Új Szó, 1969. február (22. évfolyam, 27-50. szám)

1969-02-02 / 5. szám, Vasárnapi Új Szó

Derüs-borús mozaikképek az NSZK életéből 9 Sírósági raktárgondok • Drága passzió az elhalálozás + Tudományos képzés — takarításra 9 Pályaválasztási dilemmák 9 Áruházak o határban • A múlt kísértő emlékei • Azt hiszem, minden újságírónak van valamilyen levéltárféléje, amelybe minduntalan különféle alapanyagokat helyez el, azzal a szent meggyőződéssel, hogy „egyszer majd jól jönnek". Az én esetemben kissé túlzás a levéltár kifejezés, mert a rengeteg újságkivágásra csak egy elnevezés illik, ezt pedig nem lehet kinyomtatni, bár a papír közismerten nem pirul el. Időnkint, amikor íróasztalomnál és körülötte már moccani sem tudok, drága időmet órákhosszat tartó „rendcsinálásnak" szentelem. Aztán megállapítom, hogy a papíroknak legalább a felét nem is tudom minek gyűjtöm. Aztán mégis csak kiderül, hogy valamiből „lehet valami". Több, azonos tárgyú dolog kerül elő. Ez ugyan nem szenzáció, de újságíró ösztönöm ezt súgja, hogy valakit mégis érdekelhet. Igy született néhány írás az újságíró asztalán rendezett nagy leltározás után. „Igazságszolgáltatási áruházatok" nevezik őket. Ugyanolyan nagy áruválasztékuk van, mint a közönséges áruházaknak, amelyekben ruhaanyagtól számítógépekig, ékszerekig és a motoros járművekig minden kapható. Csak éppen különös: álkulcsok, hegesztőkészülékek, fegyverek. Az áru kiállítása nem olyan áttekinthető, mint az áruházakban, hanem inkább az ószeres boltjára emlékeztet, egyes tárgyakat pedig féltő gonddal lakat alatt őriznek. A nyugatnémet bíróságok raktáraiban vagyunk, ahol vagyoni vagy egyéb bűntényekkel kapcsolatos perek bűnjeleit őrzik. A nyugatnémet igazságszolgáltatás decentralizáltsága és a jelentós leltári állomány miatt nincs róluk országos áttekintés, de néhány s ámadat sejteni engedi a „bírósági áruházak" kapacitását. 1967-ben több mint kétmillió bűntettet, ebből 1 millió 200 ezer lopást követtek el Nyugat-Németországban. A rendőrség alig minden harmadik esetre derít fényt, mégis elég sok a bűnjel. A kölni tartományi bíróság például kétezer bűntárgyat tart nyilván. A rendőrség minden sikerrel elégedett, de a bírósági raktárakban vegyes érzelmekkel fogadnak minden eredményt. Képzeljük el, 'mennyire örülhetnek az alkalmazottak, amikor egyszerre autószámra szállítanak be lopott holmikat. A kölni bíróság említett raktárában évente mintegy kétezer zacskó naftalint használnak el, hogy a textilneműeket megóvják a molyoktól, mert kellemetlen lenne, ha éppen a tárgyalás folyamán szétmennének. A lopott és lefoglalt holmit a tárgyalás után rendszerint viszszaszármaztatják jogos tulajdonosának. Ám nem mindig sikerül megtalálni a tulajdonost, s ilyen esetekben árverésen adnak túl a holmikon. Ékszereket vagy értékes bundákat néha csak azért nem juttathatnak vissza a tulajdonosokhoz, mert azok időközben felvették a biztosítási összeget, vagy valami jobbat vásároltak. Bűntettnél felhasznált tárgyat — álkulcsokat, fegyvereket stb., vagy elkobzott holmikat, köztük kábítószereket természetesen nem szolgáltatnak ki tulajdonosaiknak, s más érdeklődőknek sem adnak ki. Egyes tárgyakat, például zsarolásra felhasznált pikáns fényképeket megsemmisítenek. Mindig megtalálják a számításukat a temetkezési vállalatok tulajdonosai. A jelenlegi konjunktúrából is kiveszik a részüket. Különféle felmérések