Új Szó, 1969. március (22. évfolyam, 51-76. szám)

1969-03-09 / 10. szám, Vasárnapi Új Szó

(Folytatás a 8. oldalról) fényében az őrtorony géppuskái fénylenek és a szöges, villanyáramos drótkerítés egy része. Az őrtorony árnyékában egy félig agyonvert fogoly halálos agóniájában Shakespeare verseit szavalja. Lázálmában az őrtorony balkónná változik, ahol fatamorganaként megjelenik a lágerfoglyok álma, a nő, aki után évek hosszú során vágyódtak. Ezúttal Júliának hívják, és Rómeó szerelmesei A fogoly képzeletében feltűnik Merkutio is, meg a többiek, látja a párbajjelenetet, és a fogoly szintén kardot ránt, Júliáért, aki szemében a rég óhajtott szabadságot személyesíti meg. Az előadásnak nagy visszhangja volt, a jobboldal, Peroutka, Herben és mások, ezt a bátor experimentumot Shakespeare ' meghamisításának minősítették és csalódtak benne a naturalizmust szocialista realizmussá előléptető pártboncok is. E. F. Buriánt a nagy felháborodás nem izgatta. Továbbra ls kísérletezett. Ez volt az oka annak, hogy a jobboldali reakciósok és a baloldali dogmatikusok egyaránt támadták, s azt híresztelték róla, hogy lépten-nyomon elárulja önmagát, no meg, hogy már nem is hozhat újat, mivel művészileg kikészült, — kiégett. Az Igazság azonban más volt, A reakció nem tudta megbocsátani E. F. Burián kommunista munkáját, a CSKP apparátusában pedig olyan emberek határoztak a művészetek és művészek sorsáról, akik vakok és botfülűek voltak, minden újat, valamint minden, a két világháború közt létrejött avantgarde műalkotást (színházban, irodalomban és képzőművészetben egyaránt) dekadensnek, osztályellenesnek minősítettek. Jóllehet EFB új kontinenseket fedezett fel a cseh színművészetnek, végezni akartak vele, s színházát felszámolni. Ezredesi egyenruhába öltöztették, Munkaérdemrendet kapott, de mindennek ellenére konokul kitartott saját elképzelései mellett. A D-51 nem lett a csehszlovák hadsereg vándorszinháza, ami lényegében a Dszínház felszámolását jelentette volna. Dr. Alexej Čepička, a mindenható hadügyminiszter, s mellesleg Klement Gottwald veje, kompromisszumra kényszerült. A hadsereg ugyan bekebelezte a D-szInházat, ez azonban megmaradt, és a közben kicsinosított „patkánylyukban" felvette a Hadsereg Művész Színháza hangzatos címét. Klement Gottwald halála után E. F. Burian és a D-színház Ismét civilbe öltözött. Ami nem sikerült Cepíčkának, azt végrehajtotta a Novotný'-rendszer eiembertelenedett bürokratagépezete. EFB-t továbbra is ostorozták, üldözték és fumigálták. S noha halálának okát 1959-ben az orvosok a medicina m törvényei szerint helyesen állapították meg, a cseh színpad nagy varázslóját, a humanista szocializmusért harcoló kommunistát a deformációk malomkövei zúzták szét. E sorok írójának már a Koldusopera harmadik, aktualizált premierje után 1956-ban, majd két évre rá, a moszkvai Ukrajna szálló éttermében jelezte, hogy a felszabadulás óta ellene folytatott hajszát már aligha bírja sokáig ... Aztán elment, alig 55 éves korában. S jóllehet életművét nem fejezte be, amit örökségül reánk hagyott, (színházuan, zenében és irodalomban] még sem torzó, mert az, amit elképzeléseiből valóra váltott, több, mint amennyit egy emberöltő megvalósíthat. Am érdekes módon életének értelmét mégsem a művészetek jelentettek. Számára mindez csupán esz- I köz volt, hogy forradalmi