Új Szó, 1969. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1969-04-11 / 85 szám, péntek

OLÉSEZETT A CSEMADOK KB elnöksége A Csehszlovákiai Magyarok Társadalmi és Kulturális Szö­vetsége Központi Bizottságának újonnan megválasztott elnök­sége — Dobos László vezetésé­vel _ 1969. április 10-én Po­zsonyban megtartotta a X. rend­kívüli országos közgyűlése utáni első ülését. Az elnökség beiktatta funkciójába Szőke Józsefet, a CSEMADOK KB új vezető titkárát. Az ülés napirendjén számos, a CSEMADOK jövőbeni társa­dalmi és kulturális munkáját érintő kérdés szerepelt. Az el­nökség jóváhagyta a CSEMA­DOK X. rendkívüli országos közgyűlésének rövid értékelé­sét, s feladatul adta a titkár­ságnak, hogy a közgyűlésen elhangzott vitafelszólalások anyagát dolgozza fel és az ott elhangzott javaslatokat munkájában érvényesítse. Az elnökség továbbá több olyan intézkedést foganatosított, ame­lyek a CSEMADOK programjá­nak megvalósítását tűzik ki célul. A CSEMADOK KB Elnöksége meghallgatta Major Ágoston, a Hét főszerkesztőjének a je­lentését és tudomásul vette azt. Megtárgyalta továbbá ögy új magyar nyelvű hetilap kiadásá­val és koncepciójával össze­függő kérdéseket. Ezzel kap­csolatban olyan határozatot hozott, amely e kérdés miha­marabbi tisztázását szorgal­mazza. Végül az elnökség megtár­. gyalta a csehszlovákiai ma­gyarság helyzetét érintő né­hány időszerű kérdést és in­tézkedést (nemzetiségi tanács jóváhagyása, miniszterhelyette­sek kinevezése). A Csehszlovákiai Magyarok Társadalmi és Kulturális Szö­vetsége Központi Bizottsága Elnökségének állásfoglalása A Csehszlovákiai Magyarok Társadalmi és Kulturális Szö­vetsége Központi Bizottságának Elnöksége az 19B9. április 10 én tartott ülésén megtárgyalta a CSKP KB és az SZLKP KB, valamint a Nemzeti Front és a kormány nyilatkozatát, ame­lyek az utóbbi hetekben ha­zánkban kialakult helyzetet elemezték. A CSEMADOK KB Elnöksége egyetért a párt és állami szer­veknek a köztársaság politikai és társadalmi élete normalizálá­sára irányuló törekvéseivel, s támogatja azt. Elítéli azokat a megnyilvánulásokat, melyek a sportszeretetből fakadó örömet antiszocialista és szovjetellenes hisztériakeltésre használta fel, s vandál, kulturálatlan csele­kedetekkel megzavarták az or­szág életét, hátráltatják a bo­nyolult társadalmi és politikai helyzetből a kibontakozást. A nemzetközi munkásmozgalom sok-sok éves tanulsága és sok­szor keserű tapasztalata iga­zolja, hogy a proletár interna­cionalizmus az egyedül járha­tó út, s a szocializmusellenes ideológiák egyik legveszélye­sebbje a nacionalista gyűlölet szítása. A társadalmi-politikai válság­ból kivezető út alapja, hogy a párt következetesen érvényesít­se az internacionalizmus elvein nyugvó politikáját és gátolja Kommentárunk Willy Brandt nyugatnémet külügyminiszter az elsők között reagált a Varsói Szerződés tag­államainak budapesti nyilatko­zatára. Szavaiból érezhető, hogy nem utasítja vissza az eu­rópai biztonságról és az euró­pai államok kölcsönös együtt­működéséről tárgyaló összeuró­pai értekezletre tett javasla­tot. Sőt, Brandt rámutatott, hogy a budapesti nyilatkozat bizonyos pozitív vonásokat tar­talmaz. Az ember azt hihetné, hogy az NSZK nem fogja akadályoz­ni az értekezlet összehívását. Am az uniópárt vezetőinek megnyilatkozásai kezdettől fog­va tartózkodóbbak voltak, sőt egyesek el is utasították