Új Szó, 1969. május (22. évfolyam, 102-126. szám)

1969-05-04 / 18.szám, Vasárnapi Új Szó

Május elseje nem lenne május elseje, ha nem esne szó a munkáról. Valóban, t.gyszerűen: a munkáról. Egyik ismerősöm — valahányszor találkozunk — szinte megrögzötten mindig azt panaszolja: „Hát ez, ami ma van, ez nem munka! Csodálkoztok, hogy tönkremegy az ország?I Az ilyen munkába még Amerika is belesatnyulna. Hol van itt a becsület, a dicsőség dolga?!" Komolyan: hol van az a munka, amely a becsület és a dicsőség dolga? Azzá lett-e a tegnapihoz, a kizsákmányoló kapitalizmusbelihez viszonyítva? A munka embere, tett, félig-meddig hitelre — csak a kamat volt tizenkét százalékos — és saját jövedelméből nem tudta törleszteni. Harmincnyolcban léptem munkába. Tizenöt éves voltam. Őszintén szólva, inkább tanulni szerettem volna. — Tizenötévesen nem sokat kereshetett. — Igaz, de mégsem voltam „ingyenélő". A munkában azonban 1 egyenértékűnek kellett lennem a nagyokkal, különben kidobtak volna a partiból. És érdekes az is, ahogyan abban az időben az olyan magamfajta kezdőkkel bántak. Két heti „betanítás" után mindent tudnom keílett, mert aztán már senki sem törődött velem. Ha nem tudtam vagy rosszul csináltam valamit, mehettem, mert jeAZ EMBER MUNKAJA Egy tanulmányban nemrég körülbelül ezeket olvastam: „A mai munkás átlagos, egyszerű munkája (és a hozzá hasonló munka az adminisztnícióban vagy másutt), amely az ipari civilizáció és a „modern élet" alapja, mint a munkaerő egyszerű felhasználása, mint az izom- és az idegrendszer egyszerű kihasználása keletkezett, és amennyiben mentes mindenféle iparosi reminiszcenciától, lényegében csak végrehajtó, meglehetősen egyhangú tevékenység. Legfejlettebb formája a futószalag melletti munka. A munkának ez a típusa a tőkés társadalmi viszonyok között élő dolgozók számára meglehetősen közömbös, s a Nyugaton ez nem kis problémát okoz. Viszont lényegében a szocializmus is az olyan munkára épül, amely az „örökölt" termelésben korábban kialakult. Tehát annak ellenére, hogy az új társadalmi körülményeknek megfelelően a szocialista ember e munkával szemben új viszonyt igyekszik kialakítani, s hogy semmilyen társadalmilag szükséges munkát nem lehet lebecsülni, nyilvánvaló: az ilyen munkának nagyobbik részében az ember még most sem valósíthatja meg önmagát, sem legközvetlenebb szükségleteit, nem találja meg benne önmaga gazdagításának lehetőségét, egyszóval: nem él ebben a munkában, hanem csak a létfenntartási költségek fedezéséhez szükséges eszközöket keresi meg általa, s az élet számára csak ez után a munka után következik." Vagyis másképpen: a munka még nem vált életszükségletté a szó teljes értelmében, hiszen az ember még nem találhatta meg benne önmaga érvényesülésének és felszabadulásának igazi formáját. S ennek alapján nem csodálkozhatunk azokon, akik munkájukra csak mint egy bizonyos kötelesség lerovására tekintenek, s az élet minden szépségét munkájukon kívül keresik. Korunk e realitása magyarázatot ad az ember munka iránti sokféle viszonyára, de korántsem igazolja, indokolja a rossz munkafegyelmet és munkaerkölcsöt. Mert ha a munka sokak számára csak a társadalmi javakból való részesedés módja is, ez a részesedés sem lehet igazságtalan, nem történhet mások rovására. A több mint hatvanéves ligetfalusi Kovosmalt az utóbbi esztendőkben üvegipari gépgyárrá kezdett átalakulni. A zománcozott és nem zománcozott vasáruféleségek termelése mindmáig nem szűnt meg, még üzemel a régi gyár, de már felépült az új gépgyár első hatalmas csarnoka is, s a termelés fő része itt bonyolódik le. A bonyolódik szó a legközvetlenebbül is értelmezhető, ugyanis nemcsak a „befuttatás" szokványos műszaki nehézségei okoznak problémát, hanem maga a termelő ember, és főként az ő viszonya a munkához. » A Kovosmalt-gépgyár legrégibb dolgozója Becker Károly. Azt mondják róla, hogy az itt töltött több mint harminc év alatt, az igazgatóin kívül, gyakorlatilag minden munkakörben megfordult, mindig nagy igyekezettel, becsülettel dolgozott, s a gyár viszonyait senki sem ismeri job ban, mint ő. Ezért kérdeztem, faggattam őt: milyen volt régen, s milyen ma a munka. — Nem látszik a legidősebbnek, s a gyárnak mégis legrégibb alkalmazottja? — Korán kezdtem. Apám házat épílentkező volt bőven. És az a „betanítás" is fura egy betanítás volt. Mindent úgy kellett ellesni, mert senki sem magyarázta meg, hogy ezt így vagy úgy csináljam. Ma pedig?! Nézze meg ezeket a fiatalokat! Három évig tanulják a szakmát, és aztán még . legalább két évig tart, amíg úgyahogy belejönnek. Ha kedvük van hozzá . .. — De ma már bonyolultabb egy-egy szakma, mint régen volt. — Attól függ, melyik. Am, ha így is van, az egyik megtanulja két év alatt, a másik pedig még öt alatt sem. Nincs ráutalva. Vannak itt