Új Szó, 1969. március (22. évfolyam, 51-76. szám)

1969-03-30 / 13. szám, Vasárnapi Új Szó

•BMBHBWHHBBMBBBĎäBBBBBBBB •MÜ D

erűs nap után estére felhőszakadással fenyegető takaró borult Észak-Angola egére. A fellegek még nem sűrűsödtek össze, s a szörnyeteg csak ritkán mordult fel. Később néhányszor megvicsorgatta tüzes fogát, mérgesen pislogtatta villámait, s végül mély, hosszas dörgés szakadt ki a torkából. A közeli falu leányai mint ifedt kacsák szaladtak haza az ültetvényekről, hogy megbújjanak a nádkunyhók kupalakú fedele alatt. Antonio de Silva ezredes, a fogolytábor parancsnoka, nemrég érkezett viszsza az erdőből vadászatról. Cosmo őrmester azonnal kihozott neki egy üveg háromcsillagos portugál rumot. Az ezredes rosszkedvűen szemlélte a bungaló verendája köré szóródott nyers kőtörmeléket. A foglyok a közelben sziklát robbantottak, mert az ezredes gyakorlóteret akart építtetni a garnizon számára. Baloldalt kis erőd. földhányásai emelkedtek. Látása mindig felbosszantotta de Silvát. Most bosszúságába meg a reggeli vadászat fáradtságába valami búbánatféle is vegyült: talán az epéje jelentkezik; talán a vágyakozás a Lisszabon-környéki olajfaligetbe, ahol az ezredes villája áll. A coca-colával hígított rumtól még undorítóbb lett a szájaíze. Érthetetlen, mi van vele. Talán azért olyan keserű a szájaíze, mert az erdőben semmi sem került puskavégre? — Cosmo! Hívd azokat a feketéket, táncoljanak! — rendelkezett. Cosmo úgy tett, mintha nem hallaná. Ebben az istenhátamögötti vadonban, ahol a „békés" falvakat az ujjain megszámlálhatja, s ahol egyedül az erőd emlékeztet hivalkodóan az európai civilizációra, ugyan mi tarthatja a lelket a portugál katonában? A faluban éneklő asszonyok tompán idehalló hangja? Vagy a dobpergés, amely fakó, mint a tábortűz hűlő parázsa, de amikor kezdődik a tánc, féktelen lángban csap föl? A falu jó mérföldre van innen, s különben is később kezdik a mulatságot. Ami pedig a foglyokat illeti, azok egészen kl vannak dögölve, s amúgy is mogorva, haragos emberek ... Odafönn sűrűsödtek, sötétedtek a felhők. Az ezredes sokat próbált ember, az éghajlat, — legyen az trópusi hőség, vagy sarki hideg — nem érdekelte. Oly sok mindenen ment át a portugál birodalom szolgálatában eltöltött évek folyamán. Még Anglia ólmos egét és állandó ködét is elég Jól bírta — ott nemrégen hathónapos kiképzésben részesült. Egyet nem bírt: az engedetlenséget. — Cosmo! — kiáltotta. A belevésődött kaszárnya-fegyelem vett erőt rajta, vagy hirtelen maga is megkívánta a dalok zengzetes szavait, a táncok puha ritmusát, de az őrmester most már ott termett a verandán és tisztelgett. — Ml az, nem hallottad? Hívtalak! — Nem hallottam, ezredes úr, — hazudta Cosmo. — A bennszülöttek táncoljanak! — parancsolta. — Tegnap már voltak Itt táncolni, amikor az ezredes úr Fatima úrnőt fogadta — emlékeztette Cosmo. — Többé nem jönnek. — Majd adsz nekik borravalót? Cosmo nem emelte föl tekintetét. A sűrű fellegek árnyéka átsiklott arcán. S odafönn dühödt robajjal villámtűzben meghasadt az ég, mintha kapufát az isten trónját ostromló halott lázadók ezrei tépték volna föl. — Szólj az öröknek, hozzák ide azt a