módon változtassa meg az életet, a világot. Nemrégiben a Laterna Magica épüleiübol a jungmaun utcára jutottam. Pillantásom akaratlanul is az egykori I Mozarteum homlokzatára esett. AD- B betűt azonban hiába kerestem. Pedig eDoen az apró teremben, amelyben a tenyérnyi pódium jelentette a színpadot, ahová vaslépcsökön kellett a színészeknek felkapaszkodni, kezdődött a modern, baloldali avantgarde színház egyik legszebb fejezete. Nem volt ebben a kis teremben egy-két fémszerkezeten és néhány reflektoron kívül semmL És mégis itt viharzott a patak, amelynek habjai elnyelték Oíéliát, itt táncolt Párizs népe és hallgatta Francois Villon lázító verseit, itt vallott szerelmet Rómeó Júliának és Tatyjána is itt j írta érzelmes levelét Anyeginnek. Semmi sem volt itt és mégis minden! Mert Emil František Burian vitézkedett itt, a modern cseh színház varázslója, a két világháború közti kommunista művészi avantgarde óriása, akinek emléke és életműve ércnél maradandóbb. És meg vagyok róla győződve, hogyha élne, E. F. Bu- g rian a D-színházat ma DubCek-színháznak nevezné ek LŐRINCZE LAJOS (BEFEJEZŐ RÉSZ) •^•^sszefoglalva az elmondottakat: f J Szinte minden névnek megvan ^^^ a saját jellegzetes hangulata, tartalma: az egyiket szépnek, a másikat csúnyának, az egyiket előkelőnek, választékosnak, a másikat mindennapinak, közönségesnek, humorosnak tartjuk; az egyik magyaros, a másik idegenszerű, az egyik illik viselőjére, a másik nem. Mindez a megállapítás teljesen szubjektív, hiszen azok a képzetek, amelyeket egy-egy név kimondása felkelt, szinte egyénenként különböznek kinek-kinek az egyéni ízlése, tanultsága, ismeretei, élményei szerint. Nézzük meg pl. jobban egy név magyar vagy nem magyar voltának a kérdését, amely — gyakorlati szempontból — igen sokszor fölmerül. Be kell vallanunk, ennek az eldöntésében nem lehet egyetlen bíró az etimológia, a szófejtés. Mert pl. én a legmagyarabb névnek alighanem a János1 tartanám, pedig tudva tudom, hogy héber eredetű név. De az évszázados használat elidegeníthetetlenül magyarrá tette, sőt jellegzetesen magyarrá. Ha csak úgy általában akarjuk megnevezni a magyar embert, János1 mondunk. Amit Jancsi megtanul, János veszi hasznát — mondja a közmondás. A névtelen magyar parasztra gondol Ady, mikor azt írja: Gyürkőzz János, rohanj János. Ismerünk Olcsó János-t is. János pap országáról is tudunk, de Háry János, János vitéz, sőt Babszem Jankó és Erős János ls a szívünkhöz nőtt. Ugyanígy jó magyar névnek tartjuk a többi idegen eredetű nevet, az István-1, JózseJ-et, Ferenc-e t, Erzsébet-e t, Anná1, Máriá1 és a többit is, bár mindezeket más nemzetek ls a magukénak vallják. Sőt azt hiszem, a Jánost mások is nemzeti nevüknek tartják: a legoroszabb név az Iván, a legnémetebb a Hans, a Johann, a legangolabb a John, a legfranciább a Jean, a legolaszosabb a Giovanni. Persze örülnünk kell annak, hogy régi, eredetében is magyar neveink közül többet újra felfedezett a nemzeti felújulás kora, s hogy az Arpád, Aladár, Zoltán, Gyula, Géza és más neveket ránk hagyta. Mert ezek a nevek évek hosszú során át csak régi oklevelek, írások lapjain rejtőztek, nem ismerte őket senki. S miután már meggyökeresedtek,- azt sem tartjuk hibának, hogy pl. a most említett Zoltán és Géza név mai formája voltaképpen téves olvasás eredménye: a régi oklevelek z betűjét sz