az ér­tekezlet gondolatát. A hivata­los nyugatnémet sajtóban most az a nézet dominál, hogy Nyu­gat-Németország addig nem ve­het részt a javasolt összeuró­pai értekezleten, amíg a Varsói Szerződés tagállamai ragasz­kodni fognak a budapesti nyi­latkozat egyes olyan kitételei­hez, amelyek a nyugatnémet politikai körök véleménye sze­rint az NSZK ellen irányulnak. Nagyon világosan fogalmazta meg ezt a hamburgi jobboldali Die Welt. „A szövetségi kor­mány nem hajlandó részt venni az európai értekezleten, ha Moszkva ragaszkodni fog a bu­dapesti nyilatkozatban felso­rolt jeltételekhez", — írta a napokban. így tehát szembetűnő nézet­eltérések merülnek fel a kor­mányzó pártok között. A szo­ciáldemokrata párt hajlandó lenne tovább menni, mint a Ke­reszténydemokrata és a Keresz­tényszociális Unió, ám a kor­•neg a szocialistaellenes és na­cionalista uszítás minden for­máját. A magunk részéről ká­rosnak tartjuk ezeket a meg­nyilvánulásokat azért is, mert akadályozzák a párt akcióprog­ramja megvalósulását, s így nemzetiségi létünk alapvető, megoldást sürgető problémái­nak a rendezését is. Azt a né­zetet valljuk, hogy Szlovákiá­ban a konszolidációs folyamat elválaszthatatlan a nemzetiségi kérdés igazságos és humánus rendezésétől. Sajnálattal kell azonban megállapítanunk, hogy egyes személyek és antiszocia­lista erők leplezetlen naciona­lizmusa fokozza a társadalmi feszültséget s hátráltatja a párt velünk kapcsolatos helyes és becsületes szándékai megvaló­sítását. És ez egyre inkább nyugtalanítja a csehszlovákiai magyarságot. A CSEMADOK Központi Bi­zottságának Elnöksége meg­nyugvással állapítja meg, hogy a csehszlovákiai magyarság kö­rében nem került sor szélsősé­ges megnyilvánulásokra, s tá­mogatják a párt akcióprogram­jából és a CSKP KB novemberi plenáris üléséből eredő felada­tokat. Meggyőződésünk, hogy Csehszlovákia magyarsága a jö­vőben is, akárcsak a múltban munkájával és helytállásával bi­zonyítja a szocializmus iránti hűségét, internacionalizmusát és hazaszeretetét. — Persze, hogy más ez a mai világ, mint a negyedszázaddal ezelőtti volt. A szocializmus rengeteg értékkel gazdagította, ez vitathatatlan. Ezernyi bizo­nyítékot lehetne jelsorolni, hogy az a huszonöt év azért nem múlt el nyomtalanul. Csakhogy az elmúlt években ti, tollforgató emberek, nem min­dig azokat a bizonyítékokat so­rakoztattátok jel, amelyeknek valóban súlyuk van •— mondot­ta a minap egy beszélgetésünk során értelmiségi barátom. — Milyen bizonyítékokat akarsz még? — tiltakoztam . Negyedszázaddal ezelőtt, tej­felesszájú sihederként, egy jegyzői irodába kerültem írnok­nak. Adóíveket meg hasonló undok nyomtatványokat pusztí­tani. A tekintetes úr — a fő­jegyző — úgy trónolt pirinyó írnoki mivoltunk felett, akár egy hirtelenszőke, erősen gyomrosodó Buddha a hívei fe­lett. Szavai égi nyilatkozatnak számítottak. (Még égibb nyilat­kozatnak csak neje őnagysága szavai számítottak, lévén a csa­ládi vagyon és a nemesi szár­mazás a nej oldalán, aki vi­igazságom tu­datában. — Gon­dolj csak a szinte újjáépült falvakra, váro­sokra, a szövet­kezeti dolgozók udvarán álló ^^^^^^^^^ autókra meg a többi dologra, amit el sem lehetne választani az elmúlt két évtizedtől, még ha sok volt benne a buktató ls. — Látod, ez az! — csapott le a barátom. — Újjáépült fal­vak, városok, autók meg ezek. Mindig csak ezek. Pedig szerintem nem