Új Szó, 1969. május (22. évfolyam, 102-126. szám)

1969-05-04 / 18.szám, Vasárnapi Új Szó

A LENINI FILOZÓFIA kialakulásáról IRTA: SZÁNTÓ LÁSZLÓ AKADÉMIKUS L

enin tanítását, a leninizmus t nem lehet megérteni a revizionizmus ellen vívott filozófiai és elméleti harcának ismerete nélkül. Azt az időszakot, amelyben ezek a harcok folytak, az jellemezte, hogy a burzsoázia és a proletariátus osztályellentmondása a végletekig kiéleződött, úgyszintén a a kapitalista országok, valamint a gyarmatok meg gyarmatosítók közti ellentmondások is. S ehhez járult még egy új ellentmondás keletkezése: minél kedvezőbbekké váltak a kapitalizmus megdöntésének objektív feltételei, annál képtelenebbé vált a szubjektív tényező, t. i. a munkásosztály történelmi feladatának elvégzésére. Miért? Egyrészt azért, mert a szociáldemokrata pártba a 19. század végén seregesen léptek be nem munkás módon élő emberek, tönk szélén álló kispolgárok, karierre vágyó értelmiségiek, akik magukkal hozták burzsoá jellegű műveltségüket és szemléletüket. A munkásosztályban keletkezeit egy jól kereső, nem munkás módon élő réteg, az ú. n. „munkásarisztokrácia", az óriásivá nőtt párt és gazdasági intézményeink alkalmazottai stb. Mindez és még egyéb változások következtében a munkásosztály álláspontja, —

i amelyről és amely szerint a kapitalizmust meg kell ítélni, ha ez az ítélet marxista lényegű akar lenni, amelyen állva kell meghatározni az osztályharc stratégiáját — eltolódott a vezetők és az adminisztratív alkalmazottak álláspontja felé. Ennek az állásponteltolódásnak katasztrofális következményei lettek. A másik ok az volt, hogy a kapitalizmus a szabad konkurrencia állapotából a monopolkapitalizmusba fejlődött át, s a szociáldemokrata párt vezetői azt hitték, hogy ez az új állapot a szocializmus. A nagy sikerek, melyeket a munkásosztály a szociáldemokrata párt vezetésével elért: a bérek emelése, a munkaidő lerövidítése, a gyermekek dolgoztatásának betiltása, a munkásság aktív és paszszív választási jogának a kivívása stb. úgy megszédítették a vezetőket, hogy azt kezdték hirdetni, hogy a munka és a tőke ellentmondása már nem éleződik, hanem tompul, s a kapitalizmus átnő a szocializmusba. E