hangnak kellett olvasni, a szóbanforgó nevet tehát Szoltán-nak, Igy jobban rá lehet az ősi forrásra, a szultán szóra is ismerni; a Géza régi oklevélbeli alakjának (Geysa, Geica, Geythsa stb.) a kiejtése pedig Gyejcsa és Gyécsa volt. Egyik-másik szó szerint lefordított, magyarított nevünk is polgárjogot szerzett. Igy a Győző, a Viktor fordítása, a Szilárd, a Konstantin megfelelője. A Fldél és a Hllár magyar egyértékesének ajánlott Hilmér és Vidor mér kevésbé talált kedvező fogadtatásra. Az sem árt, ha hébe-hóba felfrissítjük mai névanyagunkat egy-egy elfedett régi magyar névvel, de persze ezt ízléssel és kellő hozzáértéssel kell csinálni. Nem hiszem pl., hogy bármelyik kisfiú hálás lenne apjának a Töhötöm vagy a Tonuzóba névért. S nem is mindegyik név régi és magyar, amit annak hisznek. Igen sokat találtak ki Íróink a múlt század első felében, s ezek az ő műveik révén váltak ismeretessé. Régi magyarnak, sőt ősmagyarnak tartják sokan a Kocsárd nevet ís, pedig ez a német Gotthard édestestvére. A magyar nevek magyaros voltával kapcsolatban meg kell emlékeznünk erről a járványról, amely különösen a két háború között' volt elterjedve, s amely abban nyilvánult meg, hogy férfineveinkhez kicsinyítőképzőt illesztve női neveket alkottunk. Helyes-e ez a szokás, vagy helytelen? Hogy az elején kezdjük, tudnunk kell, hogy az indogermán nyelveket beszélő népeknél igen sok férfinévnek megvan a maga női változata, s ezek elég kevéssé térnek el egymástól. Mindenki Ismer ilyen névpárokat: Johann és Johanna, Paul és Paula, Anton és Antónia, August és Augusta, Augustín és Augustína, Paul és Paulette, Jean és Jeanette, Francois és Francoise, Pavel és Pavla, VasziliJ és Vaszilissza stb. A magyarban ilyen névpárok természetesen nem alakultak — nem is alakulhattak ki, minthogy a magyar nyelvben nincs nyelvtani nem, tehát a szavaknak hím- és nőnemű formájuk sincs, mint az indogermán nyelvekben. Ha van is most ilyen névpár a nyelvünkben, az teljesen Idegen nyelvi átvétel, mint pl. a Viktor és Viktória. Igen ám, csakhogy az átvételek között is van különbség, mert a János, István, Ferenc, József, Lajos név kimondásakor senkinek sem Jut eszébe, hogy ezek valaha is idegenek voltak. Ezek ugyanis igen régi átvételek, s eredeti idegen nyelvi formájuktól meglehetősen különböznek. Hozzáidomultak nyelvünkhöz. Nem úgy ezeknek a női megfelelői. A Johanna, Stefánia, Franciska, Jozefa, Ludovika bizony még meglehetősen idegen ízű. Ezért kezdődött el egy névmagyarosítási mozgalom ezeknek a kicserélésére. Mégpedig olyan.módon, hogy a Franciska, Ludovika névből helytelenül kikövetkeztetett kicsinyítőképzőt vagy a Johanna, Paula névből elvont nőnévképzőt a magyarrá vált férfinevekhez toldották. Igy kezdték használni női névként a Ferike, Jancsika, Palika, Ernőké, Istvánka, Antalka, Fülöpke nevet, s így keletkezett a Szilárda és Szilárdka is a Szilárd férfinév megfelelőjeként. Sőt már Győza nevet ls hallottam, amely a Győző női változata akar lenni. Ez persze arculcsapása a magyar hangtörvényeknek, mert olyan nem (összetett) magyar szó nincs, amelyben 5 és a együtt előfordulna. Ami a magyaros nevek használatát illeti, az ellen igazán nem lehet senkinek kifogása. Csak egy a baji Az, hogy kis hibát akarván elkerülni, sokkal nagyobb hibát követünk el. Nem akarunk idegen hangzású nevet használni, s