olyan fiatalok, akik naponta tizenöt vagy húsz koronát keresnek. Vagy egyszerűen meggondolják magukat, és nem Jönnek dolgozni. Azt mondják, nekik ennyi is elég. A szülők kosztolják, ruházzák őket, többre nincs szükségük. És elbocsátani sem lehet őket, mert most is több mint száz ember hiányzik. Láthatta, a drága, modern gépek állnak, mert nincs, aki dolgozzon rajtuk. — De a többség csak nem ilyen?! — Ez új gy,ár, itt többségben fiatalok dolgoznak. Az öregebbekkel nincs baj. Nem hinné, de szívesebben dolgozom nyugdíjasokkal, mint fiatalokkal. Azok a munkát szokták meg, nem a lógást. És nem válogatnak. És nem kérdik minden percben: aztán ezért mit kapok? — Persze, vannak becsületesen dolgozó fiatalok is. Hogyne! Aki arra törekszik, hogy legyen valamije, az dolgozik is. Minket, öregebbeket mindig a szükség hajtott. Ezért szoktuk meg a rendes munkát. A fiatalabbak keresni akarnak. Lakás, szép berendezés, autó . .. Van, aki több mint négyezret keres. A Kelet-szlovákiai Vasmű harmadik nagyolvasztóját április első felében helyezték Szembe, közel három hónappal a tervezett határidő előtt. Felépítése háromnegyed milliárd koronába került. ÍG. Bodnár felv. — CSTK) De ezeket a legfiatalabbakat semmi sem hajtja. Talán az iskolában van a hiba, talán bennünk. A mesterek nem érnek rá velük foglalkozni. Különben nem ls veszik őket komolyan. Én az ő korukban a mester szeme villanásából is tudtam, mit akar mondani. Ma papolhat nekik az ember, a végén kinevetik! — Szocialista öntudatról, munkafegyelemről ... — ... szó sem lehet. Talán később, katonaság, családalapítás után. Ha már magukra lesznek utalva, és masokkal szemben is lesznek kötelességeik. Mert ma még nem érzik, hogy volnának. Eddig még mindent megkaptak az államtól és a szülőktől. Azt hiszik, ezért nekik semmit sem kell adniuk. Ha rájönnek, hogy nem így áll a dolog, akkor nekik is, nekünk is jobb lesz. Ha nem, akkor még nagyobb bajok következnek. Mert itt nehéz embert faragni belőlük. Ha sokat győzködjük őket, egyszerűen odébbállnak. Pozsonyban több mint háromezer munkás hiányzik. Jobb fizetésért is akárhol felveszik őket. Aztán ha rájönnek, hogy milyenek, egy házzal megint tovább mennek. Egyesek még a személyazonossági igazolványukat is megsemmisítik, hogy ne lehessen kideríteni, hány helyen dolgoztak már. Az újért leguberálják a száz koronát, és kész ... Azt hiszem, nem ártana bevezetni újra a munkakönyvet. Anélkül senkit sem vettek fel, és abban minden benne volt. Vagy ki tudja, milyen megoldás segítene ... Tudom, országos viszonylatban nem tipikus az, amit a ligetfalusi gépgyárban Becker Károlytól hallottam. És nem tipikus ebben a gépgyárban sem olyan értelemben, hogy jellemző lenne az itt dolgozók többségére. A munkakerülő, a rossz munkaerkölcsű emberek magatartása a munka iránti viszony szélsőséges esete. Azonban nem egyedi, nem ritkaság számba menő eset, s bizonyított dolog, hogy mérsékeltebb formában országos probléma. Okait azonban nem lehet visszavezetni csak a munka jellegében aligalig tapasztalható változásra, vagyis arra, hogy miután a munka még nem vált az ember önrealizálásának és tényleges felszabadulásának eszközévé — a tudorhányos-műszaki forradalom általánosan még kezdeti stádiuma miatt —, nem válhatott a becsület és dicsőség dolgává sem. A munka iránti viszony lazaságát elsősorban az a gazdasági rendszer okozta, amely az embert nem tette közvetlenül érdekeltté és felelőssé a társadalmi javak előállításában. A direktív irányítási rendszer meghiúsította annak lehetőségét, hogy a társadalmi tulajdon sorsáért az egész társadalmi közösség viselje a felelősséget, s hogy e felelőssége, valamint a társadalmi tulajdon gyarapításához való hozzájárulása fejében arányosan részesüljön a javakból is. A ligetfalusi gyár helyzete sok más gyárénál azért ls rosszabb, mert lehetőségei eleve korlátozottak. Ha az új gyárat nem Pozsonyban, hanem valahol az iparban szegény délvidéken építik fel, akkor a drága gépek nem hevernének parlagon, a munkaerőhiány nem okozna gondot. És akkor ebben a gyárban ís lényegesen más lenne a munkafegyelem, mert dolgozni és keresni akaró emberek állhatnának a munkapadok mellett. Nem szép doiog az ünneprontás. A munka embere a haymarketi vérengzés mártírjaira kegyelettel emlékezve azért ünnepel ezen a napon, mert ma már van munkája, van munkához való joga, tehát elérhetővé vált számára az emberséges élet. De ennek kapcsán nem árt felfigyelni arra is, hogy miként él és élhet ezzel a -jogával, s miért nem lehet még teljes az öröme az ünneplésben. Mindanynyian érezzük, mennyire szükséges, hogy az idei május elseje ennek a felfigyelésnek a napja is legyen. Az ember munkája ugyanis nem olyan, hogy fenntartások nélküli örömre adna okot. Ideje volna, hogy változtassunk rajta. SZABÓ GÉZA