zek a megalkuvó tendenciák befolyásolták a párt tudatát, ami abban nyilvánult meg, hogy a vezetők filozófiailag teljesen behódoltak a burzsoázia ideológiájának. Lenin a szociáldemokrata ideológusoknak ezt a behódolását 1908-ban írt Marxizmus és revizionizmus című cikkében így jellemezte: „A filozófiában a revizionizmus a polgári professzori „tudomány" nyomdo„Mi tartja fenn a proletariátus forradalmi pártjának fegyelmét? mi ellenőrzi? mi erősíti? Először, a proletár élcsapat öntudatossága, odaadása a forradalom iránt, kitartása, önfeláldozása, hősiessége. Másodszor, az a képessége, hogy a dolgozók legszélesebb tömegeivel, elsősorban a proletártömeggel, de a nem-proletár dolgozó tömegekkel is, felvegye a kapcsolatot közelkerüljön hozzájuk s bizonyos mértékig, mondhatnók, egybeolvadjon velük. Harmadszor, a proletár élcsapat politikai vezetésének helyessége, politikai stratégiájának és taktikájának helyessége, feltéve, hogy a legszélesebb tömegek saját tapasztalataik alapján meggyőződtek ennek a vezetésnek helyességéről. Ezek nélkül a feltételek nélkül lehetetlen a fegyelmet megteremteni egy forradalmi pártban." LENIN kain haladt. A professzorok elindultak „vissza Kanthoz" — s a revizionizmus az újkantisták után kullogott; a professzorok a filozófiai materializmus ellen ezerszer elismételt papi közhelyeket szajkóztak — s a revizionisták elnéző mosollyal azt dünnyögték [szóról szóra a legutolsó Handbuch szerint), hogy a materializmust már rég „megcáfolták"; a professzorok úgy bántak Hegellel, mint „döglött kutyával", s bár maguk ls idealizmust hirdettek, csak a hegelinél ezerszerte sekélyesebb és útszélibb idealizmust, megvető vállvonogatással intézték el a dialektikát, — s a revizionisták utánuk másztak a tudomány filozófiai elposványosításának mocsarába, a „körmönfont" (és forradalmi) dialektikát az „egyszerű" (és nyugalmas) „evolúcióval" helyettesítve, a professzorok meg dolgoztak a kincstártól húzott fizetésükért, a maguk idealista és .kritikai" rendszereit az uralkodó középkori .„filozófiához" (vagyis a teológiához) idomítva, — s a revizionisták melléjük szegődtek, és arra törekedtek, hogy a vallást „magánügygyé" tegyék — nem a modern állammal, hanem az élenjáró osztály pártjával szemben." Az akkori revizionisták első ténykedése az volt, hogy a dialektikus és történelmi materializmust kiherélték a marxizmusból mint olyat, amit a munkások úgysem értenek meg és csak zavarja őket. De mivel semmiféle gondolati rendszer nem állhat meg filozófia nélkül, a kiherélt marxizmusnak ls „támaszkodnia" kellett valamilyen filozófiára. Mivel a múlt század utolsó évtizedében a burzsoázia filozófiai köreiben az újkantiánus filozófia volt divatban, az „okos" szociáldemokrata vezetők a marxizmust az újkantiánizmussal párosították. Amikor ez a filozófia kiment a divatból és a mechanizmus jött a divatba, a szociáldemokrata ideológusok ezzel kapcsolták össze a marxizmust. Ma egyenesen megdöbbentő, mennyire elbagatelizálták a II. Internacionálé vezérei a dialektikus és történelmi materializmus filozófiáját, és módszerét, amelyet pedig Lenin a marxizmus „élő lelkének" tartottl Piehanov még 1898-ban, tehát a revizionizmus csecsemőkorában, arra szólította fel Kautskyt, a II. Internacionálé nagytekintélyű vezérét, hogy hasson Bernsteinra, akit a revizionizmus „atyjának" tartottak, szűnjön már meg zavarni az emberek fejét az újkantiánizmussal, mert ezzel árt a mozgalomnak. Kautsky így válaszolt Plehanovnak: „Nyíltan be kell ismernem, hogy az újkantiánizmus a legkevésbé sem nyugtalanít engem. Sohasem voltam erős a filozófiában, és habár a dialektikus materializmus álláspontján állok, mégis azt gondolom, hogy Marx és Engels ökonómiai és .történelmi álláspontja végső esetben összeegyeztethető a machizmussal. Ha Bernstein csak ebben az irányban hajlana el, engem ez a legkisebb mértékben sem nyugtalanítana". Ez a belenyugvás abba, hogy a marxizmus filozófiai és módszertani alapjait tudománytalan módszerrel és világnézettel cserélik fel —, jellemző a szociáldemokrata vezetők sekély marxi tudására, és egyik fő oka volt a munkásosztály és a szocializmus ügye elárulásának. B