ezek a leg­meggyőzőbb bizonyítékok. Mert ezekből másutt talán még több van. Legalább is sok he­lyen van több belőle. Éppen ezért nem a legerősebb bizonyí­ték. Mert szerintem, megbo­csáss, ezek elhomályosítják a legfőbbet, az embert. Azt, hogy mennyiben változott meg az ember. Erről kellene több bizo­nyíték. Körömszakadtáig védtem a magam igazát. Hogy ezek a dolgok szorosan összefüggnek az emberrel, az ember felemel­kedésével. Hiszen aki jobban, emberségesebben él, az már bi­zonyos mértékig fel is emelke­dett; végeredményben az anya­gi jólét a szocializmus egyik célja. — S különben is, ha egyszer úgy adódna, hogy bizonyítéko­kat kellene felhoznod az Igaz­ságod mellett mihez tudnál nyúlni? — próbáltam kiugratni a nyulat a bokorból, remélve, hogy erre a kérdésre barátom még válaszolni sem tud. — Persze, hogy tudnék. Én például megírnám azt, hogyan találkoztam húszegynéhány év múlva valakivel, akivel negy­venöt előtt elég gyakran ta­lálkoztam, természetesen a maitól merőben eltérő körülmé­nyek között. S szerintem ez az eset sok mindent bizonyíta­na ... BIZONYÍTÉK mány állásfoglalásáról az unió­párt dönt, függetlenül attól, hogy a külügyminiszter szo­ciáldemokrata. A nyugatnémet alkotmány értelmében a szö­vetségi kancellár határozza meg Bonn és az európai értekezlet a kormány politikai irányvona­lát, a kancellár pedig keresz­ténydemokrata. A szociáldemokraták nyilván összehasonlították a Varsói Szerződés tagállamainak mosta­ni budapesti nyilatkozatát az 1966-os bukaresti nyilatkozat­tal, amely sokkal élesebb hang­nemű volt. A bukaresti nyilat­kozat megállapította, hogy az Egyesült Államok agresszív körei igyekszenek mindinkább elmélyíteni Európa kettészakí­tottságát, fokozzák a fegyver­kezést, élezik a nemzetközi fe­szültséget, gátolják a nyugat­és kelet-európai népek normá­lis kapcsolatait. A bukaresti nyilatkozat értelmében a nyu­gatnémet militaristák és a re­vansista erők még veszélye­sebb európai politikára ösztön­zik az Egyesült Államokat. Ez­zé szemben a budapesti nyi­latkozat kerüli az éles kifeje­zéseket és vádakat, s a konst­ruktív lépésekre és intézkedé­sekre irányítja a figyelmet. Brandt nyilván a Varsói Szer­ződés tagállamai jóakaratának megnyilvánulását látja a nyilat­kozatban, mely szerint meg kell oldani az Európára nehezedő problémákat. A kereszténydemokraták vi­szont a budapesti nyilatkozat­nak arra a fejezetére figyeltek fel, amelyben az európai biz­tonsági szavatolásának feltéte­leiről van szó. E részben utalás van a jelenlegi európai hatá­rok — köztük az Odera—Neis­se határvonal ' sérthetetlensé­gére, az NDK és az NSZK lé­tezése tényének elismerésére, annak fontosságára, hogy az NSZK mondjon le az egész né­met nép képviseletének Jogá­ról, az atomfegyvernek bármi­nő formában történő birtoklá­sáról. A budapesti nyilatkozat azt is megállapítja, hogy Nyu­gat-Berlin különleges statútum­mal rendelkezik, s nem tarto­zik Nyugat-Németországhoz. Az uniópárt vezetői riadót fújnak, s azt hangoztatják, hogy az eu­rópai értekezleten az NSZK tulajdonképpen a vádlottak padján ülne. A bonni kormány azzal a kezdeményezéssel állott elő, hogy a NATO tagállamai fog­laljanak el egységes álláspon­tot a budapesti nyilatkozattal kapcsolatban. A Varsói Szerződés tagálla­mai világosan kijelentették, hogy az összeurópai értekezlet előkészítésének és összehívá­sának módjára