fekete bujtogatót, azt a doktor Atlamot! S jöjjenek ők is egy pohár rumra... Cosmo nem mozdult, talán a dörgés végét várta. — Indulj! Mire vársz még? Cosmo lassan jölemelte a fefét. Még mindig tétovázott. — Mars! — rivalt rá az ezredes, és dobbantott a lábával. Abban a pillanatban újra hatalmasat zendült az ég. Cosmot rémület fogta el, futva elhagyta a verandát. Dél felől időnként langyos szél rohamozott. Most már elkerülhetetlennek látszott az eső... Ám a felhők zöme már csak kacsintgatott fellobbanó villámaival, s Alsó-Angola felé vonult. Az égi seregeknek egy kisebb osztaga tömörült még mindig a sziklák fölé. Hol rohamozva, hol lassú iramban, de könyörtelenül nyomultak előre a felhők, ügy, ahogy a földön ezek a lázadók teszik, akik kezet emelnek a világrend tartópilléreire .. De Silva ezredes úgy szögezte tekintetét az égre, mint aki az ellenség erőit veszi számba. Igen, most a tomboló elemek hatalmába került, tehetetlen porszemnek érezte magát. Visszaemlékezett egy sasra, amely fészkére akart szállni, de a hirtelen kerekedett vihar úgy forgatta a levegőben, mint egy kereket ... Az ezredes nehezen küzdötte le hirtelen gyöngeségét, aztán tekintete a rumospohárra esett. Fölemelte a poharat, s széltől kifújt arcához érintette, hogy érezze az üveg selymes hűvösségét. Mint kegyelemkérés tört ki belőle egy nehéz sóhaj, majd a homokos út felöl felhangzó csoszogásra parancsnokhoz illően kifeszítette derekát a karosszékben. A katonák előtt egy lépéssel, mintha csak a földből bukkant volna föl, doktor Adam jelent meg. Kísértetnek tarthatta volna ezt a sovány, alacsony embert, ha nem látja éles szemének csillogását. A világosszürke európai zakó idegenül hatott a zárkózott, szomorú arcú négeren. Doktor Adam, ha nem csalódom — szellemeskedett az ezredes Stanley híres mondását variálva, amellyel a kutató az eltűnt és általa megtalált Lti vingstone-t az afrikai dzsungelben üdvözölte. Doktor Adamot minden jel szerint legkevésbé sem érintette az irónia,' hallgatott, s csak állt egy helyben, öt lépésnyire a parancsnoktól, Cosmo és a garnizon öt katonájának örizetében. A fáradhatatlan, könnyű, meleg szél egyre rohamozta a környéket, de a villám már csak egyszer lobbant fel a távoli hegyek fölött. Az ezredes arra gondolt, hogy isten túlságosan kegyelmes ehhez a fekete doktorhoz, hogy hadserege még mindig veretlen. Kissé hallgatott, majd újra gúnyosan megkérdezte: — Azt hallottam, hogy maga Londonban megtanult keringőzni, jox-trottoznl, sőt tangót táncolni is ... Doktor Adam bólintott. A táborban elviselt kínzások megtanították rá, hogy ne árulja el érzéseit. Arca tökéletesen kifejezéstelen volt. — Kellemes volt az angol lányokai ölelgetni, he? Habár biztos, hogy magával csakis cselédek táncoltak. A fogoly alig észrevehetően elfintorodott. Szégyellte az ezredes elviselhetetlenül közönséges beszédét. — A törzsének a táncait meg elfelejtette, ugye? Doktor Adam tagadóan intett. De Silva ezredes mindig bámulta, ahogy ezek a négerek hallgatni tudtak, hallgatni a végtelenségig. A fogoly éjfekete arcáról nem lehetett leolvasni, hogy valójában mit gondol, mit érez. Vajon a négerek csak kezükkel tudják