Új Szó, 1969. május (22. évfolyam, 102-126. szám)
1969-05-18 / 20. szám, Vasárnapi Új Szó
A februári győzelem után a pozíciót vesztett burzsoá elemek igyekeztek illegális úton külföldre jutni. De a határon túli ellenség sem tétlenkedett. Diverzánsokat, szabotőröket dobott át országunkba. Az akkori halÜrmenti közbiztonsági és vámőrsógek nem tudták biztosítani határunk sérthetetlenségét. Igy 1948. december 2-án a vámőröket beleolvasztották a közbiztonsági (SNB) szervek határmenti kötelékébe. Az 1949-es évben pedig ai öntudatos kommunisták százai jelentkeztek határmenti szolgálatra. Látogatóban Az autóbusz íékezeit, majd hirtelen megállt. Egy röpke pillanatra porfelhőbe burkolózott. Amikor tovább ment, egy fiatalember állt a megállónál. Kíváncsian szemlélte a tájat, a kisváros csendes utcáját. Aztán elindult a laktanya felé. Útközben meg-megállott, s ilyenkor mosoly suhant át arcán. Emlékeinek idézése közben észre sem vette, hogy megérkezett. — Kit keres, elvtárs? — térítette magához az ügyeletes altiszt hangja. — Hogy kit keresek? — ismételte a kérdést, s maga is megijedt •tőle. Két évvel ezelőtt szerelt le. Oj emberek öltötték magukra az egyenruhát. Ki tudja, a tisztek közül is emlékszik-e még valaki Cíbik Lajos őrvezetőre. — Votrüba főhadnagyot keresem ... — Szerencséje van, épp az előbb jött vissza ... Az ügyeletes a telefonhoz lép. A határőr pedig ideges mozdulattal cigarettára gyújtott. Alig szippantott néhányat, az egyik épület mögül előbukkant a főhadnagy. Fürge járásáról, egyenes testtartásáról azonnal felismerte. — Engem keres? — Nem ismer meg a főhadnagy elvtárs? — ? ? ? — A harmadik szakaszból. CS... Nem! Cfbik! Hogyne emlékeznék rád! — Egy kérésem lenne ... Szeretnék részt venni a szakasz foglalkozásán. — A Hektorral foglalkozni...? — Eltalálta... Ha lehetne róla szó. — Na gyere! A két ember, a szikár, magas főhadnagy és az ösztövér civil katonásan lépked egymás mellett. Mindkettőt más-más gondolat foglalkoztatja. A tiszt jóleső érzéssel gondol arra, hogy lám, ezek a fiúk nem restellnek száz kilométert is utazni, csakhogy viszontláthassák egykori szolgálati helyüket, a bajtársnak számító állatot. Cíbik Lajos pedig azt latolgatja, hogy mégsem utazott hiába. A harmadik szakasz körletében felsorakozva várja parancsnokát. — Fiúk, vendéget kaptunk — újságolja nevetve a főhadnagy. Majd a polgári ruhás fiatalember felé fordul. — Eredj, kérj Loósz szolgálatvezető törzsőrmestertől magadra való ruhát. Tíz perc múlva már együtt menetelnek a szomszédos gyakorlótéren. Utánuk pórázon vezetve jönnek a kutyák. Cíbik Lajos fürkészve nézi a közeledőket. Hektor is közöttük van. Rászólna, de a fegyelem nem engedi meg az ilyesmit. Az „oszolj" vezényszó után mindjárt ott terem. S lám, a hűséges állat két év múlva is megismeri. Aztán megkezdődött a gyakorlatozás. A tartalékos határőr együtt fut a többiekkel. Néha úgy érzi, hogy a szíve a torkában kalapál, de fut tovább. Verejtékes homlokkal, de nagy kitartással kúszik a drótakadály alatt. Mondani sem kell, hogy jó étvággyal fogyasztja el a katonaebédet. — Gyere, megnézzük a kutyákat, — invitálja ebéd után a főhadnagy. Több mint egy óra hosszat dédelgették Hektort, „aki" már három határsértőt fogott el és két határőr életét mentette meg. — Máskor is eljöhetek? — kérdezi a tiszttől Cíbik Lajos bizonytalanul a búcsúzás pillanatában. — El. Miért ne? — válaszolja, és férfiasan megszorítja egykori katonájának jobbiát Unatkoztok, fiúk? Szombat délután. Kint szemerkél az eső. A katonák a szobákban lustálkodnak. Az ősz hajú tiszt, mielőtt hazamenne, körüljárja egysége körletét. — Unatkoztok, fiúk? — kérdezi a 14-esben az ingre vetkőzött katonáktól. — Húsz évvel ezelőtt, amikor én idekerültem, bizony nem értünk rá unatkozni. — Sok volt a határsértés? — kérdezi az egyik újonc. — Sok, igen sok. A lövöldözés is napirenden volt. — Mondjon el egy kalandot — kérlelik többen. — Kalandot? Hát ahogy veszszük... Leül az egyik ágy szélére. Homloka ráncba szalad, amikor beszélni .kezd: — Húsz évvel ezelőtt gyakran került sor fegyveres összetűzésre. A párt hívó szavára jöttünk ide, a Sumavába. Velem érkezett P. Béla ls, akivel Szokolovotól együtt űztük a fasisztákat. Ennek a bajtársamnak a háború éveiben is megmaradt a jókedve. Sokat viccelt, de a harctól