Új Szó, 1969. március (22. évfolyam, 51-76. szám)

1969-03-09 / 10. szám, Vasárnapi Új Szó

„Miért áll itt kend ...?" „Mert kendtek el nem eresztenek!!" Peleskei Nótárius K

ora reggele volt egy öszi napnak; a fellegtelen kékségben úgy hömpölygött a hold, mint rábaközi parasztnak világoskék köpenyegén a jobb időkből egy kétgarasos pékcipő, melynek egyik édestestvérje Litterati Nemes Sámuelnek gyűjteményéből korunkig megmaradt, magának nem érdemlett büntetésére és az 1847-i zsemlyék- és pékeknek rettentő példájára. A napot a picurkal nemes compossessoratusban pillantám meg. Picurka széthányt, mint a ködmenfolt. A picurkai kúriák viselik az országos terheket is, mennyiben egyik a másik oldalához támaszkodik, összevetett vállakkal elhárltandők a rombadűlést. Az ablakokon szőkefürtös fejek Köszöntgetnek a rövidlátóra; de a közelebbről vizsgálódóra a fióktalan ablakból bundadarab hirdeti az üvegesek búcsúztató énekét: „hogy nincs többé üvegablak." — Kisebb csoportokban zajongó teins karok értik a bölcs szót, és számlálják az Or színeváltozásában a közeledő tisztújítást. A tárt kapuk egyikéből két állat mász ki; de nem csiga! Szarvaik mutatják, hogy ők nem agár, hanem ökör, mint a gazda szokja nevezni a jámborokat, vezetendőket inkább, mint hajtandókat a gyuti vásárba, hol terem a fényes máriáshúszas Izraelben és a bársonynadrágban. Álljunk meg, ha éppen tetszik; mellettünk haladtában vörös nadrágos megyei hajdú káromkodásban remekel, előtte egy paraszt némán, mint a g-i országgyűlési követ, vezeti szántóvasa mellől kifogott lovait. Magától értetődik, szolgabíró úrnak jelen kell lenni a miniszterjére kapkodott, hogy a lónak sovány bőre alól atillazsinőrként feldagadó oldalbordáira tarkán tapadt a korbács helye, mint a cifrán hány súlytás, maradandó gombjaival a szíjgyártómalaszt vitézkötéseinek. Sima, bár tekervényes volt az országút, mint a sommás eljárás; e két út közt nagy a hasonlat: ha a sommás úton nem kerüli ki szolgabíráját a paraszt, akkor ítéletet; amazon pedig huszonnégyet kap. A mondottam sima útnak tekervénye vadaskert mellett vonul el, s a hajdú megpillantván valamit, hátrahajoltában erős hangon súgja: — Tekintetes uram, bakőzl — Bakőz? — horkant fel az olajszomjas igazságlámpás. — Az ám, tekintetes uram, bakőz! Piff, paff — durrant a cső, s vérében fetrengett az őz, bizonyságául: hogy tekintetes urunk rendesen el szokja találni a bakot. Marci hajdú gyorsan szedé fel a párahagyott állatot a csézának előbőre alá; békében nyugodott az ott, mint lövője a kutyabőr alatt. Gyuton valánk, a falu és egyszersmind nemesbíró háza előtt. A kalodának két likja cigánylábbal van megtömve, nem messze pedig levett kalappal némileg bűnös arcú ember álldogál. Valahára lekantározták tekintetes uramról a téli gúnyát, a könnyebben lihegő szolgabíró úr először is a derest fordítatá ki nyugalmas állásból, mindeneknek tudomásul adására, mint ő szokta mondani: „Tudják meg, hogy itt a szolgabíró!" az igazság gyors kiszolgáltatásának ezen fából faragott vasútja mellett nyalkán feszelgett a magyarófás konduktor. Míg a bíró odabenn panaszát mond á el a nyúlvadászatért vádölt cigányról, ezt addig talpra állítá pár oldaldöfésVAS GEREBENi íäi I Böhm Pál (1839 - 1905): CIGÁNYTÁBOR takará be vidimált arcfélét, s a másikat tartá oda, mint megvan az Írásban: „Ha egyik felől arcul csapnak, tarzsd a másikat is." — Eszedbe jutott-e már, te csikóprofesszor? — Gondolom ugyan, de bizonyosan míg most se tudom, áldja meg nagyságos uramat az öregcseli Máriai — Marci! Csak segíts neki, már a nyelve hegyén van; az első betű nehezen csúszik, a füle felé nyúlj! — Igenis! lgenisl Egy deglett nyúVas Gereben (1823—1868) a Toína megyei Füreden született. Első írása 1844-ben jelent meg. Világos után csaknem egy esztendeig bujdosott, majd önként jeléntkezett a hatóságoknál. Az ötvenes években népszerűsége vetekedett Jókaiéval. Szerkesztette a Falu Könyve és a Falusi esték című