Új Szó, 1969. március (22. évfolyam, 51-76. szám)

1969-03-30 / 13. szám, Vasárnapi Új Szó

A csehszlovákiai magyar dolgozók politikai intézmé nyesítődésének eredményeként fejlődésünknek abba a szakaszába érkeztünk, amikor a reális önismeret, valamint a közérthetően megfogalmazott, széles körben ismert és elismert, tudományosan is megalapozott célok és feladatok a további előrehaladás fontos feltételévé váltak. Ez ideig azonban még nem jelent meg a csehszlovákiai magyarság átfogó, koncepcionális programja, mely részletesebben vázolná a további politikai, gazdasági és kulturális teendőket. Olyan programra gondolunk, mely körvonalazná a csehszlovákiai magyar dolgozóknak a politikai, gazdasági és kulturális életkörülmények országos szintjéhez való kiegyenlítése tervét s főleg a megvalósítás ütemét. ERVSZERŰEN IGÉNYESEN A z i s k o la fejleszt és ker d é s e i A

politikai egyenjogúság és konstituálódás kérdésének megoldásában ugyan a legmeszebb jutottunk, de egyelőre még csak a központi szervek szintjén. Ez az örömteljes tény azonban — ha nem követi az életünket közvetlenül irányító és az irányelveket megvalósító konstituálódás járási szinten, illetve a csehszlovákiai magyarság gazdasági és kulturális életkörülményeinek az országos szinthez való kiegyenlítődésével kapcsolatos konkrét elképzelés — nem hozza meg a várva várt eredményt: az egyén (ebben az esetben a Csehszlovákiában élő magyar nemzetiségű állampolgár) és a csehszlovák társadalom közötti kapcsolat további elmélyítését. A szociológia fejlődése s nem utolsó sorban a gyakorlat mutatja: a lehetőségek még nem Jelentenek megvalósulást. Az egyén és a társadalom közti kapcsolat fejlesztése érdekében a párt, a kormány és az egyes ágazatok szlovákiai programját konkrétabban, a ml helyzetünkre lebontva kellene érvényesíteni, azok megoldási lehetőségét élesebben körvonalazva. (Az egyik ilyen kérdés az egy főre jutó kereset kiegyenlítése, dél-szlovákiai munkalehetőségek megteremtése, a kulturális önrealizálás egyenlő feltételeinek biztosítása.) A népszámlálás alapján ugyan ismertek a csehszlovákiai magyar dolgozók helyzetének hiányosságai és fogyatékosságai, az ezeket kiváltó okok pedig /ura; Zvara tanulmányából váltak ismertté. Látva a fogyatékosságokat s ismerve a tüneteket előidéző okokat, vázolni kellene az orvoslás módfát is. Tudományos alapon összeállított politikai, gazdasági és kulturális teendők összegezésére gondolunk, mely csakis a szlovákiai program szerves része lehet. Ez elősegítené a reális társadalmi és politikai tudat kikristályosodását és teljesebb látásmód kialakulását. Az egyén és a társadalom viszonya e nélkül csak súrlódásokkal válhat harmonikussá. A múlt évek gyakorlata azt mutatja, hogy a konfliktusforrások jelentős része a hiányos nézetekre és az egyének helyzete (például különféle előítéletek j által kialakított hamis vagy egyoldalú társadalomképre vezethető vissza. A különböző szervek, munkahelyek határozataiban és állásfoglalásaiban szereplő követelmények is arra figyelmeztetnek, hogy a központilag összeállított program fontos lenne, mert nemcsak mozgósítaná a csehszlovákiai magyar értelmiséget, hanem egységesítené az eléggé eltérő nézeteket. Alaptételének, annak kellene lennie, hogy Dél-Szlovákia földrajzi, gazdasági és szociális helyzetének megfelelően reális lehetőségeink figyelembe vételével központilag jóváhagyott terv körvonalazza azonos gazdasági, szociális és kulturális feltételek