Új Szó, 1969. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1969-04-20 / 16 . szám, Vasárnapi Új Szó

CS. L.-t tizenkét éve nem láttam. Hallottam, hogy nem sikerült a házassága, azt is beszélték róla, hogy iszik, kártyázik. Eh! gondoltam, talán csak a kisvárosi pletyka híresztel ilyesmit róla. Aztán egyszercsak találkoztunk. Fáradt volt és szomorú, és elmondott mindent: Ha két ember nem illik egymáshoz, az isten se boronálhatja össze őket. A rossz ízlés megtűri egymás mellett a giccses festményt Van Gogh Csendélet bronzvázában című nyomata mellet, de az akaratos, uralkodó típusú asszonyt soha nem szokfa meg a csendességet szerető, ábrándozásra, verselésre, zenehallgatásra, hajlamos férfi. Vagy pedig fordítva. József Attila egyik versében ezt írfa: „Ha varrsz, se varrhatod meg közös takarónk, ha már szétesett." Az esőt, a hideget megszokja az ember, de az örökös torzsalkodást, veszekedést aligha. Előbb-utóbb az egyik jobbra, a másik balra megy. A férfi most 38 éves, de ha rakoncátlanul szanaszét hulló, dús haját rendbe szedi és felveszi egyetlen barna ünneplő ruháját, harmincévesnek gondolná az ember. Pedig tizenkét éves házassága alatt hány éjszakát virrasztott át, sokszor gondolt még az öngyilkosságra is, vázákat, porcelán szobrokat tört össze, hányszor Izgatta fel magát úgy, hogy csak altatókkal tudott pihenni. A víz elfolyik, de az Iszap lerakódik. Megköt és konokul megmarad. Így van ez a viszálykodó, torzsalkodó emberekkel is. Nem olyan egyszerű elfelejteni azt, ami volt és nem könnyű elviselni a jelen kilátástalanságát sem. Mit szoktak ilyenkor tenni az emberek? Vagy ivásnak adják a fefüket, vagy letargiába esnek, apattkusakká válnak. Egyforma számukra a tavasz, a nyár, az ősz, a tél, a visszály és az átmeneti nyugalom. CS. L. néhány évvel ezelőtt az ivást választotta. Körülvette magát léhűtő, potyaleső vagy éppen unatkozó emberekkel és nyakalták a bort. Az asszony a másik szobában kártyapartikat szervezett. A nők fújták a füstöt és feszülten figyelték a lapfárást. Titokban mindenki arra gondolt: Hátha ma este csak ő nyer, a másik szobában pedig a harmadik fiaskó bor után Radnótit vagy Baudelalre-t szavaltak, vagy beszéltek mindenféle badarságot, csak azért, hogy telfen az Idő. CS. L. dacból vette el az asszonyt. Néhányszor összekapott az apjával, aztán egyszer azt mondta az öregnek. -*• Hq még egy szót szólsz, a legelső nőt feleségül veszem, akivel a sors éppen összehoz és elmegyek. így is tett. Mint fiatal házas, csakhamar kapott lakást, csak éppen azt nem kapta meg, amire vágyott: a nyugalmat, békességet. Csöbörből vödörbe esett. Korábban az apja, most a felesége. Megundorodott mindentől és mindenkitől. Kilóra mérve adta el a verseskönyveit és a művészlemezeit. A barátok meg miért is ne jöttek volna? A jó zobori és znojmói borok könnyű szerrel odacsalogatták őket. CS. L. minden erejével arra törekedett, hogy ne kelljen gondolkodnia. Csak hadd teljen az idő, fussanak a percek, az órák, a gondolatok pedig múljanak szét az alkohol bódító hatásában. Meddig lehet ezt így csinálni? Mikor jön el a pillanat, amikor már a bor sem segít, amikor másnap jönnek a szédülések, fejfájások? Két évig, négyig? Talán. Kinél hogyan, kinek milyen erős a természete. Mert egyszer bekövetkezik. Es ekkor hová, merre? Milyen csodaszerhez folyamodni? CS. L. a nagy borozások után másnap mind gyakrabban szédült. Erezte, ez már nem megy így tovább. A tabletták sem segítettek. Es ekkor történt, hogy ... Este volt, ködös, kora tavaszi este, amikor az egyik ház félig nyitott ablakán meleg puha zuhatagként zongora hangok