Új Szó, 1969. március (22. évfolyam, 51-76. szám)

1969-03-09 / 10. szám, Vasárnapi Új Szó

' • - •.• > *''' ' • • y Majdnem magánügy, amit-most elmondok: hogyan talolkoztom egy algériai partizánjánnyal Algírban és Budapesten. De. törté­nelem is: e*ért mesélem el — úgy, ahogyan Jázmina nekém el­mondta és ahogyan megéltem. O Először akkor láttam, amikor Algéria függetlenségének első születésnapját ün­nepelte. Sose felejtem el azt a napot: Dar-el-Beidában, Algir Fehér Ház nevű hatalmas repülőterén egymilliós ujjo-ngó tömeg hallgatta az ünnepi beszédeket. A két kulcs-szó, amelyre mindig tapsvi­har felelt, az al Isztiklal és az al-lstirá­kija volt: a függetlenség és a szocializ­mus. Leírhatatlan kavargásban, porfelhő­ben, a tűző nap alatt szinte bugyboré­kolt a tömeg katlana, amikor véget ért az ünnepség. Igyekeztem a dísztribün mögé vezető lépcső aljához furakodni, hogy lefényképezhessem az algériai ve­zetőket. A lépcsőn feltűnt nekem két összesi­muló arc — feltűnt, mert azt hittem, összenőtt sziámi ikrek sodródnak lefelé az összetorlódott tömegben: de miért jönnek így, miért hajtja fejét egy szép, mosolygó, fiatal lány egy erőteljes nő arcához? A magyarázatot akkor találtam meg, amikor a százfejű, de testetlen tömeg a lépcső alján ismét emberekre, egyedek­re bomlott. A mosolygó barna arc nem rásimult a másik arcra, hanem rátá­maszkodott. A piros ruhájú fiatal lányt erőstermetű társnője magához szorította, kórjaiban vitte — emelte. Azért vitte a karjában, mert a mosoly­gó lánynak nem volt lába. © A tömeg messzi sodorta a piros ruhájú lányt és azt, akinek nyakába kapaszko­dott. Kérdezősködni kezdtem utánuk kol­légáimnál, de eleinte nem volt szeren­csém. Algériában annyi volt a rokkant, csonka végtagú ember a háború utáh, hogy háromnapos valóságos nyomozás után sikerült csak megtudnom a mosoly­gó lány nevét és címét. „Piros ruhában volt a dísztribünön? Akkor csak a bombás lány lehet. Bomba tépte le mindkét lábát. Azt hiszem, Jázminának hívják — mond­ta a nőszövetségben egy ismerősöm. — A Hydra-városrészben lakik". f-elkerestem. Ugyanabban a piros ru­hában volt, mosolyogva gördült elém ke­rekes tolószékén. Narancslevet kortyol­gattunk, diskurálgattunk, sütkéreztünk egy kicsit a napfényes verandán, azután elővettem noteszomat. Jázmina elkomo­molyodott: megkezdődöt élete első inter­júja. Az életéről kérdeztem, arra kértem, mondja el a történetét. . © A „bombás lány" történetét megírtam akkoriban. Megírtam, hogyan lett Jázmi­na, egy algériai kis fűszeres lánya par­tizán. Apja még a szabadságharc kitö­rése előtt meghalt. Fivére, Mohamed, vasmunkás lett, csatlakozott az FLN-hez, a Nemzeti Felszabadító Fronthoz, s amikor a csendőrök keresték, elment a hegyekbe. Nővére, Zora, messzire ment férjhez. Jázmina anyjával élt. Mindketten fatmák lettek. A Fatma tulajdonképpen gyakori arab asszonynév. De a francia gyarmatosok így hívták az algériai cselédeket. Nem tanulták meg a különböző arab neveket, minden cselédlányt egyszerűbb volt fat­mának szólítani. A kis fatma 18 éves korában lett az FLN össrekötője. Anyja eleinte csak tej­tette, hogy az ellenállókat segíti, de ami­kor fia elesett, maga biztatta, hogy te­gyen meg mindent a bosszúállók olda­lán. A kis szolgálólány bevásárlókosará­ban üzeneteket, röpcédulákat, fegyveral­katrészeket szállított, A gyarmatosok fé­lelmükben összeszedték a lakosságtól a vadászpuskákat, a tőröket, a fejszéket, a késeket, és a hentesbárdokat is. Az ösz­szekötők az elrejtett és szétszedett fegy­vereket darabonként vitték a partizánok­hoz, akik újra összerakták őket. Jázmi­na szerencsével járt, minden szállítmá­nya célba ért. De a rendőrség szimatot kaphatott, mert házkutatást