Új Szó, 1969. március (22. évfolyam, 51-76. szám)

1969-03-14 / 62. szám, péntek

Az elnök sem mindenható KÉT LEVÉL EGY FALUBÓL | éhány nap leforgása alatt jött mind a két levél. Kiskeszin, az érsekújvári járásban adták őket postára. Az egyiket Szabő Györgyné, a másikat Jobbágy Józsefné Irta. Mintha összebeszéltek volna, mindketten a szövetkezet vezetőségét, illetve Kollár Lászlót, az elnököt marasztalják el. Szabó Györgyné panaszának a lényege: Férje beteg ember. A szövetkezetből ment nyugdíjba. Két kiskorú gyerekük van. Ö, mármint Szabó Györgyné, állandó dolgozója a szövetkezetnek. A múlt esztendőben is ötszázon felül volt a munkaegysége, mégis csak huszonöt ár háztáji földet kapott, illetve ennyi után juttattak neki kukoricát, mivel a háztáji földet is közösen művelik. Ezt fölöttébb igazságtalannak tartja, mivel — tudomása szerint — a szövetkezeti házirendben áll, hogy annak a szövetkezeti dol-^> gozónak, aki ötszáznál több munkaegységet szerez, 50 ár háztáji föld jár. Huszonöt ár csak azokat illeti, akik kétszáznál többet, de ötszáznál keve sebb munkaegységet szereznek Nagyon fájlalja, hogy az 522 munkaegységével őt mégis azok közé sorolták, akiknek a munkaegysége csak 200 és 500 között mozog. Igazságtalanságot lát a dologban, rosszindulatú, embertelen embereknek tartja a szövetkezet vezetőit. Jobbágy Józsefné ugyancsak a vezetőkkel nincs kibékülve. Azt állítja, hogy nem akarják visszafogadni a szövetkezetbe. Már a kertésszel meg is egyezett, de az elnök hazaküldette. Nem érti, hogy miért nem dolgozhat ő a szövetkezetben, hisz annak idején földjüket, jószágukat a közösbe adták. Hogy -otthagyták a sz

öve

tkezetet? Mások is otthagyľäk, de később visszafogadták őket. Miért éppen ő szálka a vezetők szemében? A kérdésekre a helyszínen, a szövitfíezet vezetőinek és a levélírón jelenlétében próbáltunk választ/ klresni. Megoldásról már nem is beszélve, mivel nehéz ott megoldást találni, zöld ágra vergődni, ahol valaki csak a maga elképzelését tartja igazságnak és okkal, oktalanul köti az ebet a karóhoz. Kiderült, hogy Szabó Györgyné, mielőtt hozzánk fordult volna, már foglalkoztatta a járási termelési igazgatóságot, és a járásbíróságot. Igy a szövetkezet vezetőségét sem mi zaklatjuk elsőnek az esettel. Az említett szervek képviselői is jártak már a faluban. Végigcsinálták mindazt, amit mi, de igazságot — olyan igazságot, amilyent Szabó Györgyné szeretne — ők sem tettek. Nem tehettek, mert a szövetkezet házirendjét önhatalmúlag ők sem változtathatták meg. Márpedig Szabóné kérelmét csak ennek az árán lehetne teljesíteni, vagy, ha a taggyűlés felhatalmazná a szövetkezet vezetőit, hogy tegyen kivételt. Egyébként nem is ilyen c egyszerű ebben az esetben az irányvétel. Érzelmi tényezők is közrejátszanak: beteg, munkaképtelen férj, kiskorú gyermekek, jól végzett munka a szövetkezetben. Mindmind részrehajlásra csábító momentumok. Amikor Szabóné levelét olvastam, bennem is felvetődött a kérdés: milyen emberek lehetnek azok a kiskeszi vezetők, hogy nem segítenek. Aztán magam is rájöttem, hogy bakot lőhet az ember, ha csupán az érzelmekre épít. Ebben az esetben is bebizonyosodott, hogy az érzelmeken túl ott van a reális valóság, ez esetben a szövetkezeti házirend. Ezzel számolni kell, még ha Szabóné nem is akarja tudomásul venni. A szövetkezet elnöke nem mindenható. A házirend reá is éppúgy vonatkozik, mint a szövetkezet bármely tagjára, ha nem jobban. És ennek a házirendnek az idevágó pontja így hangzik: „Azok az állandó szövetkezeti dolgozók, akik egyban családfenntartók és eleget tesznek a rájuk kiszabott feladatoknak, 50 ár háztáji földre jogosultak. Azok a női dolg'Dzr'k