folyóiratokat. Több regéiiyt . is írt. írásai derűs hangvételűek. a vásáron! Megkívánja a rend, és — a teins asszonynak panasza szerint — sorba törött a tejes fazék: megyünk azért; hisz miért volna deperdita meg fors pont!? A karfázott kertben sűrűre nőtt mályvavirág mellett söprőgaz zöldellett, a háznak udvarában pedig vadászebek bújták a gazt. — Be van fogva! Előrébb hurotolt az ősiségben megfakult cséza, lapátnyi füleivel örökségképpen maradván a tekintetes úrnak. A hágcsónak bőrülése alól kifordult a marhaszőr, mint tekintetes úrból zöld asztal mellett az okos gondolat; a csézabélésnek színe is megváltozott a jó idővel, melyben a lelkilsméret fehérebb volt a tallérnál, most pedig az ivadék sánta reményeiben bankóért cserélgeti. Bíró urat Jónás cethalaként bunda nyelte el, csakhogy ezt aligha vetné ki többet a partra; mellette volt simplicius uramnak a dupla, szájában pedig új tajtpipa melegült, kék bodorban elhaló füstjében fulladván meg egy árvának igazsága. — Marci! — mond a kocsis mellé felkapott veres nadrágosnak. — Az úton alszom; ha ez a paraszt nem hajt amúgy istenigazában; annyit vágatok rá, ahány patkószeget megolvashatsz; érted? Meg, ha vad jő ... hisz a többit már tudod!!! ... Ha úgy tetszik, nyájas olvasóim, kapaszkodjunk fel a bakra; aki fel nem fér, vigasztalja magát: széles országúton jó kocsi után tíz is elfut. A közelgő tisztújításnak gondolatába csakhamar belefulladt a tekintetes úr; mert édesen aludt. Kocsisunk legkevésbé sem kételkedett szolgabíró uram becsületes szava megtartásán, tudta jól: mit egyszer ő megígér, meg is adja; és hogy alkalmilag most is az ige kőnnven bottá válhatik. Suhogó nyelével gebéinek úgy sel a hajdú, s nógatá az irgalmas benevolumra a bíróházba; a másik lator pedig őriztetett vala a férfiaktői, kiknek neve vala bakt'ram. A fényesre viaszkolt tölgyasztal mellett legyeket fogdosott a szolgabíró, egykedvűleg tekintvén a reszketve bejött cigányra, kiben hirtelenében tőrrel sem találta volna meg az ember a lelket. — Mi a neved? — kérdé reárivalgva a bíró. — Az enyim, nagyságos vármegye? — A tied, te lókötő! — Még nem is vút kitéfék a kezemben, ides nagyságos vármegye uram! — Mi a neved? Gazember? — mond békétlenkedve a vallató. — Az idesapámat Fakú Gyurinak híták, az Isten nyugosztája meg, akkor halt meg, mikor mést'rám búzsájában ázs egerek olyan nagy kárt és pocskot tettek! — Marci! — csapd pofon azt a gyántást. Mert különben nem jut eszébe a neve. Hirtelen visszapillantott a cigány, de már későn kapá el a fejét; mert bal arcán dagadozott a téntátlan manupopria. — Fakú Pistának hínak, nagyságos^ uram! — ordítá hamarjában a cigány, míg kínjában a hajdú felé fordulván, esenkedve mondá neki: — Meg ne erőtesse magát, kedves nemzetes uram, még. fel találna dagadni a marka, azs Isten kedviért, lássa, kérem, nagyon kemény az arcám bíre! — Hát hogyan jöttél Ide, Pista! — folytatá vallatását a bíró. — Nígyen vezsettek ide kötélen! — Hát miért vezettek ide, rajkó? — Bízom magam is azson tűnődöml — Nem tudod?... Marci csapd még egyszer pofon; talán majd e^-ébe jut. Mire már a nevezett az új coramisatíôra készen lett, a cigány két kezével lért — kiáltó két oldalszéllel a harmadszor tapogatott Pista. — Nem cigánynak való a nyúl, te akasztófavirágl Szabatok én neked nyulat odakinn a száraz fa között; tudom, elveszted appetítusodat a nyúlhúshoz! — Meg sem it. szenvedi természetem a nyulat, ides nagyságos uram! De ha már messze látum, felkeveredik bennem a míreg! Nem kell nekem fattya nyula, ha utánam szaladna se bánta nám. — Csak mondd el az egész históriát, különben megnyargatlak a fakón! — Elmundum a füle hegyitől a farkavégéig, nagyságus vármegye! Csak ez a jú nemzetes uraság hadd nyugodja ki magát, istenugyse, míg megárt a drága egézségének. — No csak ne szaporítsd a levet, Pista, hanem beszélj okosatl — Hát kírem alázatusan nagyságos uramat, kurumplit voltam bilingérezni a tagba, hét kis aprú marhácskáim