egyöntetűen bizonyítják, hogy az elhalálozás költségej dolog. Temetésre és sírgondozásra presztízsből sohasem költöttek annyit, mint most. Általában évi egymilliárd márkát: 600 milliót temetésre, 300 milliót síremlékre és 100 milliót koszorúkra és virágokra. Nyugat-Ném'ítországoan mintegy háromezer vállalat foglclkozik ezzel a legális halálkereskedelemmel. Az emijr azt hinné, hogy a halál a érvényesíteni. Igy aztán közvetve tudtam meg, hogy kilenc estén és 18 órán ót a hallgatók megtanulhatják, hogyan kell elbánni a miniszteri asztalon éktelenkedő tintafoltokkal, hogyan kell az államtitkár ablakait tükörfényesre mosni, hogyan kell az ajtókról eltávolítani az ujjlenyomatokat vagy a szőnyegről eltüntetni a vörös bor nyomait. Az sem árt, ha az ember megtudja, hogyan tüntethetők el a foltok bőr- és kárpitozott bútordarabokról, hogyan fényezhetők különféle fafajták, hogyan tisztíthatók a tapéták, hogyan tüntethetők el a padlóról eltaposott cigaretta okozta foltok. Bonnban azért hozták létre ezt a „takarítónői főiskolát", mert a takarító csoportokat eddig többfoglalkozási ágakról van szó. Megállapították, hogy a kitanult pékek 62 százaléka azért változtatott hivatást, mert a péksütemény 25 százalékát automaták készítik... A tisztviselőket sem kecsegtetik rózsás kilátások. Az irodai alkalmazottak 42 százalékának már állást kellett változtatnia. A kölni postaigazgatóságon például egy elektronikus számítógép kétmillió nyugdíj nyilvántartását, ellenőrzését és kiutalását végzi, 220 ezer telefonszámlát dolgoz fel, 31 ezer fizetést számit ki, s még 55 ezer motoros jármű adatait tartja számon. Pontosabb, megbízhatóbb és sokkol gyorsabb, mint több száz alkalmazott. Egyelőre a bonni államban sem tudnak receptet arra, hogyan oldják meg az eltűnő foglalkozások problémáját. A jövő foglalkozás ágait legfeljebb sejteni lehet, így aztán nincs más hátra, mint hogy alaposabb és sokoldalúbb képzést javasoljanak a jövő embereinek. Ujiizfetiág Az utóbbi két évben egy új gadhotó, ami nem csoda, ha a náci párt volt tagja kancellár lehet. A becslések szerint a náci Wehrmacht vagy az SS-csapatok fegyverzetének vagy felszerelésének ára a legutóbbi tiz évben megtízszereződött. Hiába, a kereslet emeli az árakat, s ami a háború végén hanyat-homlok menekülés közben teher volt, ma már keresett emléktárgy. A náci ejtőernyősök, a „zöld ördögök" sisakja több száz márkába kerül, egy Wehrmachtvagy SS-katona teljes felszerelése pedig csinos kis vagyonnal is felér. SS-tábornoki egyenruháért, ha beszerezhető, több ezer márkát is megadnak A második világháború után sok katonai emléktárgy került a nyugati nagyhatalmak megszálló csapatainak kezébe, mert előszeretettel gyűjtik a volt ellenfél utáni emlékeket. A Wehrmacht maradványai mór akkor emléktárgynak számítottak. Igy aztán a németeknek a zsebük mélyére kell nyúlniuk, ha fel akarják idézni a „dicső kor" emlékét legigazságosabb valami a földön, de tévedés. A nyugatnémet igazságügyi szervek ugyan megtiltották, hogy „temetkezési vállalatok képviselői üzleti látogatásokat tegyenek", ám erős a konkurrencia, és sok esetben a kórházi személyzet — nem ingyen — előre tájékoztatja a temetkezési vállalatokat a várható halálesetekről. A temetésre is, akár az életr«, a rendi kiváltság nyomja rá bélyegét. Egy átlagos temetés mintegy 300 márkába, egy luxustemetés ötezer márkába kerül. A normális