viszont, akiknek nyugdíjas, vagy más munkahelyen dolgozik a férjük, és nem családfenntartók, csak 25 ár háztáji földre jogosultak." A szövetkezeti házirend tehát egyértelműen és világosan törvényt szab. A szövetkezet vezetősége azonban — és itt újból közrejátszottak az érzelmi tényezők — nem ragaszkodott ridegen az írott betűkhöz. Szabó Györgyné kérelmét két ízben is a taggyűlés elé terjesztette. Az elnök megígérte, hogyha a taggyűlés indokoltnak találja Szabóné kérelmét, minden további nélküli kiméri az 50 ár után járó kukoricát. A taggyűlés résztvevőinek többsége azonban ellenezte a kivételezést, ragaszkodott a házirend betartásához. Abból indultak ki, hogyha Szabónéval kivételt tesznek, mások is jöhetnek ilyen kérelemmel. Megbomolna a rend, a fegyelem. Ezt viszont nem akarják. Egy szer már sajtit bőrükön tapasztal ták, mit jelent, tra szabadjára eresztik a gyeplőt. Szabóné az egészből azt a következtetést vonta le, hogy az elnök nem szavatartó ember. Megígérte a félhektárt, és ígéretét nem tartotta meg. Mindenkit rosszakarójának tart, aki ellenezte a kivételezést. De hát mit tehetett a vezetőség vagy az elnök. Jírálljon szembe a tagok akaratával? Ha mégis megteszi, Szabónénak minden bizonnyal jó embere lett volna, de vét a taggyűlés és a szövetkezoti demokrácia ellen, om tudom, miért olyan nehéz ezt megérteni. És most lássuk Jobbágy Józsefné panaszát. Ebben az esetben is az a legnagyobb baj, hogy a fiatalasszony csak a sajál felfogását tartja helyesnek, igaznak. Az elnököt, a vezetőséget okolja, de hogy ő véteti volna ellenük, azt már az istennek sem akarja elismerni. Vegyük hát szép sorjában a történteket. Igaz az, hogy hatvannégyben beléptek a szövetkezetbe. Földet, jószágot vittek a közösbe. Hatvannégyben azonban otthagyták a szövetkezetet. A közeli állami gazdaságban vállaltak munkát. A kilépés okait talán jobb ha most nem is firtatjuk. Egy azonban tény, hogy a szövetkezeti tagok között újból szóba kerültek a régi dolgok, hogy Jobbágy József annak idején megverte az agronóinust, meg valamilyen barackfacsometék eltűnését ls kapcsolatba hozták a nevével. É most, hogy Jobbágyné újból szeretne visszajönni (a férje továbbra is az állami gazdaságban marad), a visszafogadást megfontolás tárgyává teszik. Nem arról van szó, hogy a régi dolgokat hánytorgassák, csupán arról, hogy a tagok véleményt mondhassanak és ezzel elejét vegyék minden további szóbeszédnek. Tudja mindenki, hogy Jobbágy József nem vétett olyan súlyosan a szövetkezet ellen, hogy felégette volna maga mögött a vissza vezető N hidat. Mások is elmentek a szövetkezetből, mások is vétettek a közös ellen, de amikor újból visszavágytak, nem zárták be előttük az ajtót. Jobbágyné azonban elkövette azt a hibát, hogy szándékát nem tudatta a vezetőkkel. Egyszerűen csak elment a kertészhez és tőle kért munkát. A kertész abban a hiszemben, hogy a vezetőség részéről ez már elintézett dolog, munkába állította. A baj azonban már másnap megtörtént. A vezetőség a munkakimutatásból megtudta, hogy Jobbágy Józsefné tudtuk és beleegyezésük nélkül a szövetkezet kertészetében dolgo zik. Ekkor azt mondták: Rend ben van, ha vissza akar jönni, hát jöjjön, de előbb szándékát nekik, a vezetőknek mondja meg. És — ha a tagok is jónak látják — majd találnak számá ra munkát. Igen ám, csakhogy Jobbágyné másképpen fogta fel a dolgot. Szerinte ez azt jelentené, hogy megalázkodjék a szövet kezet vezetői előtt. Itt van tehát a kutya elásva. A gőg erősebb a józan észnél. Még, hogy ő kínálkozzon. Örül jenek, bog" egyáltalán vissza jött. Talán egy fél évtizeddel ezelőtt még így lett volna. Jobbágyné azonban nem számolt azzal, hogy ma már a