ogdanov híveivel folytatott filozófiai vitában (1908— 1910) egy orosz munkás Kautskyhoz fordult azzal a kérdéssel, hogy nyilatkozzék a machizmusról. Kautsky így felelt neki levelében: „Kérdi tőlem, hogy Mach marxista-e? Az attól függ, mit értünk marxizmus alatt. Én a marxizmust nem tartom fiozófiai tanításnak, hanem tapasztalatait tudománynak, a társadalom különös értelmezésének. Ez a nézet persze, nem egyeztethető össze az idealista filozófiával, de nem is ellenkezik Mach ismeretelméletével sem." Ez nagyon „okos" feleleti A marxizmus nem egyeztethető össze az idealista filozófiával, de Mach idealista ismeretelméletével igen! A II. Internacinálé legnagyobb marxista filozófusa Piehanov volt. Leninre és a bolsevikokra azonban valósággal allergikus volt. „Ha az igazat akarjuk megmondani azt kell mondanunk, hogy a mostani praktikusaink és politikusaink (t. 1. a bolsevikok Sz. L.) éppen olyan gondolatszegények, ami az elméletet illeti, mint amilyen gondolatszegénység jellemezte a nem régi praktikus ökonomistákat." Vagyis Piehanov szerint Lenin és a bolsevikok fölöslegesnek tartják az elméletet. Más alkalommal ezt írta Leninről: „Soha sem tartottam Lenint csak egy kicsit is kiváló teoretikusnak, és mindig megállapítottam, hogy organizmusa miatt képtelen dialektikusan gondolkodni." Ilyen valótlanságokat állított még Piehanov is azért, mert a filozófiát az élettől és a politikától elszakítottan az íróasztal mellől gyakorolta. Legjobban bizonyltja ezt véleménye Lenin „Áprilisi tézisei"ről. Tudott dolog, hogy amíg az „Áprilisi tézisek" nem hangzottak el az orosz bolsevik vezetők is (Kamenyev Sztálin, Molotov stb.) értetlenül néztek a februári forradalom folyamatára. Persze Piehanov éppúgy, mint amazok csak felszínesen látták a folyamatot. Az „Áprilisi tézisekében mutatott rá Lenin a burzsoá demokratikus februári forradalom lényegére, objektív dialektikájára, arra, hogy az, a burzsoá és proletár forradalom elemeinek ellentmondásos egysége, s a bolsevikok feladata a szovjet államforma tartalmán nak megtisztítása a mensevikektől, és a proletár tartalommal való feltöltése, s ily módon a burzsoá demokrata forradalom átfejlesztése szocialista forradalommá. D

e Plehanovnak ugyan beszélhetett. Mivel egész életében könyvekből ismerte a szocializmust, az élő életet akkor sem tudta megérteni, ha az kézzel foghatóan kínálta magát. Az „Áprilisi tézisek"-et így kommentálta: „Meglátjuk, hogy Lenin tézisei a tér és az idő körülményeinek teljes tekintetbe nem vételével vannak megírva, úgy, hogy annak a riporternek van igaza, aki Lenin beszédét zagyvaságnak nevezte". A történelem csakhamar bizonyságot tett arról, hogy kinek a fejében volt zagyvaság! Már Lenin életében megkezdődött Lenin egyéniségének és jelentőségének kutatása, Ebben a folyamatban voltak olyanok, akik Lenin filozófiájának és egész tanításának lényegét abban látták, hogy ő tudta legjobban alkalmazni a marxista gondolkodási módszert a 20. század kapitalizmusára. Mások megint abban látták lényegét, hogy az elmélet és gyakorlat legnagyobb mestere volt. Voltak és vannak ma ls olyanok, akik szerint Lenin érdeme abban van, hogy rehabilitálta a II. Internacionálé teoretikusai által diszké reditált marxi filozófiát, a dialektikus és történelmi materializmust. Végre itt vannak a ml dogmatikusaink és revizionistáink, akik Lenint mint filozófust elhanyagolható nagyságnak tekintik, aki legfeljebb agyonpolitizálta a filozófiát. Mindezekben a jellemzésekben van egy csipetnyi igazság, de nem meríti ki Lenin jelentőségét. Az igazság az, hogy Lenin elmélyítette, konkretizálta, ekzaktabbá tette és tovább fejlesztette nemcsak a marxizmus ökonómiai és politikai tartalmát, hanem filozófiai alapjait, módszerét, logikáját, és ismeretelméletét is. Ha tömören össze akarjuk foglalni és ki akarjuk fejezni a leninizmus lényegét a filozófiában, ezt mondhatjuk: A Marx és Engels korabeli szinthez viszonyítva Lenin tovább fejlesztette a marxi filozófiát, mint tudományt. Felfedte és realizálta mint elvet azt, hogy a marxizmusban meg kell valósulnia „a dialektika, logika és Ismeretelmélet dialektikus egységének". Elmélyítette és tökéletesítette „az ellentétek egységének és harcának" a törvényét, mint a „dialektika magvát", és ezen törvény összefüggését a dialektika többi fő törvényeivel. Kifejlesztette a tükröződés elméletét, külön hangsúlyozva a szubjektum aktív szerepét a megismerés folyamatában. Következetesen és hangsúlyozva alkalmazta s ezzel példát mutatott a pártosságra a filozófiában és a tudományban. E

zeket az új momentumokat Lenin nem érte el csupán a „marxista filozófia belső tendenciáinak logikus fejlesztésével", amint az szokás volt, és ma is gyakran az, hanem a konkrét valóság konkrét analízisével vonta ki abból. S ez lényeges újdonság.