Új Szó, 1969. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1969-04-20 / 16 . szám, Vasárnapi Új Szó

- ÉďlältiStjififeäug • „v • lAeňitX

' .H inovjev holmiját elcsomagolták. Lenin felvidult, tréfálkozott. — Mindent összekevertünk — mondotta. — Nem tudom, mi a magáé, és mi az enyém. No, majd kap Zlata Jonovnátöl... — Maga pedig Nagyezsda Konsztantyinovnátói! — Én nem, hiszen tudja, ő mennyire nem e világról való... Meg aztán a maga holmija jobb, legalábbis nekem úgy tetszik. Nem? A más holmiját mindig jobbnak látja az ember... Zinovjev arca clfelhősödött: nyilvánvaló, Lenin kerüli a komoly beszélgetést. Jemeljanov és Szerjozsa levitte a holmit a csónakba. Amikor besötétedett, Zinovjev és Sotman felkerekedett. Lenin kezet szorított Zinovjevvel, és azt mondta: — Legyen óvatos, Gri- K A Z A K E gorij ... Ki tudja, mikor sikerül találkoznunk. Remélem, hamarosan. És teljes egyetértésben. Zinovjev elcsukló hangon sietve rávágta: — Hát persze, perJemeljanovnak nehezen sikerült elfojtani mosolygását. Ennyit mondott mindössze: — Nem megy az! —De talán mégis eljönne? — Mondom neked, hogy nem megy! — Éri a mi nyelvünkön? Jemeljanov Leninre sandított. Leninnek egy arcizma sem rándult, szeme szinte teljesen eltűnt, érdektelen, közönyös, keskeny réssé szűkült. — Nem — felelte Jemeljanov. — Csak finnül tud. Én tudok egy kicsit finnül, így nagy nehezen megértjük egymást. — Már magához tért az ijedtségből, és nekibátorodva folytatta: — Nem megy ez hozzád, ne is próbálkozz vele. Én is kérVICS Lenin örvendezve emelte rá tekintetét, de Zinovjev már megbánta békülékeny hangját, és mérgesen gondolta: „Már megint engedek neki? Ahelyett, hogy határozottan harcolnék a pártra nézve olyan végzetes szélsőséges nézetek ellen, megint engedek Lenin akaratának és varázsának? Nem! Nincs jog erre!" Szárazon kijelentette: — Reméljük a legjobbakat. Lenin nem válaázolt, csak elsötétedett az arca. De azért elkísérte a parthoz a távozókat, s amikor a csónak elindult, hosszan nézett utána, időnként megcsóválta a fejét. Kellemetlen idő volt, a megújuló szélrohamok fölkorbácsolták a tó vizét, a csónak hol a tarajos hullámtetőkre emelkedett, hol szinte eltűnt a szemük elől. Hamarosan beleolvadt a sötétbe. — Hát igen — mondta Lenin, és Jemeljanovhoz fordult, aki ott maradt vele a parton. — A csónakok elúsznak, és az élet megy tovább a maga útján. — Aztán hozzátette: — Rakjunk tüzet? — Gyerünk! — felelte készségesen Jemeljanov, s úgy tett, mintha nem venné észre, hogyan kapcsolt át Lenin titkos gondolatáról mindennapos kunyhöbeli életükre vonatkozó beszélgetésre. Jemeljanov tartózkodó ember volt, nem mondotta ki hangosan, amit gondolt, de ő is sok mindent értett az utolsó napok bonyolult kapcsolataiból, és lelke mélyén együtt háborgott és kesergett Leninnel. Másnap késő este kijött hozzájuk fényképezőgépével Dmitrij Lescsenko, régi párttag, aki egy időben a Zvezda és a Pravda munkatársa volt. Most Nagyezsda Konsztantyinovna Krupszkajával dolgozott együtt a vibori kerület elöljáróság kulturális és népművelő bizottságában. Reggelig beszélgetettek a pityeri