szövetkezetnek sem kell kötéllel fognia a dolgozókat. A kiskeszi szövetkezet is ott tart már. hogy jövőt, megélhetést látnak benne az emberek. Arról persze nincs szó, hogy számára ne találnának munkát, hiszen — mindentől eltekintve — Jobbágyék társtulajdonosok. Arról sincs szó, hogy valaki, vagy valakik előtt megalázkodjék, de elvárják, hogy ne mellékösvényen járjon, ne mellőzze azokat az embereket, akik a tag ság bizalmából a közös élén állnak. Vegye tudomásul, hogy a dolgok folyásába azoknak is van beleszólásuk, akik a nehéz időkben is helytálltak a szövetkezetben. Tudom, levélíróink mást • vártak tőlünk, azt, hogy a pártjukra állunk, megbírál juk a szövetkezet vezetőit. Meg tennénk, ha volna rá ok. Levél íróink mellé állnánk, ha Igaz ügyben kellene a segítségükre lennünk. De miben vétkes az elnök, vagy a vezetőség? Ab ban, hogy nem tesznek a taggyűlés határozata ellen? Ez nem bűn, inkább érdem, a tagok akarata számukra törvény. Kár azért is neheztelni rájuk, hogy megkövetelik: aki közéjük akar tartozni, ne az ablakon, hanem az ajtón jöjjön, és kopogtasson. Ez még nem jelenti azt, hogy meg kellene alázkodnia. Ha ezt valaki mégis megalázkodásnak tekinti és az ellenkezőjéről nem hagyja magát meggyőzni, kár minden további szóért. SZARKA ISTVÁN A kassai „Toka jnyúlvány" Kassának számos problémája volt a múltban is. Most, hogy másfélszeresre dagadt a város, gondjai is megsokszorozódtak. Vegyük a vendéglátóipar helyzetét. Még mindig kevés a szórakozóhely, nincsenek variaté-szerű műsorok. A legelőkelőbb búrban is megtörtént már, hogy a duhaj vendég két ujját szájába dugva, fütytyögve hívta a pincért .. . Az utóbbi időben számos új létesítményt adott át a vendéglátóipar a városnak. A legutóbbi a TOKAJ borozó, a belvárosban. KASELA KAROLY üzemvezető közléjém* támaszkodva foglaljuk össze a mindössze egy hónapja működő új borozó eddigi „történelmi" eseményeit. A történet tulajdonképpen még jóval január tizennegyedike, a megnyitás előtt kezdődik, amikor a bejárati vertvas lámpákat tövestül, vezetékestül egy éjjel kicibálták. (Huligánok, maszek víkendház-építők, gyűjtők voltak a tettesek?!). A megnyitó napján sem értek véget a „provokációk". Verekedés támadt. ^ műszakiak csődöt vallottak A vezető lérfiasan bevallja, hogy eleinte elcsüggedt egy kicsit, mert két alkalmazottja megbetegedett, s a vadonatúj borozó fűtésével is bajok voltak, de fokozatosan hozzáedződött a körülményekhez, és most már nyugodtabb. Megkérdeztük van-e oka a derűlátásnak? — A borozónak tizenkét főnyi személyzete van — mondotta. — Pinceszerű, boltíves helyiségben szolgálunk fel. A rossz nyelvek szerint Kassa legmeredekebb lépcsőjén kell leereszkednie annak, aki jó tokaji bort akar inni. A „főnök" persze nem egészen elégedett a „pince" kivitelezésével sem. A falakra vertvas rácsok kívánkoznak, mert nélkülük „fog" a festék. Meg kellett volna jóelőre oldani a csatornázást is, hiszen a városi „emésztó-vezetékek" negyven Marika, a TOKAJ egyik kiszolgálónője mo-solyogva és szeretettel várja a fegyelme* zett, mulatni szerető vendégeket. ( Kolár Péter felvételej centiméterrel a borozó levezető csöveinek szintje fölött húzódnak. A bor kitűnő — az ételkülönlegességek vonzanak A vendégek mégis jól érzik magukat, főleg ha megkóstolják a toronyai kutatóintézet hordós borát. Ez a borozó különlegessége, naponta hetven liteF is elfogy belőle. Húsz naponként szállítják Toronyéról tartályokban, teherautókkal, s « jövőben félliteres tokaji száraz és szamorodni féle borokat is hoz majd az autó. A forgalom jelentős. A hétfői szabadnap ellenére mintegy kétszáz vendég érkezik naponta, ha 20 koronás átlagfogyasztással kalkulálunk