Új Szó, 1969. március (22. évfolyam, 51-76. szám)

1969-03-21 / 68. szám, péntek

FALU, AMELYNEK NI NCS JÖVŐJE Gregor József GYERMEKKOROMBAN jártam utoljára Licében. Keresztapám Heinzelman földbirtokosnál volt dohányos, s anyámmal látogatóba mentünk hozzá. Emlékszem a sok-sok piros tetős, kisablakos hrizra, no meg arra, hogy a közelben egy vasércbánya volt. Emlékezetemben él még, hogy igen sokan űzték itt akkor a fazekasmesterséget. S most, mintegy 25 év után, szorongó érzéssel léptem a községbe. Vajon megváltozott-e a falu, megváltoztak-e a licei emberek? A Murány folyót átszelő híd mellett szép, takaros házak sorakoznak. jól emlékszem, ezek akkor még nem voltak. Beljebb a templom, megtépázott köntösben — úgy; mint régen —, ott áll az út jobb oldalán. A háború nyomai még látszanak falain. Az iskola szomszédságában — amelyben egykor a szigorú Jendruszák János tanító úr is tevékenykedett — a mát, a fejlődést hirdetve terpeszkedik az új, korszerű kultúrotthon. Az utcán vidám, hancúrozó gyerekek sietnek az iskolába. Az üzlet felől teli táskával hazafelé tartanak az asszonyok. Kíváncsi tekintetük megakad az idegenen. A nemzeti bizottság irodáját azonban készséggel megmutatják. — Mekkora meglepetés — ezekkel a szavakkal fogad Gregor József, a helyi nemzeti bizottság elnöke. — Nem is tudom, mikor járt nálunk magyar újságíró! Megrakja a kályhát szénnel és dolgavégeztével szinte csak úgy magának mondja. —- Cékus és Heinzelman földbirtokait fölszámoltuk, a vasércbányát is bezárták, de azért nálunk is akad miről írni. — Hát a fazekasok ... — Valamikor vagy harmincan űzték ezt a mesterséget és mintegy huszonketten árulták szerte az országban a cserépedényt. Hol van ez márl Az égetőkemencét ledöntötték, a fazekaskorong helyett személygépkocsi áll a „fészerben". Pedig szegény falu volt ez valamikor. Vagy negyvenen a tengerentúlra is kivándoroltak. S ha látogatóba jönnek, alig ismernek rá szülőfalujukra. Elhallgat. Ujjain számolgat, majd tovább folytatja: — A János utcában öt... a Jolsva felőli faluvégen öt, Pelsőc felé négy... a felszabadulás óta mintegy 43 új családi ház épült, s több mint ötvenet átépítettek. Ezekben már nem ritkaság a fürdőszoba és a központi fűtés sem. A falu lakosai az állami gazdaságban, az 1952-ben megalakult szövetkezetben, a jolsvai, illetve a Iubenyíki magnezitüzemben dolgoznak. Hogy a községben élő emberek milyen Igyekvők, szorgalmasak, s ha úgy tetszik: spórolósak, azt legjobban az a tény bizonyítja, hogy a 680 lakosú faluban 33 személygépkocsi és 130 motorkerékpár van. Az állami gazdaság és a szövetkezet gazdasági udvara is kiépült. Egyszóval: a falu élt, fejlődött... A törésre 1962-ben került sor. A november 5-i keltezésű 3389/ 62. számú végzés — amelyet a JNB építésügyi osztálya adott ki — tudatta a faluval, hogy Licén tilos építkezni, mert a távlati tervek szerint évek múlva itt víztárolót fognak építeni. Nehéz volna felmérni az itt élő emberek akkori érzését. Kit ne kedvetlenítene el az ilyen hír. Legtöbbjüknek déd- és ükapjuk it itt született. S most? Merre? Hová? Más faluban kezdjék újra az életet? Az emberek bizonytalanságban éltek. — Ha nem így történik, ma már más lett volna a falu képe — mondja mélabúsan az