vonatkozó bár­milyen javaslatot készek meg­vitatni. A nyugatnémet részről elhangzott ellenvetések és fenntartások ellenére tehát még mindig van bizonyos re­mény, hogy ügyes diplomaták­nak sikerül valamennyi európai állam számára elfogadható megfogalmazást találniuk, ami lehetővé teszi ezeknek az álla­moknak részvételét az értekez­leten. JAN BLANSKÝ szont igencsak a sor végén áll­dogállhatott, amikor a jóisten a női bájakat osztogatta.) Mon­dom, a tekintetes főnök maga­san felettünk trónolt. De még magasabban trónolt a falusi fe­lek feje fölött, akiket ő nemes közvetlenséggel parasztoknak nevezett. Aztán jött negyvenöt és a te­kintetes urat elfújta az idők szele. Jómagam is befejeztem jegyzői pályafutásomat. Abban a faluban azóta alig egyszer­kétszer jártam. Megfakultak az emlékek, az emberek arca el­mosódott bennem, itt-ott felvil­lantak még emlékezetemben a nevek, az adatok, de már csak úgy személytelenül, összefüg­géstelenül. A közelmúltban aztán ismét elkerültem abba a faluba. Egy­kori működésem szinterére, a községházára is. Ma is ugyan­olyan szürke kívülről, ablakai­ról most is pattogzik a festék, mint akkor. De a jegyző helyett a titkár várja a feleket, akik közül igen sokan az én ügyfe­leim is voltak negyedszázaddal ezelőtt. A hivatalos időnek már régen vége volt. A titkárral beszélget­tem, amikor sarkig tárult az iroda ajtaja és kopogtatás nél­kül belépett rajta a fél. Valami köszönésfélét mormogott. Ott­honosan mozgott az irodában. Kalapját az asztal sarkára dob­ta s belesüppedt a legközelebbi székbe. Cigarettát kotorászott elő, minket is megkínált és nagy nyugalommal rápöfékelt. Csak azután szólalt meg. — Imre, sertésvágási enge­dély kell — vetette oda a tit­kárnak csak úgy foghegyről, nagy füstfellegeket fújva. — Mikor öl? —• kérdezte a titkár. — Holnapután — hangzott a válasz, majd figyelmeztetően emelte fel az ujját. — De hol­nap nem érek rá eljönni. — Pedig láthatja, jános bá­csi, hogy most vendégem van, meg amúgy is vége a hivatalos időnek — méltatlankodik a tit­kár. — Majd eljön holnap az engedélyért a felesége. Az öreg felfortyant. — Az egész dolog tíz percig sem tart, és addig a vendég úr is várhat. Csak nem gondolod, hogy ilyen vacak papírért két­szer szaladunk a községházára. Nem érek rá itt üldögélni, ne­kem etetnem kell. Mit lehet ilyen esetben csi­nálni? Ismét kinyitni a fióko­kat és megcsinálni a kért pa­pírt. A titkár is ezt tette. Köz­ben még az öreg elmondott egy verset azokról a lelkiismeret­len tisztviselőkről, akik csak úgy rángatják a dolgozó embe­reket, mintha dróton függené­nek. Pedif hát van az emberek­nek más dolguk is, mint holmi községházákra futkosni, vacak papírokért, amit csak a sze­gény emberek bosszantására gondoltak ki. Kezdetben mulattatoft a do­log. S aztán — ahogy az öreg beszélt — egyre erősebb lett bennem az érzés, hogy én Is­merem ezt az embert. Job­ban mondva, ismertem valami­kor. Nekem is volt felem annak Idején. A neve ugyan már nem mondott semmit számomra, de magas, kissé görnyedt alakja, széles, lapos arca, mélyen ülő, ravasz szemei ott éltek emlé­keim mélyén. Csakhogy akkor sokkal fiatalabb volt, úgy a negyven körül járhatott. Igen, 6 az, az egykori ügyfe­lem. Ö akkor is eljárt hozzánk a jegyzőségre. Csakhogy akkor nem így jött be az irodába. Sem ő, sem a többiek a falu­ból meg a környékről. Mind­azok, akiket egykori