egy főre. Es= ténként az Orgován testvérek népizenekara játszik, a hangulat rendszerint ilyenkor éri el tetőpontját. A borozó étlapján több különlegesség szerepel. A tokaji húskeverékek gyakoriak a vendégek asztalán; a temesvári sertésborda már kevésbé fogy, a „sztár" azonban a libamáj. Ezenkívül négyféle borkorcsolya és természetesen sonka, kolbász és disznósajt is kapható. Nagy sikere van a „tatárkenyérnek", a bifsztek módjára készített különlegességnek is. (bt| ö námítás helyett jozansag Manapság gyakran hallhatunk olyan szavakat, melyek kilátástalannak tartják az ország helyzetét, melyek lemondásról, a lelkesedés elvesztéséről tanúskodnak. Tudjuk, egyesek szándékosan hangoztatják a teljes borúlátás indokoltságát, hogy a tömegek ne bízzanak programunk megvalósításának lehetőségeiben, politikánkban. Szép számban akadnak azonban olyanok is, akik valóban kételkednek programunk valóságosságában. Különösen jelenlegi gazdasági nehézségeink miatt uralkodik el sok emberen a borúlátás. Tagadhatatlan, hogy számtalan problémával kell szembenéznünk. Probléma azonban mindig akadt bőven, mégsem riadtak vissza az emberek, mint ma. Miért lesznek tehát pesszimisták oly sokan a mai valóságtól? A válasz egyszerű: mert ma nem titkoljuk a valóságot még akkor sem, ha az sok tekintetben más, mint amilyent mi akarnánk. A torzulások idején csak sikereinkről beszéltünk. A bajokat vagy teljesen elhallgattuk, vagy csak részben fedtük fel. Egyszóval meghamisítottuk a valóságot. Különböző eszközökkel — rafinált statisztikai kimutatásokkal, az eredmények túlzott hangsúlyozásával, saját magunk dicséretével stb. — túlságosan „retusált képet" mutattunk magunkról szocialista partnereinknek és az egész világnak. De ami ennél sokkal rosszabb: saját magunkat is ámítottuk. Pl. gyártmányainkról akkor is minden habozás nélkül kimondtuk, hogy elérik a világszínvonalat, ha arról szó sem lehetett. Példás minőségű épületeknek ismertünk el olyan átadott házakat, melyekben pl. nem működött a központi fűtés, nem zártak a zárak stb. Elismerésben, kitüntetésben részesültek olyan felelős tisztségekben levő dolgozók, funkcionáriusok, akik nemcsak nem értek el kimagasló eredményeket, hanem tevékenységükkel kimondottan károkat okoztak. Közben a nagy szavak, az irreális ígéretek sosem hiányoztak. Ha nem valósultak meg, kárpótlásul újabb ígéreteket kaptunk. S minek tagadnánk, mindig jól estek a szebb holnappal biztató szavak. Hogy mi lett a tegnapi ígéretekből? Arra nagyon egyszerű a válasz: a mai valósúg, melyet bizony sokan lehangolónak találnak. De így sem állíthatjuk róla, hogy más, mint amilyen. Nem eshetünk régi hibánkba, az önámltásba — s tegyük hozzá: ezt senki sem kívánja tőlünk. Ezért csak örülhetünk annak, hogy ma a hibák orvoslásánál, mind a párt-, mind az állami szervek a puszta valóságból indulnak ki. Politikusaink nem „szépítik" a valóságot, nem ígérik, hogy problémáink rövidesen megoldódnak. Elég megemlíteni Dubček elvtársnak a szakszervezeti kongresszuson elhangzott szavait: „Nyíltan meg kell mondanom, hogy gazdaságunk az előző évek fejlődésének következtében nagyon nehéz helyzetben van." Ugyanilyen őszintén szólt Cerník elv' társ a pártszervezetek elnökeinek csehországi értekezletén: „Teljesen nyíltan megmondom, hogy az elkövetkező hónapok és évek nehezek lesznek." Ugyanígy idézhettük volna más politikusaink, tisztségviselőink szavait is, mindannyian a realitás hangján beszélnek. Igen, általában „hadat üzentünk" az önámításnak. S éppen ezért nincs okunk a lemondásra, még a jelenlegi bajok ellenére sem. Reális szemléletünk, józanságunk a záloga annak, hogy előbb-utóbb megoldjuk problémáink FüLOP IMRE