megteremtését. A politikai konstituálódásnak ennek eszközévé kell válnia. Ez Ideig Inkább csak az „eszközökről" illetve a konstituálódás központi szintjén történő személyi realizálódásról esett szó, s elmaradt a feladatok kitűzése. Ilyen feladat például a magyarság eltérő szociális helyzetéből, nemzetiségi hovatartozásából adódó politikai, kulturális, vagy műveltségi szint kiegyenlítődésének kérdése. Gondolunk itt természetesen az egyes mlkroterületek fejlődési fázisainak eltolódásaira, a társadalmi tudat specifikumára is, melyet ismerni kell, tehát a kiegyenlítődés során számolni kell vele. A nemzeti kultúrák története igazolja, hogy a fejlődés egyik fontos feltétele a kulturális központ létesítése. Enélkül a képzőművészeti, zenei, színházi, de átvitt értelemben az irodalmi élet sem fejlődhet megfelelő ütemben. Vizsgáljuk meg e kérdés-komplexumot — a teljesség igénye nélkül — az óvodák és az alapiskolák területén, tehát az iskolaügy, avagy ahogyan azt egy új tudományág, az oktatásgazdaságtan nevezi: az emberi erőforrások stratégiájának tervezése terén. Az emberi erőforrás fejlődése problémáinak felmérésénél a legnehezebb feladat a várható munkaerő-szükségletek becslése. Ha ezt a szükségletet meghatároztuk, az oktatási intézmények megteremtésére programot dolgozhatunk ki és kiszámíthatjuk a költségeket. Ha ismerjük a tiszta munkaerő-szükségletet, kiszámíthatjuk a munkaerő-veszteség évi arányát ls. Csehszlovákiában ilyen szempontok figyelembe vételével dolgozták ki az iskolaügy távlati (1985-ig) fejlesztésének tervét ls. Az iskolaügyi szervek a fenti adatok hiányában az országos iskolafejlesztési tervet a nemzetiségekre vonatkozóan (Szlovákiában a szlovák, ukrán, magyar) ez ideig még nem tudták részletesen kidolgozni. Eddigi munkánk során — a nemzetiségek által lakott területekre vtnarKOZó fejlesztési teev hiányában — az iskolafejlesztést nem a munkaerőszükséglet, hanem a társadalmi feladatok alapján határoztuk meg. Az előző az oktatási szükségletet a termelés és a gazdasági növekedés alapján határozza meg, az utóbbi viszont a társadalmi feladatok szempontjából. Ennek kiindulópontja, hogy az oktatás nemcsak közvetlenül a gazdasági célok szolgálatában áll. Feltételezzük és meggyőződésünk: a képzettebb ember odaadóbban munkálkodik a gazdaság és a kultúra gyarapításán, önmaga, illetve a magyarság és az egész csehszlovák szocialista társadalom javára. Ez az eddigi módszerünk, mely a jövő erőforrások fejlesztését a népesedés növekedéséből és a szülők, tanulók művelődési igénvéböl vezeti le. Bizonyos célokat a múltban is természetesnek vettünk és ezeket a továbbiakban is természeteseknek kell tekintenünk. Ilyen például a differenciált középfokú oktatás kiterjesztése, a tanulókra jutó egyenlő tanügyi kiadások (épület, tankönyv, tanszer stb.}, az egy pedagógusra jutó tanulók száma (nemzetiségre való tekintet' nélkül), a lemorzsolódás csökkentése, a követelmények emelése stb E célok és feladatok meghatározásánál — a társadalmi feladatok figyelembe vételével — szinte az egyedüli „fix pont" az állandó összevetés. A csehszlovákiai magyar tannyelvű iskolák fejlesztési feladatainak irányítása során az országos arányokkal való összevetés volt az egyedüli mérce. Tekintettel a magyarságnak az országostól eltérő szociális összetételére az iparban, a közszolgáltatásokban és a közigazgatásban foglalkoztatottak lényegesen kisebb számarányára, gazdasági helyzetére, történelmi