elnök. — A tényeken változtatni nem tudunk. Megkezdődött a járás és a község közötti vita. Mindkét fél a maga igazságáról akarta meggyőzni a másikat. Közben csupán annyi történt, hogy 1965ben engedélyt kaptak kultúrotthon építésére. — A falu lakosai mintegy 200 000 korona értékű munkát dolgoztak le a kultúrotthon építésénél — mondja Gregor elvtárs felélénkülve. — A nagy teremben 250 ülőhely van. Ezenkívül a tanácsterein, a könyvtár, az olvasóterem és az óvoda is itt kapott helyet. A FALU FELLÉLEGZETT. Építik a kultúrotthont, hátha nem lesz semmi a szóban forgó víztárolóból. A járáson visszautasított építkezési engedélyek azonban minden reményt eloszlattak. A lakosság nyomására kiadott engedélyekre könyörtelenül ráírták: saját felelősségére. Ez annyit jelent, hogy építkezhet ugyan, de ha beköszön a vég, nem tarthat igényt kártérítésre. Egy-két család ezután is építkezett. A helyi nemzeti bizottság pedig tovább kérelmezett, levelezett, jozef Križ, a Szlovák Nemzeti Tanács akkori alelnöke 1967. július 1-én keltezett levelében a többi között ezt válaszolta: „Mivel a víztároló építésére 1985-ig nem kerül sor, csupán a nagyobb beruházást — gyár, üzem, magasfeszültségű villanyhálózat stb. — igénylő építkezésekre vonatkozik a tilalom." Ezt tudtára adták a Rozsnyói Járási Nemzeti Bizottságnak is. — Tudjuk, a víztárolóra is szükség van — fonja tovább a beszéd fonalát az elnök. — Mégis úgy gondolom, hogy más megoldást is lehetett volna találni. Szerény véleményem szerint, ha a község fejlődését lehetetlenné is tették, a közelben — a belső s a külső dereski út között — kijelölhették volna egy új falu helyét. Azóta legalább 50 ház épült volna. Ezzel a megoldással nemcsak a lakosok szülőfalujukhoz való ragaszkodását helyeztük volna előtérbe, hanem a kártérítéskor az állami kasszának is megtakarítottunk volna pár millió koronát. Tizenöt év múlva a fél falu az új helyen lakott volna. Némi igazság lehet az elnök szavaiban, bár a tények megítélésére nem az újságíró, hanem elsősorban az illetékes szakemberek hivatottak. Nem esik csorba a tekintélyükön, ha még egyszer mérlegelik az adott helyzetet, a község vezetőségének javaslatát. Ha csak 10 millió koronát sikerülne ily módon megtakarítani, ez is sokát jelentene. — Itt-ott azért mégis tettünk egyet s mást — újságolja az elnök. — A régi kultúrotthont önkiszolgálóüzletté alakítottuk át. Itt a HNB épületében 80 személy befogadására alkalmas mozitermet létesítettünk. A faluban mintegy 20 telefonállomást szereltek be. A községbe kb. 100 napilap — 72 Oj Szó — és több mint 200 hetilap jár. Élünk, dolgozunk, művelődünk, s ez is valami. DE AZ ÉLET MEGY tovább, mint a Murány folyó vize. Tavaly kilenc újszülött látta meg a napvilágot. Az óvodába 22, a szlovák nyelvű iskolába 13, a magyarba 31 gyerek jár. Nyolc elsős lesz szeptemberben. Tavaly két, az idén kilenc fiatal ment, illetve megy sorozásra. Az állami gazdaság is szép eredményeket ért el tavaly. A szövetkezetben 25 koronát fizettek munkaegységenként. A búza átlagos hektárhozama 34, az árpáé 25 mázsa volt. A közös vagyona több millió korona értéket képvisel. (Sajnos, állami titokra hivatkozva, Ján Labaj könyvelő nem árulta el az EFSZ vagyonának pontos