassai közönség csóválta a fejét. Ez oknál fogva Halász-Hradil ügy döntött, nem engedélyezi Jakobynak a közelgő kollektív kiállításon való részvételt. A tetőtöl-talpig befáslizolt, felpócolt lábú Jakoby előbb a talpát, majd a fejebúbját érintette meg betegágyán, és így szólt Halász-Hradilhoz: — Mester, én tetőtől-talpig művésznek érzem magam! — Ezt Önnek még be kell bizonyítania! — vágott vissza a kassai festők akkori legtekintélyesebbje. Ennyi a történet. A könyv írója és e sorok írója is egyaránt amellett tesz hitet, hogy Jakoby Gyula bőségesen bizonyított élete folyamán, s bizonyít nap mint nap. Elegendő műtermébe lépni és szétnézni alkotásai között. Ezt tettem én is. A műteremről szólva ismét idézni kényszerülök. Dobossy László írja Jakoby műterméről: „Ott is aludtam. Este, mielőtt kikapcsoltam a vilianyt, még egyszer szemügyre vettem a felsorakozó képeket a falakon, és a közéjük függesztett, a festményeknek távlatot és funkciót adó népművészeti tárgyakat. Reggel, ébredés után, új ragyogásban fogadtak a színek, a képek, a szőnyegek, rézedények. S megértettem, hogy az igazi kiállítás az lenne, amely ilyen teljességben, ilyen természetes környezetben mutatná be az alkotásokat." Többször jártam Jakoby Gyulánál, néha csak egy kis tereferére, többször nyílt alkalmam végigpásztázni a képeken. Van olyan, amelyet úgy is meg tudnék jelölni, szavakkal, hol van, ha éjszaka feiköltenének és megkérdeznék. Sohasem szólok arról, mi tetszik és ml nem, csak nézem a többnyire groteszk alakokat és iszom magamba a színeket. A műterem ma, kora délután, napfényben fürdik. A sugarak elözönlik a képeket, lemossák őket, mint valami fényeső. Az ablakok tárva-nyitva. A tavaszt legfeljebb a kibomló falevelek, a puha zöld színek jelzik, a városon kánikulai hőhullám söpört végig, s amikor úgy tűnt, tovább áll, meggondolta magát és izzasztja az elképedt lakosokat. Az ablakpárkányon hiába keresem a madáretetőket. „Régen elszálltak a cinkék", — mondja Jakoby Gyula". De télen ismét itt lesznek majd, az ablakpárkányon, és a hó pilinckázását meg a műtermében munkálkodó festőt nézik. Milyenek Jakoby festményei? Nem korszakairól, kiállításairól vagy a kritikákról szeretnék írni. Budapesten állított kl néhány évvel ezelőtt, a kritikák az egekig magasztalják. Nem erről szeretnék szólni. Ha végignézzük festményeit feltűnik, hogy a vásznakon színekbe-dermesztett figurák bohócokat, karikatúra-arcú embereket idéznek. Színei élénkek, csaknem rikítanak. Egyik legújabb festményének címe: Figura vörös háttérrel. A kisméretű kép egyetlen ' alakot ábrázol. A festmény olyan ember vízióját kelti, aki sok mindent megélt már, háborúkat és Jogfosztottságot, szenvedést, és halálfélelmet, kínokat és gyötrődéseket, kevéske örömöt ls, de igazán kevéskét, s mindez kiül az arcára: fájdalmas grimasz, fájó vigyor az, amit az arcizmok kifejeznek. A színek is mintha kiabálnának és el szeretnék mondani ezt a furcsa és szomorú világlátást. Érdekes párhuzamot vonni Szabó Gyula grafikái és Jakoby Gyula festményei között. Szabó mindenáron, minden eszközzel a harmonikus világot, sőt, világegyetemet szerkeszti meg, az embert mint a kozmosz egyik alkotóelemét ábrázolva. Jakoby az arcra, a színekre írja rá, milyen a világ. Festményei tükrök, melyekben a huszadik század embere látható. Olyan varázsló ő, aki végigmegy az utcán, üres vászonnal kezében, s ha belepillant egy érző és gondolkodó ember, megelevenedik a vászon, kitörnek belőle, mint az Etnából a színek és formák. Azt, hogy képeit éli is, igazolhatom. Van annyi személyes élményem vele kapcsolatban, hogy ezt állíthassam. Sokszor érzi, hogy nyűg, kín a sok-sok festmény. Kevésszer hullámzik át rajta az alkotó ember öröme Az egyik nap jónak tartott képet másnap átfesti, mert hibát talált rajta. Mozaikjait értékelve keserűen állapítja meg, hogy kár volt engednie a megrendelőnek, aki módosításokat eszközöltetett a festő elképzelésein. (Legjobban kis mozaikját, a „Labdázók"-at kedveli.). Hogyan telnek napjai? Többnyire dolgozik, nem rendszeresen, de azért tervezetten. Négy év múlva lesz annyi új festménye, hogy kiállíthatja őket. Gyakran pillantható meg a