számára; drága nagyun a világ, nstnigen kellendő a hegedi! Ná, Isten panaszkípp ne vegye! Hát csak úgy keresgétem, ha valamit elszórt vúna azs 0rísten: még javában lötyögött a zsák a kezemben, midőn kát úri kutyával mellém sítál egy vadász; háromlábú székre leült, cipót evett, fehíret, mint a malacbőr, azstán sunkát evett pirusat, mint nagyságos uramon az a gyényéri piros lajbli; egyszerre ugatni kezdtek a kutyák, a vadás úr velem töltette meg a puskáját; de gyitt is ám a nyúl! Mikor én elejbe átam és ... — No, nem kell több — szakasztá félbe a bíró —, hát te töltötted meg a puskát? Te terelted a nyulat? Te szellőrevaló aszalt gazember, felhúzatlak a fára! —- Nagyságos uram, ne higgye; csak annyi puskapurt tettem belé, mint egy krajcár ára sáfrány; a sötétbűi pédig kilenc sem vút akkura, mint egy pirula; de még a káfsli is hideg vút, mint a guta! . .. Elhiheti magyságos uram, már messzirű megsajnáltam, és fíre akartam terítni azs ártatlan báránykát; de most gyütt eszembe, hogy alighanem vak vút; no, de ha mundum, hogy vak vút; ha élne, és szőnyi tunna, maga legjobban megmondhatná, miként kiabáltam neki: „Nem ára te! Nem ára te!" — de csak nem használt neki a szú; a puska felé szaladt a gazfickó; úgyis tudom, ijedtibe deglett meg azs én keserves búbánatomra; ... mi lesz most belílem, rajtam maradt azs egísz falu csúfja. — Voltál-e már fogva vagy büntetve? — Nem én, nagyságos uram, de még a mester sem vert meg suha. — írni, olvasni hát tudsz? — Nem én, még iskulába se jártam suha! — Vezesd ki, Marcii Mindjárt szabatok neked én nyulat, te száraz Pozdorja! Megkóstoltatom veled, milyen a magyarúfa — -spék a nyulászoknak! Vezesd be a másik jómadaratl Néhány perc múlva beérkezett a másik delikvens is. Nekifeszült állásból kezdve pattogni a felmelegiilt szolgabíró, s jól közelébe karózta két lábát a dacos tekintetű bűnösnek. Zsebre rakott kezekkel, félgúnyos arccal kérdé: — Hogy hívnak, te téglaporos, veresfejű gazember? ... — Micsoda...? — mond méregbe forrtan a kérdezett — Megkövesse magát az úr, ha én gazember vagyok, akkor az úr is az! Nemes ember vagyoki itt a paksusl! — mondá, irományait odadobva, a megbántott. Bezzeg leszállt tekintetes uram a bakról, s elakadt, mint falusi orgonában a szusz. — Az már más!... — mond a meghökkent dukáskodó, s redőkbe szedett ráncai simára terültek, mint harapat" lan gombóc tetejében a koldusbőr. A közelgő tisztújításnak viszketeg emléke bőre alá szaladt, s akkora csepp jeges vizet kergete homlokára, mint egy jól megfőtt rácborsó. Elpirult, mint V. megye hátán a rák, és kínjáiban elfáradt, mint sok házasember nejének hűségét őrző asszonynéni, mely szerepben megszakadna tizenkét medve. — Kedves édes jő barátom uram — kezdé akadozva a szolgabíró —., azt gondolám, hogy paraszt, kinek csakugyan nem engedhetném meg a vadászatot; az volna csak hátra, hogy az ilyen forspontosló hajhássza el barátom uram elől a nyulat; ugyan mivel is töltenék azt a haszontalan hosszú napot? Ezerszer bocsánat heveskedésemért! Tessék leülni, itt a tajtpipa, dohány, én pedig majd alkörmöst parancsoltatok annak a cigánynak; a kötnivaló még milyen bajba keveri az embert! Volt rágnivalója szolgabíró úrnak emberével; miután az ilyen nyúlszőr intelligencia tisztújítás előtt igen hörcsögös- — hasa alá kell pörkölni a szalmát, hogy megérezze a meleget; főtt is ám szolgabíró úrban a tapló, míg újra agyba süthette a vitézlőt, s valahára vágásba vezetheté pár fehér csikóval a rudast. Ismét együtt beszélgetnek embereink; azonban az ablak alatt pirutusként harapdálta Fakó Pista a derest; a zsinóros hajdú szakismerettel adogatá be a magyarófaport a nyúlszerelem ellen. Fájdalom, szolgabíró úr tekintélye csorbítása nélkül fenekeltetlen el nem ereszté a „bot alá valót." — Még — úgymond szolgabíró úr — nyakára hágna az ilyenfaj az embernek, ha még soká meg nem üti a guta a Pesti Hírlapot. — Köszönet végett bevezették a cigányt. (Folytatás a 11. oldalon)