értékét!) Szinte hihetetlennek tűnik, hogy itt egykor a víz megállítja az életet,.. — A víz fenyeget, de amíg elér hozzánk, addig is ivóvíz nélkül maradunk — szögezi le az elnök. — A régebben tervezett, mintegy 1700 000 koronát érő vízvezetékhálózat építése elmaradt, pedig a járási higiénikus szerint községünkben nincs megfelelő ivóvíz. A lakosok ásványvizet vásárolnak, hogy szomjukat oltsák. Így lesz ez még tizenöt évig? Vagy még tovább? Sok kérdőjel tornyosul a kis falu fölé. Sorsa a papírokon már meg van pecsételve, de ml legyen addig. Erről el kell gondolkodniuk az illetékeseknek. Kétségtelen, hogy a víztárolóra is nagy szükség van, hiszen a Sajó völgyét megmenti majd a gyakori ártól. Tudják ezt a liceiek ls. Csak a megoldás, a vég nélküli várakozás ellen van kifogásuk. így volna ezzel bárki, bármely község lakossága, különösen akkor, ha a végszót oly nehezen mondják ki. — A falu feje szerint a helyi nemzeti bizottság ülései rendszeresek. A képviselők 85 százaléka megjelenik a gyűlése ken — mondja búcsúzóul az elnök. — A napirenden nemegyszer szerepelnek új építkezési engedélyek. Mi ezeket továbbítjuk ... Aztán várunk, hol türelmesen, hol pedig felsziporkázott kedéllyel. JÖVÖ NÉLKÜLI FALU, jut akaratlanul is az eszembe, amikor az autóbuszmegálló felé tartok. A jármű ablakából sokáig nézem az elmaradozó, tágas, cseréptetős házakat, a munkából hazafelé igyekvő embereket. Arcukon egykedvűség, de szemük bizakodón csillog. Nékik van jövőjük, ha községüknek nem is lesz. NÉMETH JÁNOS Lakat alatt a Icassai furdolcf GYERMEKKORI emlékek jutnak eszembe. Az egykori fürdőház minden részlete elevenen él bennem: a terjedelmes előcsarnok szökőkúttal, a medencében vígan úszkáló aranyhalakkal, a kabinsor, ahol vetkőztünk, a tompán dörrenő vasajtó, mely mögött a vizek és gőzök színes világa várt. A száraz gőz, a forró pára, a háromféle hőfokú vízmedencék, a legagyafúrtabban megszerkesztett zuhanyok s a színes ablakokon átszűrt fény sejtelmes félhomálya. Majd a pihenőszoba, ahol beretvakéssel vár a lábápoló. Most lakat lóg a kapun. A „Gőz-, kád- és gyógyfürdő" felirat eltűnt a homlokzatról, de a fürdő időbeosztási táblázata is. Pedig kedvem szottyant a fürdésre. Ám, ha ide lakatot szereltek, nem baj. Van a városnak új gőzfürdője a ligetben. Elmegyek oda. El is mentem. Keddi nap volt, kiderült, hogy a gőzfürdő a férfiaknak csak a hét második felében nyit. S az uszoda? Az meg csak szombaton és vasárnap áll a fürdőző közönség rendelkezésére. Különben közületek használják órarend szerint. Fürdeni tehát, a kádfürdő kivételével, egyszerűen nem lehet. Pedig Kassa fürdőző múltjáról a feljegyzések egészen a 14. század elejéig nyúlnak vissza. Hiszen 1394-ben már új fürdő felállításáról szól az egykorú jegyzőkönyv. E korból a fürdős, a „balneator" neve is fennmaradt. Gáspárnak hívták. Jelentős személyiség volt, mert egyúttal ő volt a borbély és a sebész is. Ebben a században említik a Békás fürdőt is a Békás zugban, mely a középkülvárosban volt. A következő században már a Forgács utcában (mai Šrobár utca) áll a fürdőház. Ebből 1487-ben a város 17 forintot vett be. 1473-ban Szikora András balneátor a városban polgárjogot nyert, ami abban az időben sokat jelentett: a város megbecsült polgára lett. A bankói kádfürdőről 1612-ben történik először említás. A harangokat is elolvasztó 1556-os tűzvészben elpusztult a Forgács utcai fürdőház is, de még ez évben újraépült. Ebben az időben egy fürdés ára két dénár, egy fejmosás VS dénár, ugyanannyi a ruhamegőrzés díja is. A hajvágó legénynek tetszés szerint járt a fizetség. Fyrdés helyett tehát felkerestem Scserbák Gyulát, az új uszoda igazgatóját, aki a nyári fürdők és strandok vezetője, s aki 31 évvel ezelőtt kezdte el szakmáját a régi fürdőben. Megkérdeztem, mit jelent a lakat a régi fürdőn? — A lakat végítélet! — mondja. — A jövő évben bontásra kerül az épület, s helyén valószínűleg hivatali épületek lesznek. Hogy miért bontják le? A régi fürdő kövei salétromosak, a falak nedvesek, új vezetékre volna szükség és új kazánra ls, mely már 1905-től van „szolgálatban". A javítás kétmillió koronát tenne ki s nincs, aki adja. Ez a fürdő azonban már régebben is nagyon ráfizetéses volt. Az új gazdasági rendszer elvei szerint minden üzemnek kifizetődőnek kell lennie. A jól jövedelmező üzemtől nem vehetjük el a jövedelmet s nem adhatjuk a rosszul jövedelmezőnek. Ezért a fürdőt 1968. augusztus 1-vel leállítottuk. — Most elég a városnak egy fürdő? — Az új fürdő kapacitása kielégítő. Hétköznapokon nincs is egészen igénybe véve. Szombaton és vasárnap annál inkább. Ezért ez úton is kérjük különösen a nyugdíjas vendégeinket, hogy inkább csütörtkön, pénteken járjanak, s ne a szombativasárnapi csúcsforgalom idején. Megköszönöm a felvilágosítást s azt kérdezem, miért nem lehet hétközben igénybe venni az uszodát? — Ennek az az oka, hogy hétközben alacsony a látogatottsága. A közületek egy órai uszodahasználatért 140 koronát fizetnek. Ugyanebben az időben egyébként csak 1—2 fizető fürdőzőnk volna, ami óránként 120 koronás ráfizetést jelentene. Elköszöntem s az emeleti folyosóról lenéztem az uszoda terébe. Nem tudom, milyen „közület" volt éppen odalent? Annyi azonban bizonyos, hogy csupán két férfi úszkált a medencében fel s alá, s a harmadik a partról kiáltozott nekik valamit. Hát a nagy zsúfoltságtól a „közület" mellett még ugyanakkor én is elfértem volna a medencében. Ezúttal tehát fürdés nélkül jártam meg a fürdőházat, vagyis „szárazon úsztam meg", aminek csöppet sem örültem. De örültem annak, hogy rövidre rá az utcán egy bolt előtt Béla bácsival ütköztem össze. Ratkovszky Béla a kassai fürdőélet jellegzetes alakja. Kassai születésű. Édesapja idevalósi asztalos volt. Fürge mozgású, karcsú termetű ember. Nem mutat többet ötvennél. De ez lehetetlen, mert 47 évig volt fürdőmester. Két éve ment nyugdíjba. Kérdésemre elárulja, hogy 72 esztendős. — Magas kort ért meg, mert egészséges foglalkozást folytatott. — Igazán egészséges — hagyja rám. — Persze, ha mindennap fürüdhettek. Ugye fürüdtek? — Minden nap, ha csak zuhanyoztunk is. De nem múlt el nap fürdés nélkül. — Sajnálja a régi fürdőt? Bánja, hogy lebontják? — Már hogyne sajnálnám, amikor jóformán egész életem ahhoz a fürdőhöz kapcsolódik. Ezzel el is váltunk, de engem továbbra ls foglalkoztat az újabb fürdők létesítésének gondolata. Nézetem szerint van Kassán víz elég és nyáron a fürdőzők tömegei bizonyítják, hogy egy