dolgokról. Nagyezsda Konsztantyinovnáról, meg Lunacsarszkiról, akit Lescsenko lakásán tartóztattak le, nála lakott az utóbbi időben. Lenin hajnalban felébresztette Lescsenkőt, aki nemrég aludt el, és türelmetlenül nógatta: — No, fényképezzen már le. Parókában, sapkával a fején várt. Lescsenko fölnézett a ködös égboltra, és megcsóváta a fejét: — Kevés a fény. — Mégis nekilátott. Nem volt állványa, a fényképezőgépet a kezében tartotta, de sehogyan sem tudta elkapni a lencsében Lenin arcát. — Üljek talán le? — kérdezte Lenin. — Nagyszerű lenne! Lenin szótlanul leguggolt, és türelmesen várta, amíg Lescsenko lefényképezi. Aztán elkísérte a csónakhoz, és búcsúzásnál kissé zavartan megkérte: — Ne beszéljen Nagyezsda Konsztantyinovnának erről a... hogy is mondjam csak... környezetről. .. Nyirkos levegő, ázolt szénaboglya, és a többi. Megegyeztünk? Mondja azt, hogy minden nagyon jó, kényelmos, száraz... Nem felejti el? Vigyázzon! Két nap múlva elkészült az igazolvány. Lenin figyelmesen megnézte, s nagyon elégedett volt: feltehetőleg semmiféle gyanúra nem ad okot. Végre elérkezett az indulás napja. Lenin meg Jemeljanov Sotmant várták, aki nem tudni miért, késett. Egyszer csak az erdőből felhangzott Szerjozsa figyelmeztető füttyjele, ő vette át Koljától a „felderítő" szerepét. Lenin azt hitte, hogy Sotman jön, és elindult elébe. De Sotman helyett egy ismeretlen fiú jelent meg az erdő szélén, mögötte pedig egy munkásruhába öltözött férfi. Lenin megállt, majd lassan viszafordult a kunyhó felé. Jemeljanov elsápadt, minden izma megfeszült, de aztán nyomban elernyedt, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Felismerte Rasszolovot és fiát, Vityát. — Adj Isten, Nyikolaj Alekszandrovics — köszönt Rasszolov. Gyors tekintetet vetett a boglyára, majd a csőszkunyhó mellett guggoló Leninre. — Jókora boglyátok lett... Talán bizony be is fejeztétek már a kaszálást? — Hát úgy nagyjából) — felelte Jemeljanov. — Talán átjönne hozzám a te finned egy kicsit kaszálni? Akárcsak egy napra, de még egy fél is elég lenne. Egyedül sehogy sem boldogulok vele. Jómagam nem vagyok valami egészséges, Vilya meg még gyenge hozzá. RÉSZLET 1 MKMMI * .ff m H " Ä KONDOR LAJOS rajza tem, kaszálja még le a parti sávot, de siet haza, valami baj van náluk otthon. Rasszolov nagyot sóhajtott, sajnálkozott, aztán Vityával együtt elment. Amíg lépéseik zaja el nem halt, s még utána is vagy egy percig Lenin meg sem moccant. Aztán hirtelen felegyenesedett, nagyot nevetett, huncut fények villantak meg szemében. — Köszönöm. — Nyikolaj Alekszandrovics, hogy nem szerzeit el béresnek. — Nem lenne kifizetődő — nevetett Jemeljanov is. Még sokáig mulattak az eseten és csak Sotman megérkezése vetett véget a vidámságnak, fordította komolyabbra a hangulatot. Sotman, akit rendkívül izgatott a ránehezedő felelősség tudata, képtelen volt megérteni, hogyan nevetgélhet Lenin a rendkívül veszélyes utazás előtt. Sotman nem egyedül jött. Középtermetű, keménykötésű finn férfi kísérte. Lenin üdvözölte, és bemutakozotl neki: — Ivanov! — Rahja — felelte szemrebbenés nélkül a finn. Jemeljanov