ehelyett egy teljesen idegen nyelvi rendszert akarunk meghonosítani nyelvünkben. Nyelvünk szelleme ellen akarunk merényletet elkövetni. De nemcsak ezt csináljuk; zavart is okozunk a nyelvben, pedig annak a megértés eszközének kell lenni. Mert most már kl tudja látatlanban, hogy a Jancsika, Józsika, Palika, Ferike, Istvánka, akiről beszélünk, fiú vagy lány? Esetleg éppen nagymama! Csak Jobb lesz, ha ezek a névformák megmaradnak a kisfiáink becézésére. Inkább terjedjen el leánynévként a már úgyis elég gyakori Franciska, Johanna, Antónia, Paula stb., ha már a még régebbi női neveink adta választék szűknek bizonyul. Van a keresztnevekkel kapcsolatban még egy gyakorlati kérdés, amelyről kell még néhány szót szólnunk. Tudjuk, hogy minden névnek van több vagy kevesebb becéző formája. Az egyik formát megunjuk, másikat találunk ki; ha a szomszéd fia Pityu akkor a miénk Pisttke, Isti, Pistt és így tovább. Annyi változata van egy-egy névnek, hogy szinte évenként új meg új formában becézhetők a kisgyermekek. (Megjegyzem, hogy a becézésnek is megvannak a körülményekhez kötött sajátos formál. Vannak vidékek, ahol az Erzsébet-eket Csőrének, másutt Börzsŕ-nek mondják, van hely, hol ezek közül egyiket sem Ismerik. Azután szinte mindegyik becéző névformának megvan a saját hangulata. Pityu és Pityuka pl. csak kisgyerek lehet, Pista már felnőtt is. Ezt a formát én finomabbnak érzem, mint a Plstt nevet, az Istók pedig nyelvérzékem szerint szinte már gorombáskodás-számba megy. j A becéző névformák általában nem szoktak előfordulni a hivatalos írásban, mert a Pista, Pistt, Pistike, Istt, Istók, Pityu egyformán István a bejelentő lapon, s ugyanígy Erzsébet-nek írjuk a kisleányt, bár Erzsi-nek, Erzsinké-nek, Erzső/c-nek, Örzsé-nek, Pörzsé-nek, Csöré-nek és még nem tudom, minek szólítjuk is. Ez eddig rendben is volna, itt nincs is semmi hiba. De pl. a Magdák és Nórák már igen sokszor azt tartják, hogy ők nem Magdolnák, és Eleonórák. A Borisok nem vállalják a Borbála nevet. A Verák egy része írásban ls Vera akar maradni, mondván, hogy az ő nevük nem becenév, s nem is azonos a Veroniká-v al. Ugyanígy nem akarja a Júlia Julianná-nak írni magát. M: most már az Igazság? A legutolsó példában igazuk van a Júliák-nak, az ő nevük voltaképpen a Julius női megfelelője, a Julianna pedig a Julianus-hoz tartozik. De a többi esetben eredetileg bizony azonosak voltak az említett nevek. A nevek története azonban azt mutatja, hogy igen sokszor megtörtént egy-egy keresztnév becéző, kicsinyítő alakjának önálló névvé való válása, önálló név pl. a Bence, amely a Benedekből (vagy a Wcé-ből j származik. A Benedek vagy a Benjámin leszármazottja a Benő név is. Az Izsó az Izsák-bó\ való, a Gerő a Gergelyből, a Manó az Emánuel-bői, az Abrus az Abrahám-ból. Becenév a Dezső is, amely a magyarosan Dezsidérius-nak ejtett latin Desideriusból származik. A Dórákat sem lehetne ma már arra kényszeríteni, hogy lzidórának vagy Teodórá-nak, esetleg Dorottyá-nak írják magukat Folytathatnánk a sort, de azt hiszem, ennyi is elég annak bizonyítására, hogy beceneveink gyakran önállósulnak, külön névvé válnak. S úgy látszik, néhány becenevünk most ls éppen Ilyen átmeneti állapotban van. A történelem azt mutatja, hogy nem lesz különös baj belőle, ha az ilyen önállósodást egy-két megokoltabb esetben hivatalosan ls elismerjük.