tekintetes főnököm nemes közvetlenséggel parasztoknak titulált. Abban az időben a jegyzői irodába való belépés a követ­kezőképpen zajlott le: Az ügyfél kint az utcán, az iroda előtt, leverte a port mez­telen lábáról, cigarettáját gon­dosan eloltotta, és a csikket a zsebébe rakta. A folyosón egy­szer-kétszer megköszörülte a torkát, a tekintetes úr ajtaja előtt levette a kalapját, amely­ről hosszú cafatokban lógott a napégette szalag. Megnyálazta tenyerét és gondos mozdulatok­kal igyekezett lesimítani szer­teágazó haját, sörteszerű baj­szát. Idegesen topogott egyik lábáról a másikra. Megnézeget­te az ajtón levő zománcozott táblát, reménykedve felpillan­tott az égre, hogy hátha nem kell bemennie a tekintetes úr­hoz, valami csoda megmenti. Csodák persze már akkor sem voltak. így hát az ügyfél nagy sóhajtás után begörbítette Jobb keze középső ujját, és a bütykével lassan, óvatosan, de nem túl hangosan egyszer meg­koccintotta a tekintetes úr aj­taját. Aztán várt, kissé előrehajol­va, fülét az ajtó felé irányítva, lélegzetét visszafojtva. A tekin­tetes úrnál nem volt bent sen­ki. De soha senkinek sem mondta elsőre, hogy szabad. Azt mondogatta, hogy parasz­tot meg kell egy kissé várakoz­tatni. Az ügyfél tehát várt. Mivel nem jött válasz, meg aztán le­het, hogy a kopogtatás is halk volt, Ismét megkoccantotta bütykével a szürke deszkát. Míg a válaszra várt, idegesen moz­gatta két hatalmas, előremere­dő lábujját, amelyek mintha külön éltek volna lábain. Végre felhangzott az „igen". Az ügyfél úgy nyitotta ki az ajtót, mintha sötét éjjel, ide­gen lakásba, páncélszekrény ki­rablása céljából tört volna be. Alázatosan hajlongva köszönt, és megállt az egyik sarokban, le nem véve tekintetét a tekin­tetes úr kezében percegő toll­ról. A jegyző úr nagy sokára fel­pillantott. Ha józan volt, akkor kedvetlenül, unatkozva. Ha it­tas volt (többnyire), akkor in­gerülten, nyersen szólt az ügy­félhez. — Maga dörömbölt azon az ajtón? — Igenis, tekintetes jegyző úr... vagyis hát, nem döröm­böltem ... — Ne dadogjon itt összevisz­sza. Azt mondtam: dörömbölt, akkor dörömbölt is. Megértet­te?! — Iegnis, tekintetes úr . .. — Ne szellemeskedjen. S máskor úgy jöjjön be egy iro­dába, ahogy emberhez illik. Most pedig nyögje ki, mi ba­ja... A fél kinyögte. Szó szerint, kinyögte, mert ilyen fogadtatás után csak nyögni lehetett. No meg fizetni a tekintetes úrnak. Minden szóért, minden tollvonásért. Azért is, hogy egyáltalán szóba állt valakivel. Szóval így ment be huszonöt évvel ezelőtt a jegyző úrhoz az az ember, akivel a minap egy helyi nemzeti bizottság irodá­jában találkoztam. Egykori ügy­felem. így mentek be a többiek is, akiknek ügyes-bajos dolguk akadt a falu hatalmas uránál. Ennyi a bizonyíték, amely­lyel barátom bizonyítani akar­ja, hogy a változás, amely az elmúlt két évtizeddel együtt Jár, nem mérhető le az autók, a lakások, a tévékészülékek számában. Az igazi bizonyíték az, ahogyan manapság megy be a községházára az egykori fél. Jobban mondva az igazi bizonyíték az a különb­ség, ahogyan egykor járult a tekintetes úr elé a falu embe­re és ahoqyan ma nuitla be a helyi nemzeti bizottság irodájá­nak ajtaját. S mivel barátom nem tollfor­gató ember, beleegyezésével én írtam meg helyette ezt a dolgot — de remélem, hogy a bizonyí­ték így sem veszített súlyából. AGÚCS VILMOS

Next

/
Oldalképek
Tartalom