városban, vállán fakózöld tarisznya, kezében egy bot. Kirándulni volt, vagy kirándulni megy. Néha megpillantható némelyik borozóban. Ez igazán ritkán fordul elő, mert kevés borozónak van megfelelő hangulata. Érdekes, hogy mennyire szereti városát. Budapesten tartózkodott tanulmányai idején huzamosan, s mihelyst lehetett, visszatért. Annak idején rangos festőtársaság élt Kassán, a magyar festészet egyik érdekes gócpontja volt a város. Jakoby kapásból tíz-tizenöt nevet sorol fel és keserűen von párhuzamot a jelennel. Az írónak alkalomadtán könyvei jelennek meg, s a szánalmasan szerény példányszám dacára is megismeri egy szűkebb közösség. De a képzőművészek? Jakoby Gyula magyar nemzetiségű művész. Ki gondolt már valaha is arra, hogy megismertesse művészetét a csehszlovákiai magyarokkal? Ki kezdeményezte már legalább egyszer, hogy az írószövetség magyar tagozatához hasonlóan megalakuljon a Képzőművészek Szövetségének magyar tagozata is? Ki javasolt már a Csemadokon belül vándorkiállítást vagy állandó jellegű tárlatot rendezni? Az önállósult Madách Könyvkiadó tervbe vette-e vajon egy gyűjtemény kiadását? Reprodukciókat ismerjen legalább a közönség! Egy ízléses képzőművészeti album sokat pótolhatna az eddigi mulasztásokból! Ne feledjük, hogy nem minden alkotóban vannak szervezési és kezdeményezési készségek. Nekünk nincsenek múzeumaink, galériáink, képzőművészeti folyóirataink. De ez nem Jelentheti azt, hogy hallgassunk azokról, akik mindennek dacára rangos művészetet hoztak létre. Jó, jó, galériát nem építünk száz esztendő múlva sem. Múzeumunk sem lesz és nem tudok róla, hogy Pozsonyban vagy Losoncon ilyen intézményt létrehoznak. De: miért nem közölnek újságjaink rendszeresen, reprodukciókat? Mindenkitől, aki tud, aki rangos! Nem ösztönszerű munkára van itt szükség, hanem alapos felmérésre, értékeink napfényre-hozatalára, rendszerezésére. Szomorú dolog lehet hajótöröttnek lenni. Az sem szívmelengető érzés, ha kétezer méter magasan összegubancolódik az ejtőernyő zsinórzata. Labdázok (Mozaik) (Kolár Péter felv.) Nemsokára Brnóban állít ki, fiatalokkal együtt. Az írás keserű csattanója ez. Azt, amit Jakoby Gyula kapcsán leírok, nemcsak róla írom, bár rajta mérhető le a legpontosabban és legplasztikusabban mindaz, amiért tulajdonképpen írni kényszerültem. Tehát: megengedhető-e olyan fényűzés, amelyre az jellemző, hogy megfeledkezünk néhány jelentős művészünkről? Hányszor leírtuk már: a kisebbségi sorsban élő népcsoportok, de főleg a csehszlovákiai magyarság, — hiszen saját körülményeinket ismerjük elsősorban — egyetlen „ipara", „exportcikke" a kultúra. Kultúránk az egyetlen szál, amely bennünket a világgal összeköt. Kultúránk az egyetlen olyan tükör, amelyben megpillanthatjuk, kik vagyunk közel háromnegyedmillióan? Kultúránk az egyetlen termékünk, amely által tudomást szerezhet rólunk a világ. Ismétlem: egyetlen „iparunk" a'kultúra. Mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy képzett, tehetséges, gondolatokkal teli alkotóinkat felfedezzük és megmutassuk a világnak. A világ jelen esetben maga az ország is. Ki tud ebben az országban Jakoby Gyuláról? Ki tud Fábry Zoltánról? Miért nem tudnak róluk? És nem kellemes a csehszlovákiai magyar újságírónak a helyzete sem. A kor szintjén szeretnénk élni. Filmeket csinálni, tárlatokat rendezni, tévéstúdiót létrehozni. Jakoby Gyula kapcsán írom, de hányszor írtam már, mások révén is. Tegyünk még többet, dolgozzunk még alaposabban és főleg rendszeresebben, töprengjünk még többet azon, miképp lehetne, sajátos viszonyaink között, a lehető legteljesebben élni. Elvarázsolt kastélyban élünk? Nincs elég ötletünk, vagy az erő, a munkabírás körül lenne a hiba? Mi is tipikusan magyar fajta vagyunk, fellobbanunk és azonnal ki is Józanodunk? Van valami ezekben a hasonlatokban. Ha modern számológépbe tenném lehetőségeink adatait, és megnézném a végeredményt, azaz a gép válaszait, menynyi mindent szalasztottunk el, megborzonghatnánk. A legkönnyebb dolog sóhajtozni és keseregni. A sóhajok korszaka azonban lejárt. Most dolgozhatunk már, saját sorsunkon munkálkodhatunk. Ha nem így teszünk, csak önmagunkat okolhatjuk! BATTA GYÖRGY