és Szerjozsa levitték Lenin holmiját a csónakba. Aztán Jemeljanov visszajött, és Szerjozsa átvezette a holmival a túlsó partra. Amíg Jemeljanov és Sotman véglegesen megegyeztek, milyen úton mennek a finn vasútvonalig, csaknem teljesen besötétedett. — No. ahogy mondani szokás, szerencse fel! — mondta Jemeljanov. Hangja ünnepélyesen csengett. — Induljunk, Vladimír Iljics! Ű ment előlre, mögötte Rajha, Lenin meg Sotman zárta a sort. Kolja éppen ez idő tájt érkezett vissza Petrográdról. Nem talált otthon mást, csak kistestvéreit —édesanyja elment valahová, dolga akadt —, Kolja nem sokáig törte a fejét, felnyalábolta a Petrográdon vásárolt tankönyveket és füzeteket, beült a csónakba, és átevezett a tő túlsó partjára. Szerjozskával elkerülték egymást. A parton kikötött, kiugrott a csónakbői, és dobogó szívvel futott a kunyhóhoz. Az ismerős tisztáson csend honolt, egy lelket sem látott. Köröskörül minden elhagyatott volt. A szolgavas a tábortűz kihűlt hamujában hevert. A kunyhóban nem volt sem párna, sem takaró, az égvilágon semmi. A földre terített széna sem őrzött már semmit az emberi testek melegéből. Kolja reszketni kezdett a borzalomtól, azt hitte elfogták Lenint és letartóztatták. De aztán megtalálta a széna alatti ismerős helyen az újságkötegeket, meg aztán a szénaboglya is, a kunyhó is teljesen ép, érintetlen volt. Akkor megértette, hogy Lenin csak eltávozott innen. Körülötte minden oly elhagyatott volt, mintha az elmúlt idő csak kurta, csodás álom lett volna, mintha semmi sem lett volna igaz, sem Lenin, sem azok a vidám esték a tűz melett, sem a madárfütty, sem a felderítés, sem az ígéret, hogy majd együtt tanul Koljával, semmi az égvilágon. Elment, még csak el sem búcsúzott tőle, becsapta. Kolja ránézett könyveire, füzeteire, és keserves sírásra fakadt. Aztán elmúlt a megbántottság érzése, csak szomorúsága maradt meg, amely túlságosan nagy volt Kolja kis gyermekszívének. Sokáig ült a kihűlt tűz mellett, majd végül is felállt, és lassú léptekkel megindult a tó partjára, régi élete felé, amely most egyszerre olyan üresnek és érdektelennek rémlett nelíi. . Lenin és útitársai eközben már messze jártak. Kiértek egy mezei útra, ahonnan letértek egy kis ösvényre. Kis patak állta útjukat. Jemeljanov meg akarta kerülni az akadályt, de Lenin levetkőzött és elszántan keresztülgázolt a kis vizén. A többiek követték példáját. Egy idő múlva elég nagy mocsaras részhez értek, ezt elkerülték, de egyszerre csak égő lőzeglápun találták magukat. Körülöttük égett a bozót, a füst csípte a szemüket, talpuk alatt izzott a turfa. Végre Jemeljanov rátalált az ösvényre. Még vagy fél órát bolyongtak a sötétben, amikor távoli mozdonyfüttyöt hallottak. — Azt hiszem, végre kijutottunk — szólalt meg bűntudatosan Jemeljanov. — No hiszen, szép kis vezetők! — csúfolta mindhármukat Lenin. — Se három versztás térképünk nincsen, sem az utat nem tanulmányozzák előre... Igy aztán a háborút is elveszthetjük magukkal. .. — Majd beletanulunk, Ivanov elvtárs! — szólalt meg a sötétben halkan, ravaszkásan a mindeddig hallgatag Rajha. — Lenin komolyan válaszolt