tartott Jáz­mináéknál. A kislány éppen nem volt otthon — és a rossz hírre már haza se ment többé. Az FLN gondoskodott róla — idegen családok befogadták, kézről kézre adták. Jázminát elrejtette, táplálta a nép. Az ügyes bátor lány egyre fontosabb fel­adatot kapott. Eleinte élelmet gyűjtött az ellenállóknak, később fidajin lett, önkén­tes, aki egyedül megy az ellenség közé és életét se sajnálja. Bombákat, aknákat is vitt. Utolsó megbízatását Foddában kapta. Bombát kellett elhelyeznie a csendőrség épületében. lították, szétrázódhatott benne valami. Tíz perccel hamarább Jázmina kezében robbant. Fájdalmat nem érzett, csak ami­kor felébredt a kórházban, az ágyhoz kötözve. Karjait gipszbe tették; lába saj­gott — de csak így érezte. Jázmina mindkét lábát tőből levág­ták. Egy hétig feküdt eszméletlenül. Ami­kor magához tért, gyalázták, átkozták. Az ápolónők, az orvosok is. Bicot-nak mondták: „Rühes szamár vagy, nem vi­rágnevet érdemelsz!" Csak így szólítot­ták: „Sala race" — te piszkos fajzat! Ha kínjában kiáltozott, rácsukták az ajtót. Nem ápolták. Füle hallatára kér­dezték egymástól: ,,Ez a kis piszok mi­kor pusztul már el?" © © Megkérdeztem Jázminát, félt-e? „Sem­mi félelem nem volt bennem, csak a szi­vem dobogott gyorsabban — felelte csendesen. — Tudtam, hol van a csend­őrség, de sose jártam az épületben. El­lenálló testvéreim lerajzolták a helyszínt. Megjelölték, hová kell tenni a kis bő­röndöt. A táska nem volt feltűnő, mert abban az időben mentem, amikor az asz­szonyok ilyen táskákkal indulnak a mór fürdőbe. A bomba a datolyadobozban ketyegett. 1958. október 15-e volt. Ami­kor az úttest túlsó oldalán megláttam a csendőrség feliratát, elöntött az öröm: itt a cél! De ekkor ütést éreztem — a bomba túl hamar robbant fel . . ." Valószínűleg az időzített szerkezet romlott el. Nagy utat tett meg a pokol­gép Jázmina táskájáig, öszvéren is szál­Nem pusztult el. Fél évig szenvedett, teljesen elkülönítve. Szüntelenül zoko­gott. Sebeiből folyt a genny. Azután ki­jött a vizsgálóbíró. Közölte, hogy már al­kalmas a börtönre. Újabb másfél évet raboskodott egy régi erődbörtön pince­zárkájában. A szalma férges, rothadt volt alatta. Patkányok szaladgáltak magate­hetetlen testén. Rabtársnői gondozták, ahogyan tudták. Azután megrendezték a pert. Tízévi kényszermunkára ítélték Jázminát, akinek nem volt lóba. „Tulajdonképpen ezzel az ítélettel megmenekültem. Halálos ítéletet vártam" — mondta csendesen, mosolyogva Jázmi­na, az algériai ház verandáján, és kicsit gördítette tolókocsiját, hogy még süsse a lenanyatló nap. Mentőautón a katonai bfafntara vit­ték, hordágyat lerakták a hadbíró emel­vénye elé, a padlóra. Onnan a magas­ból lenézett rá egy colonel. Letegezte; megkérdezte, miért tette, amit tett. Azl válaszolta: hogy elősegítse hazája füg­getlenségét. Az ezredes dühbe jött, egé­szen elkékült, úgy sértegette. ,,Én a hord­ágyon feküdtem a földön, a colonel egeszen fölém magasodott, éreztem, hogy milyen kicsi vagyok. Talán ezert mondtam: „Elnök úr, ne feledje, bármi­lyen kicsi vagyok is, ön előtt Algéria egy harcosa fekszik". A hadbíró csendesebb lett. Azt kezdte mondogatni, hogy a lány nem ért el semmit, de elvesztette a lábát. Ekkor hal­lotta meg Jázmina az arabul elsuttogott bátorító szavakat. Észre se vette, hogy a tárgyalóterembe beengedték a közönsé­get. Azt hitte, hogy egyedül van a bíró­sággal szemben. Nem tudott megmozdul­ni, de hallotta a hangokat: „Bátorság, húgunk! Ne félj! Ettől fogva tudta, hogy nincs egyedül. Csak később tudta meg, hogy két lányt letartóztattak a tárgyalóteremben, mert hangosan helyeseltek neki. A hivatalból kirendelt védő azt mondta, hogy Jázmi­na az FLN által félrevezetett éretlen