szűrődtek ki. Beethoven Eliskáját játszotta valaki. Végtelenül finoman és ábrándosan. Főleg a közepe táján. Micsoda könnyed futamok emelik fel és repítik magasba az embertl A férfi megállt az ablaknál és hallgatta a zenét. Gyermekkori emlékek szakadtak fel a lelkéből és úgy érezte: egyszerre eltűnik tér és idő, minden, ami eddig történt vele, csak rossz álom volt. Igen, ő még mindig érző rezonáns lélekkel rendelkezik! Ö még mindig valakit Nem butította el az alkohol, nem tette tönkre az éjszakázás, a sok tabletta, az idegeskedés. Bent valaki zongorázott és úgy érezte: lélekben egyesül azzal, akinek ujjai ábrándosan cikáznak a feketefehér billentyűkön. Néha elég egy pillanat ahhoz, amire máskor évtizedekig sóvárogva vár az ember. Lényegében az élet keletkezése és a halál is egy pillanat alatt játszódik le. A férfi hallgatta a zongorajátékot. Ösztönösen megérezte, az játszik bent, akit évtizedek óta keres. A játékból kiérezte a bentlevő egyéniségét, lelki alkatát. Nem tévedett. Két, egymás tudtán kívül, egymást kereső ember találkozása csodálatos! Olyan, mint a mesékben a szerelmesek története. A meseírók is az életből lesik el a mesét. Így az élet is sokszor egy kicsit olyan, mint a mese, a mese, pedig hasonlít az élethez. Amikor megismerkedtek és a lány megtudta, hogy CS. L. nős ember, megriadt. Erezte, azonnal félre kell állnia. Mit tehet azonban az ész, ha + az érzéseket a szív diktálja? Csak titokban és mindig csak rövid időre találkoztak. A lányt a lelkiismerete kínozta, a férfinak pedig a válás okozott gondot. Nem a feleségével volt baj. Az elvált volna szívesen. Az öreg, CS. L. apja állt mereven, sziklakeményen az események elé. — Hogy képzeled, mit mondanak az emberek! Ha egyszer elvetted, élj vele! Korábban kellett volna meggondolni. A mi családunkban még senki sem vált el. Neked is megtiltom. — De apám, harmincnyolc éves vagyok. Hol van az az idő, amikor te ezt meg azt tiltottál? — Ha megteszed, felakasztom magamat. Ezt a szégyent nem akarom megérni. — Szerinted jó asszony a feleségem? — Nem fó. Igen rossz természete van, de ha elvetted, boldogulfatok egymással! — Te tudnál élni vele? — En már rég agyonvágtam volna és leültem volna azt a pár évet. — En nem akarom agyonvágni, tőlem élhet. De értsd meg, nem „paszszolunk", mindkettőnknek főbb lesz külön-külön. — Amit megmondtam, megmondtam. Ha megteszed, felkötöm magam. Öregemberek fenyegetéseit nem lehet félvállról venni. Konokok, maradiak, görcsösen ragaszkodnak a szokásokhoz. Agyonvágni igen, törvényes keretek között elválni azonban nem! — Ml újság otthon — kérdezte mindig aggódva a lány? — Majd csak rendbe jönnek a dolgok! — De mikor? A város a szájára vesz. Ne érts félre, én szeretlek. Éppen ilyen embert kerestem mindig, mint te vagy. De nem vagy szabad ember. — Az leszek. Es új életet kezdünk. Elkezdeni sohasem késő. — De az apád! — Majd belenyugszik ő ls. Milyen igazságtalan néha az élet. Mindkettőjük eddigi élete tele volt szenvedéssel, lemondással. Es akkor egy konok ember, aki talán meg sem győződött az igazáról, csak azért, hogy érvényt szerezzen a régi szokásoknak, az útjukba áll. Pedig igaza volt a költőnek: „Ha varrsz se varrhatod meg közös takarónk, ha már szétesett." Most titokban találkoznak hol a közeli főváros utcarengetegében, hol megértő, közös ismerősöknél. Az együttlétek egyre veszítenek régi varázsukból és csak ritkán, nagyon ritkán csendül jel a zongorán a Für Elise. Pedig nagyon szeretik egymást, jobban, mint valaha. A lányban két érzés, a szerelem és a bizonytalanság viaskodik. Nem tudja, joga van-e „elvenni" a másik