új fürdőnek ls megvolna itt a közönsége. MOHR GEDEON A korszerű városi közlekedésről VERŐFÉNYES, tavaszt sejtető márciusi délelőtt. A lassanként Jobb belátásra térült időjárás rám is jótékony hatást tesz: ma Kassára utazom, Jókedvűen készülök az útra, időnként az órámra nézek, tíz óra elmúlt, aztán a repülőjegyemre sandítok, kevéssel ebéd után indul a kassai gép, időm van bőven, de mivel néhány apró-cseprő elintéznivalóm akad, lassanként felcihelődöm, derűs arccal lépek kt lakásomból, a Kertész utca jelé baktatok napsugárban, aztán begurul egy piros trolibusz, beszippantja az utasokat és megindul. Néhány másodperc múlva nagyot fékez, többen, akik elmélázgattunk, alig bírunk megkapaszkodni. Mire felócsúdunk, kiderül, hogy az áramszedő csúszott le a vezetékről, nem veszélyes az ügy, nem egész tíz perc múlva a vezető kijavította a hibát és a troli ismét útnak ered. A következő megálló után néhány méterre piros lámpa pislog, jelzi, hogy vonat közeleg, a sínen tilos az átjárás. A város fő útvonalait átszelő síneket, ez pozsonyi csemege, az idevalósi derék honpolgár már régen, keserű arccal ugyan, de „megemésztette". Az már azonban senkinek sem tetszik, hogy a vonat csak mintegy négy perc múlva pöfög át, ezalatt többen hangosan meditálnak, vajon miért kell ennyivel hamarabb leállítani a forgalmat. Lassanként elhalad előttünk a szerelvény utolsó vagonja is, és mi ismét elindulhatunk. Néhány röpke pillanat és az Avipn elé érkezünk. Végállomás, innét villamoson lehet eljutni a város szívébe. Fel is tűnik egy kettes számú jármű, csakhogy hiába fenjük rá a jogunkat. Ugyanis kevéssel a megálló előtt lefékez, néhány utas kipréselődik a belsejéből és aztán a villamos elcsörömpöl előttünk, a vezető kifelé mutogat, sajnálja, de csaknem a nyakába lógnak az utasok, ide emberfia be nem juthat. Pár perc múlva jön egy négyes, bizalmatlanul lelassít és így halad el előttünk, epekedő pillantásokat váltunk a villamosban utazókkal, ők legszívesebben már kint lennének, mi meg bent. Űjra feltűnik egy villamos. Már messziről feketélik a belseje, de azért megáll, úgy látszik, akad néhány milliméter. A tömeg magával sodor, kevés huzavona, sikító hangok, aztán elindulunk. Két megálló és miután kellőképpen összetaposva és megnyomorgatva kisodornak a kocsiból, boldogan levegő után kapkodom. Ezután nemsokára Kassára repültem, kényelmesen és gyorsan. A jelszállástól a lesszállásig negyven perc telt el. S most egy érdekes összehasonlítás: Pozsonyban egy nem is legkülsőbb kerületből a belvárosig pontosan addig tartott az út, míg Szlovákia fővárosától a keleti metropolisig. A kassai repülőtérről a városba menet elnézem összetaposott cipőmet és arra gondolok, hogy vajon a városi közlekedést mikor éri el a korszerűsítés szele. Az imént leírt eset nagyszerű időben és nem is a csúcsforgalom idején történt. Annyi sok eredménytelen ígérgetés és biztatás után, valamint a mindennapi tolakodásban annyira összezsugorodott a kívánságom, hogy nagyon picike lett, szinte szégyellem leírni. Ma már senki sem kér ultramodern és nem tudom milyen gyors kocsikat, csupán csak annyit, hogy az illetékesek végre gondoljanak arra, a városi közlekedés járműveiben embereket szállítanak. (szilvássy)