fia­tal. A lány az utolsó szó jogán helyre­igazította védőjét. Vállalta tettét. Akkoriban már érlelődött a változás. Amikor kihirdették az akkor szokatlanul enyhe ítéletet, egy lányhang most már nem suttogta, hanem kiáltotta: „Ne félj, Jázmina, nem fog tíz évig tartani I" (D Jázminát a Maison-Carrée, majd a Barbarousse börtönbe szállítoták. Onnan került a párizsi Fresnes fegyházba, össze­sen több mint három évig volt börtönben — tényleg nem tartott tíz évig. Amikor megalakult az ideiglenes algériai kor­mány, francia hadifoglyokkal kicserélték, még a felszabadító harcnak véget vető tűzszünet előtt, öt fogoly francia kato­nát adtak érte. Még tartott a háború, amikor hamis marokkói útlevéllel Amerikába küldték Jázmint. Egy olyan intézetben kezelték, ahol gyermekbénulásban szenvedő bete­geket gyógyítottak. Az amerikai orvosok még két bombaszilánkot kivettek belőle, amit Algírban benne felejtettek. Jázmina megmutatta a két rozsdás re­peszdarabot, amit kioperáltak belőle Amerikában. Eltette őket em lékül. Miat­tuk nem tudtak akkor műlábát csinálni neki. Tornásztatták, mert karizmai is el­satnyultak. Megtanult csak karral úszni. Üszóővvel a tengerbe is bemerészkedett. Amikor hazatért, Algéria már független volt. Akkor látott először szabadon lobo­gó algériai zöld-fehér zászlót. Rokkant­sági kegydíjat kapott, de ő inkább ta­nulni akart. Gépírást, könyvelést, gazda­ságtant. Megtanult gitározni is. Amikor ezt említette, kocsijával odább gördült, le­vette a falra akasztott gitárt és penget­ni kezdte. Néztem a kedves arcocskót, a húrokon táncoló ujjakat: A Flamenco hangjai mintha elvarázsolták volna egy pillanatra Jázminát — önfeledten, szinte boldogan mosolygott. Megkérdeztem azután, mit szeret ol­vasni? Jázmina letette a gitárt, éjjeliszek­rényéről elhozott, s átnyújtott egy köte­tet: „Csodálatos könyv. Egy pilótáról szól, aki elveszti lábát a háborúban és újra megtanul repülni." A könyv, Polevoj regénye, egy igaz em­berről szólt. Megírtam mindezt, ós hoz­zátettem: ha Jázmina ellátogatna hoz­zánk, szívesen fogadnák. Epilógusként elmondom, hogyan talál­koztam azóta újra Jázminával. Az írás­nak, amely történetét felvázolta, nagy visszhangja támadt. Sokan írtak neki, s meghívta Magyarországra a Nőszövetség és a Partizánszövetség is. Amikor a hi­vatalos meghívás kiért Algírba, Jázmina újmn úton volt.: műlábát csináltak neki. De lábcsonkja olyan kicsi maradt, hogy nem tudott járni vele. A meghívást el­fogadta és eljött hozzánk; a Traumato­lógiai Intézet egyik híres főorvosa ke­zelte. A legképtelenebb helyzeteket az élet hozza létre, az élet a legszínesebb fan­táziájú színjátékok felülmúlhatatlan ren­dezője. És az életet nem lehet banális, giccses, szentimentális szerzőnek bélye­gezni. Ezért merem leírni, hogyan találkoz­tam legutóbb Jázminával Budapesten. Megbénult a lábam, engem toltak to­lókocsin a kórház folyosóján. Jázmina vörös szegfűcsokrot hozott nekem, lassan emelgette lábát — talán fájt minden lé­pése, de mosolygott. Ugyanolyan virágot hozott nekem, akinek történetét elmesél­te, mint amilyennel én csengettem be hozzá az algíri Hydra-negyedbe, öt esz­tendővel ezelőtt. Elmondta, hogy szép, fontos munkája van: az FLN nemzetközi osztályának munkatársa, örömmel me­sélte, milyen szeretettel fogadták nálunk mindenütt. Iskolákba, üzemekbe látc-o­tott. Az Alsóerdősori Iskola úttörőcsapa­ta az ő nevét vette fel: a Jázmina Belka­cem őrs állandóan levelezni fog veie. Járt az Operában, múzeumokban, műter­mekben, divatbemutatót is megnézett Jázmina mosolygott és megígérte, hogy ha meggyógyulok és újra meglátogatom Algériában, eljátssza nekem gitárján azt a Flamencot. RUDNYANSZKY ISTVÁN

Next

/
Oldalképek
Tartalom