sem riadt viszsza. Hogy hányszor nézett farkasszemet a halállal, annak csak az isten a megmondhatója. Mély lélegzetet vesz, majd tovább fonja az emlékezés fonalát. — Jókedve itt sem hagyta el. A legnehezebb akciók után ő tartotta bennünk a lelket. így tavasztájt lehetett, amikor már egy hete lábon voltunk. Egy embercsempész csoport nyomára bukkantunk, de elfogni nem tudtuk őket. Az éjszaka sötétje, a riasztó mocsár mindig az utolsó pillanatban „elnyelte" őket. —• Kutyáik akkor még nem voltak a határőröknek? — veti közbe az egység példás katonája, akinek a legjobb nyomolvasó kutyája van. — Itt-ott volt egy-kettő, de nálunk még nem volt egy sem belőlük ... De hol is hagytam abba? Igen. Azon a nyirkos tavaszi éjszakán P. Bélával a mocsaraknál voltunk „lesben". Éjfél felé zajra lettünk figyelmesek. Világosan kivettük, hogy a mocsár másik oldalán vagy tíz ember halad. — Te jobbról, én balról kerülöm meg a mocsarat — adta ki a parancsot suttogva a barátom, aki rangidős volt. Gondolkodásra sem volt időnk, cselekedni kellett, mégpedig gyorsan és zajtalanul. Hogy hány másodperc, vagy perc telt el attól az időtől, hogy elváltunk, nem tudom. Béla „Állji Ki vagy"? — kiáltása élesen hasított az éjszakába. Egy géppisztolysorozat volt rá a válasz. Tüzet nyitottam én is. Fél óra múlva, amikor az erősítés megérkezett, két határsértő feküdt halva. Béla haslövést kapott. Örökké mosolygós arca, sápadt és Igen komoly volt. „Látod, végigharcoltam a háborút, s most kell búcsút mondanom az életnek — mondotta. — Bosszuljátok meg fiúk." Ezek voltak utolsó szavai. Hangja elcsuklik. — Ekkor fogadtam meg, hogy hivatásos határőrtiszt leszek. Amint látjátok, be is tartottam. De üzenete nemcsak nekem, hanem nektek is szólt... Ha megmozdul, lövök! Nagy Jancsi mindössze három hónapja öltötte magára a határőrség egyenruháját. Megtanulta, hogyan kell bánni a géppisztollyal, hogyan lehet elfogni a határsértőt. Annak ellenére, hogy néhányszor már járőrben is volt, nem hitte, hogy valamikor is találkozna hívatlan vendéggel. Egykedvűen lépeget Pospíšil tizedes után, akivel az éjszaka szolgálatban lesz. Míg lépkednek, a tizedes beszél: — Látod ott azt a bércet? Tavaly ott fogtunk el két határsértőt. — Nemigen járkálnak ezek a ml határvonalunkon. Ha valaki Csehszlovákiára kíváncsi, útlevéllel utazhat... — Ez igaz! De hívatlan vendég még nálunk is előfordul. Aztán szótlanul haladnak a 8-as határszakasz felé. Odaérve leülnek egy kőtömbre, hogy egy kicsit kifújják magukat. Közben meg is vacsoráznak. Mire végeztek, a Šumava bércei beleolvadtak az éjszakába. — Odahaza ilyenkor a lányokhoz készültünk — töri meg a csendet Nagy Jancsi. — Most meg itt ülünk, lesünk, fülelünk. — A lányokhoz most mások járnak. Mi azért vagyunk itt, hogy azok nyugodtan álmodozhassanak ... De elég a locsogásból. Gyerünk fel a szomszédos magaslatra. Ott várjuk meg az éjfélt. A parancs parancs. A katonának akár tetszik, akár nem, szó nélkül teljesítenie kell. Legalább rá lehetne gyújtani, de a cigaretta parányi tüze messziről is látszik, elárulhatná a járőröket. így nem marad más hátra, mint türelmesen várni és figyelni. — Mintha kő gurult volna le itt előttem — súgja Nagy a tizedes fülébe. Az kézszorítással jelzi, hogy ő is hallotta a zajt. Kibiztosítja géppisztolyát és kúszva elindul. Vagy húsz méter után megáll. — Te itt maradsz, én pedig megkerülöm az előttünk levő sziklatömböt. Teltek-múltak a percek. Nagy Jancsi már-már szidni kezdte magát, hogy az előbb bizonyára hallucinált. De egyszerre csak- egy emberi alakra lett figyelmes. Először. azt gondolta, a tizedes tért vissza. Amint azonban jobban megerőlteti szemét, látja, hogy egy idegen közeledik feléje. Amikor vagy tíz lépésnyire lehetett tőle, rákiáltott: — Állj! Kezeket fel! A hívatlan vendég alig tért magához a meglepetéstől, amikor a háta mögött egy újabb hang szólalt meg. — Fegyvert eldobni!... Ha megmozdul, lövökl... Majd odaszólt Nagy Jancsinak. — Értesítsd a századot... Az éjszaka csendjét nemsokára motor zúgása veri fel. A terepjáró kocsi alig néhány méterre áll meg előttük ... Oda kísérik a határsértőt, átadják az ügyeletes tisztnek. — Na — szólal meg egy kis idő múlva a tizedes — a tűzkeresztségen átestél te is ... NÉMETH JÁNOS HÚSZÉVES A HATÁRŐRSÉG iÄIBlP 0' SZOLGALATBAN...