fejlődésére, alacsonyabb műveltségi szintjére és a paraszti, munka jellegéből eredő mentalitására, a tanulók továbbtanulási igénye eltérő az országostól. Az összevetés módszere, az országos mérce tehát kissé más körülményekre van szabva s ezért az iskolafejlesztésnek a „társadalmi feladatok szerinti" ütemezése törvényszerűen ellentmondásokat is szül. Ezek az ellentmondások a nemzetiségi iskolák tanítóinak lelkes „pedagógiai idealizmusával" — amit tanítóságunk zöme többletmunkaként vállal és meg is tesz — bizonyos mértékig áthidalhatók. Véglegesebb megoldást azonban csak a mikroterületek sokoldalú fejlesztési tervei alapján kidolgozott munkaerőszükséglet és a műveltségi szint pontosan beütemezett kiegyenlítésének (mint társadalmi feladatnak) tudatos egyeztetése jelent. Hogy a múltban az iskolaügy csaknem teljesen decentralizált irányítása következtében ezt az elvet egyesek a saját szájuk íze szerint is értelmezhették, annak oka (a sok szubjektív ok mellett) az oktatási szükséglet és az oktatási rendszer egyensúlya tudományosan megalapozott objektív felmérésének hiánya. Ha ehhez hozzászámítjuk még a vegyeslakosú járások anyanyelvi oktatásának szükségességét is, akkor az emiített egyensúly még bonyolultabb társadalmi problémaként jelentkezik. Például az anyanyelvi oktatást az egyes járásokban és kerületekben csak a kötelező alapiskolára vonatkoztatták, másutt viszont a középiskolára is. Persze az már más kérdés, hogy az 1965-ben központilag kidolgozott és jóváhagyott iskolafejlesztési terveket hogyan valósították meg az egyes kerületekben, járásokban. Tény, hogy a csehszlovákiai magyar iskola fejlesztésében általában és elméletileg érvényes volt ugyan „a mindenütt mindenki számára egyenlő tanulási feltételek megteremtésének elve" — s ennek eredményei vitathatatlanok — iskolaügyünket az objektív mérce hiányában mégis sok belső ellentmondás és anomália gyötri. Mivel az egy osztályra, tanítóra, tanulóra eső kiadások összevetése és a fentieknek ily módon való bizonyítása meghaladná ennek az írásnak a keretét, az alábbiakban vizsgáljuk meg a magyar és a szlovákiai tanulók számának összefüggéseit, illetve a lakosság számarányához való viszonyítását. ÓVODÁK Csehszlovákiában az összes 3—6 éves gyermek 47 százaléka, a foglalkoztatott anyák gyermekeinek pedig 80 százaléka jár óvodába. Mivel az óvodáskorúak száma 1985-ig emelkedni fog, a teljes beiskolázás jelentős anyagi beruházásokat Igényelne Az államháztartás szakemberei tehát úgy döntöttek, hogy 1985-ig 170 ezerrel bővítik az óvodák férőhelyét s ezzel az érintett három korcsoport 55 százalékának teszik lehetővé az óvodába Járást. Ez azt jelenti, hogy a dolgozó anyák minden gyermekét elhelyezhetjük óvodában. Hazánkban egyelőre tehát nem tudunk eleget tenni annak a jogos pedagógiai igénynek, hogy minden gyermek óvodába járjon. Az óvodáknak ezáltal nem a pedagógiai, hanem a szociális küldetése lesz domináló az elkövetkező években Is. Szlovákiában 112 ezer gyermek jár óvodába. A magyar tannyelvű óvodások száma 11 586, azaz az öszszes óvodás számának 10,3 százaléka. Ha ezt a 10,3 százalékot összevetjük a magyarság szlovákiai relatív számával, a 12,4 százalékkal, akkor ez 2,1 százalék eltérést mutat. Mivel a demográfiai adatok szerint a magyar családokban kevesebb a gyermek, az összevetés során az eltérések számbavétele szerint a szlovákiai 1 százalékot a magyarság relatív százalékarányában a 0,86 százalékhoz kell viszonyítani. Az 