gondolataikat kifejezni? S egyáltalán emberek ezek az afrikaiak? Megrepedhet az ég a fejük fölött, mozdulatlanok, akár a kőszikla. Mintha gondolataira felelne, villámnyaláb hasította ketté a súlyos felhőfüggönyt. Az ezredes akaratlanul is összerezzent, majd hátravetette magát a karosszékben. Doktor Adam nyugodtan, némán és komoran állt előtte. Bár mintha villanásnyi gúnyos mosoly siklott volna át ajkán, — vagy csak képzelődött az ezredes? — Akkor táncoljon, úgy, ahogy maguk szokták! — mondta az ezredes. — Mulassunk együtt. De az afrikai csak állt mozdulatlanul, akár egy szobor, akár egy látomás. De Silva remegést érzett a hátában. — Hé, Cosmo! — kiáltotta, s igyekezett hangjába vidám csengést vinni. Az őrmester odalépett. A távoli vihar kísérteties fényében maga is kísértetnek látszott. — Add oda neki azt a bohócsüveget, amit tegnap elvettél a bennszülöttektől — azt a piros majomsüveget. Abban jobban járja majd! ' Cosmo átszaladt a verandán, levette a fogasról a süveget, visszatért s odanyújtotta az ezredesnek. — A fefére tedd, hülyéi Vagy a saját fejedre. Mit dugdosod ide nekem? Cosmo görnyedten a fogolyhoz szaladt. Doktor Adam számára a szüntelen kínzás után mindez mit sem jelentett. Meg sem moccant, amikor Cosmo a fejébe nyomta a bohócsüveget. Antonio de Silva a fogolyra pillantott és hahotában tört ki. De nevetése valahogy mesterkéltre sikerült, s hirtelen megszakadt: egyetlen katona se nevetett parancsnokával. Az ezredes arca eltorzult. — A bolondra nézni! — vezényelt. — Nevetni! Miért nem nevettek? A sötét verandalépcső felől csak zavart vihogás hallatszott. A katonák értettek a foglyok főbelövéséhez, az könnyebb volt, mint nevetni rajtuk. Tudták, hogy a négerek olyan nevetéssel válaszolhatnak, amelytől kileli őket a hideg, vagy leköpik őket, mint nem egyszer. De Silva ezredes fölhajtotta a maradék rumot, s már kissé pityókásan kiáltotta a fogolynak: — Táncolj fiú, táncol/! A hosszas égzengés a várt tánc fantasztikus kíséretének hangzott. Doktor Adamnak azonban eszébe sem volt kínzója óhaját teljesíteni. Az ezredes lefutott a verandalépcsőn, megragadta doktor Adam karját, perdített egyet rajta, s dallamosan fújta: — Ha! Ha! Ha! bennszülöttek táncai A fogoly most sem éllenkezett. Az első esőcseppek a csúfolódás befejezését és mejjpihenést Ígértek doktor Adamnak. Ám de Silva egyre vadabbul fújta: — Süveges bolond! Süveges bolondI Ha! Ha! Ha! De közben érezte: nincs és nem is lesz mögötte kórus. Ez a végsőkig jokozta dühét. Elhallgatott, s teljes erejével belerúgott a fogolyba. Doktor Adam az örök fegyvereire zuhant. —• Táncolj, bolond! Táncolj! Vagy ... takarodj a pokolba! Az őrök megragadták doktor Adamot, és hátracsavarták a kezét. Az ezredes fölment a verandára, s mint súlyos zsák roskadt a karosszékbe. A szél porfelhőt kavart az udvaron. Az ezredes néhány pillanatig mozdulatlanul ülve a fogolyra szögezte acélos fényű szemét. Esőcseppek doboltak a veranda tetején. — Mars! Mars el! Mind! — rikácsolta rekedten De Silva, s elfordult. A felhőkből záporozott az eső, mintha az ég könnyekkel áztatná a szenvedő Afrika földjét. SZANTÖ IRÉN fordítása MULK RADZS ANAND (INDIA): K-J