asszonytól a férjét, nem tudja hogyan védekezzen a kisvárosi intrikáktól, amelyek egyre lobban gyűrűznek körülötte, nem hisz a dolgok elrendeződésében, de szakítani sincs ereje. A férfi a szívét ts kitenné, hogy megmutassa mennyire szereti, menynyire szüksége van a lányra. Amióta kapcsolatuk tart CS. L. nem iszik, a barátokkal sem érintkezik. Visszanyerte élet- és munkakedvét. Csak a maradiság vidravasából nem tud szabadulni. Fogfa, béklyózza 1969-ben az, amit a történelem, az egyre előrehaladó idő rég megoldott. Néhány száz évvel ezelőtt. Hát nem középkori állapotok ezek? — gondol sokszor keserűen a sorsára. Az ember a saját életével, ezzel a „rongyos és bolondos" életével sem rendelkezik. Hiába száguldanak 240 km-es sebességgel a japán expressz vonatok, hiába találják fel a csodálatos számítógépeket, egyes helyeken még mindig az inkvizíció fekete-csuklyás kora uralkodik konokul, dacolva a civilizációval és a napfénnyel, mindennel... Kiúttalanság! Ismét az alkohol? A szakítás? A váza és bútortörés? Vagy az óvatos surranások? A férfi olykor ordítani szeretne, ha macskaléptekkel közeledik a lány lakása felé. Ordítani, hogy tudjon meg mlnkenki mindent. Hogy legyen vége a bújócskának. De a lány mtatt nem lehet. A lány reszket és remeg: faf, meg ne tudja senki. Pedig a város tudja. Mindenki tudja, csak ő egyedül nem akarja elhinni. A kisvárosban nem lehet surranni. Összeadnak mindenkit mindenkivel. Ha összetartoznak, ha nem. A lány nem hiszi. Ha csak lehet az árnyékba bújik. A folyosón lélegzeni is alig mer, az utcán nem akar a férfival találkozni. Es mit érnek az együttlétek? Faggatások: ki látott, ki mit mondott? Nincs jelen, csak borús jövő van. Ha megjön a férfi, a lány már arra gondol: nemsokára elmegy ismét. Ha csókra nyújtja a száját, fülével a folyosó neszeire figyel, elrebben a' férfi karjaiból, ha megpattan a bútor, ha meg nincs ott, minden kintről jövő neszben íjjongva a férfi lépteit véli felfedezni. Kettős élet: egy félelemmel teli együttlét és egy kínzó egyedüllét. A Für Elise varázsa belehal az évszakokba, amelyek szédületes gyorsasággal váltják egymást s a férfi megcsonkult könyvtárában Ady és Kosztolányi verseskönyvére finom porréteg rakódik. Munkálkodik az idő, csak az apa konoksága dacol rendületlenül az albatrosszárnyú idővel. Kőszikla, melynek árnyékában elhervadnak a virágok, betonoszlop, amelyet hiába döngetnek tavaszillatot hozó szelek, páncél, melyre bízó kezek kis köveket parittyáznak, kegyetlenség ... irtózatos kegyetlenség. Kegyetlenség. CS. L. mélyre szívja a füstöt, aztán hirtelen még egyszer beleszív a cigarettába. Majd ezt mondja: — Mit ér az ilyen élet? A lány már nem a régi. Fél. Bizalmatlan. Nem hisz. Ha nála vagyok, sokszor világgá mennék, mert mindig ugyanazt a szöveget darálja, ha kilépek az ajtaján, már visszakívánkozom. Sokszor órákig kóborgok az ablaka körül, hogy csak egy pillanatra lássam. A barátok már nem kellenek, a bor sem kell. Valahol egy versben olvastam: „Ha a közeledben vagyok, futnék messze, hogy epesszen a vágy, ha meg a távolság rejt, kétségbe ejt, hogy látnom sem lehet." Ezt írd meg barátom! A mi életünket. S ha annyira okos vagy, azt ts írd bele, mi lesz belőlünk.. .1 Vasbetonba ágyazott szobrokat már ledöntöttük. Az istenek képét is többször cseréltük a falon. A dolgok mindig elrendeződnek. Elrendeződnek? Érzem, hogy a szavaim bizonytalanul csengenek. Ma még elrendeződhetnek. Talán holnap is, de holnapután...? holnapután már ki tudja! Lehet, hogy akkor már mindenki veszít rajta: a lány is, a férfi is, az apa is. Bár lényegében ez is elrendeződés ...