1961-es népszámlálás adatai szerint tehát 1,2 százalékos eltéréssel kell számolnunk. Meg kell jegyeznünk, hogy Ideális 1:1 arányt többnyelvű közegben szinte sehol sem találhatunk. A magyar iskolaügy egyik legtöbbet vitatott kérdése az óvodák problémája. Ennek magyarázata valószínűleg az, hogy az óvoda érzékeny szociális kérdést érint (a dolgozó anya munkalehetősége és nyugalma) s a kis gyermekekkel általában többet foglalkozik a család, mint az iskolásgyermekekkel, s nem utolsó sorban az is, hogy itt van aránylag a legtöbb „pedagógiai selejt" (az ún. kétnyelvű óvodák, az óvodák elhelyezésének kérdései, az otthonhoz való távolság problémája stb.). Ezeket az intézményeket kizárólag az alsóbb szervek irányították és a felsőbb szervek „jogaik" értelmében csak akkor figyelhettek fel a problémákra, amikor a panasz már a felsőbb szervekig is eljutott (Fülek, Lelesz stb.). Az óvodák belső szervezési és pedagógiai kérdéseinek megoldása, valamint a kedvezőbb feltételek teremtése lesz az elkövetkező évek legfontosabb feladata. ALAPISKOLÁK A kilencéves egységes és kötelező alapiskola a köznevelés fundamentuma. Itt kell a legteljesebben érvényesülnie a mindenki számára egyenlő tanulási feltételek megteremtése elvének. Egyelőre még jelentősek az eltérések a városi és a vidéki, a teljesen szervezett és a tanyai kisiskolák anyagi, illetve személyi ellátottsága közt és ennek következtében az oktató-nevelőmunka eredményei közt is. Dél-Szlovákiában aránylag sok az alacsonyabb szervezettségű alapiskola. Az utóbbi évek nagy erőfeszítései eredményeképpen a magyar tannyelvű iskolák általában jól felszerelt Intézmények lettek. A tankönyvek, tanszerek, segédeszközök, pedagógiai irodalom és a tanítói segédkönyvek tekintetében iskoláink élvonalba törtek. Az alapiskolák belső reformját a tudományos intézetek a napokban terjesztik elő az iskolaügyi szerveknek Jóváhagyás végett. Erről a problémáról most még korai lenne szólni. A tanulók számának összevetése a következő: Szlovákiában 791 ezer tanuló (100 százalék) tanul alapiskolában. Ebből az 1968—69-es tanévben 79 948 (9,2 százalék) magyar tannyelvű alapiskolában tanul. Ez a demográfiai eltérések figyelembe vételével a magyarság relatív számához viszonyítva 2,3 százalékos eltérést mutat, ami ugyan még mindig valamivel jobb a nemzetközi átlagnál (a+ 3—4 százaléknál) de mégis elgondolkoztató problémát vet fel. A mennyiség kérdései a nemzetiségi iskolapolitikában mindig a minőség kérdéseire vezethetők viszsza. A nemzetiségi iskolaügy helyzetéről meglehetősen eltérőek a nézetek. Ezért fontos, hogy valóban megismerjük és reális képet alkossunk ezekről a bonyolult, érzékeny és sok más összefüggést magába foglaló problémákról, melyeknek megoldása nemcsak nagy hozzáértést, hanem türelmet is igényel. Gyorsan változó korunkban az Iskolaügyet világszerte belső ellentmondások feszítik. A csehszlovák iskolaügy korszerűsíti a kilencéves alapiskola koncepcióját, a hároméves általános középiskolát négyéves gimnáziumra, modern, minden követelménynek megfelelő iskolatípusra reformálja. Reméljük, hogy az emberi erőforrások stratégiájával, a csehszlovákiai magyar ifjúság erőforrásának tervezésével egyre többet és egyre elmélyültebben foglalkozhatnak majd az illetékesek, mégpedig nem csupán a társadalmi feladatok, hanem a jövőben az oktatásgazdaságtan sokoldalú szemszögéből ls. (A közép- és főiskolák kérdéseit más alkalommal szeretnénk majd felvetni.). MÖZSI FERENC