neki: — Csak minél hamarabb, az idő drága! Azután Jemeljanov Rajhával együtt elindult az állomásra, hogy körülnézzenek. Lenin meg Sotman leült egy fa alá. Az éjszaka sötét volt, a hold sem világított, lassan telt az idő. Lenin megérezte zsebében a kék füzetet. — „Ahá — mosolygott. — A kék füzet! Jó volna minél hamarabb befejezni a brosúrát. Vajon sikerül-e? Meglátjuk, mi vár rám ezen az állomáson, no meg a cél felé vezető többin... Vajon hány ilyen állomás lesz még?..." Amikor Jemeljanov Rajhával visszatért, és elmondta, hogy a közelben Cyibuni állomás van, nem pedig Levasovo, mint ahogy gondolták, a vér is meghűlt ereiben: Gyibuni mindössze hét kilométerre van a finn határtól, mi sem könynyebb, mint összetalálkozni a határvadász járőrrel. De hát nem volt más választásuk. Elindultak. A távolban megcsillantak az állomás sápadt lámpái. Lenin szemét erőltetve egy ideig fürkészőn nézte ködösen pislákoló fényüket. Aztán hirtelen megszaporázta lépteit, utolérte Jemeljanovot, és megérintette a vállát. — Nos, Nyikolaj Alekszandrovics — mondta. — Ki tudja, mi történhet a nagy zűrzavarban. Tehát azt akarom, adja át hálás köszönetemet Nagyezsda Kondratyevnának, a fiúkat üdvözlöm, Kolját külön is. — Köszönöm, átadom. — Nagyon hálás vagyok magának meg a feleségének mindenért. Sok gondot okoztajn maguknak, de azért tartsanak meg jó emlékezetükben. — Hogy beszélhet így, Vlagyimir Iljics... Egész szívünkkel... — No, akkor jól van.. . Igaz is, nagyon kevés pénz van nálam. Feleségem, Nagyezsda Konsztantyinovna tud a dologról... Az első adandó alkalommal megtéríti minden költségüket.. . — Igazán, Vladimir Iljics! Megharagszom! Istenemre mondom, megharagszom! — Jól van, jói! „Megharagszom!" Maguk nem olyan gazdagok, hogy eltartsák a menekülő forradalmárokat. .. Igaz, mielőtt elfelejtem, azt az Alekszejt, emlékszik, „az összekötőt"... ne bántsák. A tévedésért nem kell büntetni. Magától is megérti majd a dolgot. Az események, a forradalmi tapasztalat majd hozzásegít a megértéshez... Egyszóval, ne bántsák... — Így lesz, Vlagyimir Iljics! — Mert én jól ismerem az elvtársainkat. Szükségtelenül piszkálni fogják... Nagyon kérem, ne feledkezzék el erről. — Így lesz, Vladimir Iljics, nem felejtem el. — Hát ez volna minden... Es köszönöm. Jemeljanovot mélységes boldogsággal töltötte el ez a beszélgetés, maga sem tudta, miért. Csak később értette meg, hogy itt nem egyszerűen csak Lenin megértő emberiességéről volt szó, és még csak nem is arról, milyen körülmények között nyilvánult meg ez az emberiesség; a dolog lényege Lenin határtalan hitében rejlett, hogy az események szükségszerű menete folytán Alekszej amúgy is megérti, meg kell hogy értse tévedését. Jemeljanov talán csak ebben a pillanatban értette meg valóban, hogy a munkásforradalom csakugyan a legközelebbi jövő ügye, és csak ekkor ébredt tudatára teljesen, milyen embert rejtegetett magánál Razlivban. Az állomás fényei egyre közeledtek. Lenin megállt, bevárta Sotmant, és újra az előbbi sorrendben mentek tovább: Jemeljanov és Rahja elől, Sotman Leninnel mögöttük. NIKODEMUSZ ELLI fordítása