sír 30 márka, a jobb 350 körül van, előkelő hely pedig 1500 márkába kerül. Vannak temetők, ahová közönséges halandó be sem kerülhet. Ilyen például Bonnban az ún. régi temető, amelyben csak érdemes polgároknak van „joguk" temetkezni. Meggyőződésem, hogy azok az „érdemek" megvásárolhatók. A halálozás is idényjellegű. Leginkább tavasszal és nyáron halnak az emberek. November azonban — tekintettel a többszöri halottak napjára: a katolikusra, az evangélikusra, az elesettekére — minden időszakkal felér. A virágüzlet egész novemberben virágzik. A gyászoló hozzátartozók nem szoktak alkudozni. A ternetkezési vállalatok ezt pimaszul kihasználják: egy átlagos koporsó -üzletileg 160 márkába kerül, a temetkezési számlán azonban már 400 márkás összeggel szerepel. „Okleveles takarítónők" Bonnak időnkint valamiben elsőbbsége van. A munkahivatal például takarítónői tanfolyamot rendezett, melynek végzett hallgatói igényt tarthatnak az „okleveles takarítónő" címre. Az élcelődök „főiskolának" csúfolják ezt az intézményt, de ezt megint az itteni címkórsággal őszszefüggésben kell látni. Nem jelentkeztem a tanfolyamra, mert bizonyos tapasztalatokat kénytelen lennék otthon nyire olyan férfiak vezették, akik állandóan a szakmában dolgoznak. A takarítónőkkel egyébként Bonnban éppen olyan problémák vannak, mint itthon. Leálázó, kényszerből vállalt foglalkozásnak tartják, mely olykor ideiglenesen csak arra jó, hogy kifizethessék a részletre vásárolt tévékészüléket vagy autót. Az olyan hangzatos címek, mint a „helyiséggondozó" vagy „parkettkozmetikus" sem szünteti meg a takarítónőhiányt. Egyszer mégis sajnáltam, hogy nem jelentkeztem az említett tanfolyamra. Költözködtünk, s az új lakásban sehogyan sem sikerült eltüntetnünk az előző lakó után a padlón maradt szürke mázt, mely ugyanis bizonyos egyszerre „tisztító és fényező" csodaszer használatának a következménye volt. „Dinamikus hivatás" A nyugatnémet dolgozóknak úgyszólván a fele életében egyszer már hivatást változtatott. Ne értsük félre: nem foglalkozást, hanem hivatást. Ezt a tényt, valamint azt az előrejelzést, hogy a technológiai fejlődés következtében az emberek kénytelenek lesznek egyre gyakrabban hivatást változtatni, szemléltetően bizonyítja a „Dinamikusan a hivatásban" elnevezésű kiállítás, melyet a legközelebbi két évben vagy száz városban fokozatosan bemutatnak. A jövőre nézve komoly intelem. A technikai és technológiai fejlődésnek megfelelő hivatásváltoztatás szüksége olyan jelenség, amelynek eddig nem szenteltek kellő figyelmet. Pedig a szövetségi köztársaságban már problémákat okoz. A nyugatnémet férfiak 80 százalékának az a meggyőződése, hogy megfelelő szaktudással vagy gyakorlattal rendelkezik. A kutatás azonban egészen más távlatokat mutat: a bonni államban évente mintegy 900 ezer fiú és lány készül valamilyen hivatásra. Már ma bizonyos, hogy kétharmad részük olyan iparágakat tanul ki, amelyek 1990-ben, amikor ők 30—40 évesek lesznek, már nem fognak létezni. Nem valamilyen különleges üzleti forma, az ún. fogyasztói piac is rendkívül fellendült. A fogyasztói piacok különleges áruházak, amelyek a városon .kívül vagy több város között állnak. Egy ilyen piac félúton van Bonn és Köln között, mindegyik várostól jó tíz kilométerre. Honfitársunk ennek hallatára meghökken, mert itthon és külföldön is hozzászokott a városokon belüli túlzsúfolt áruházakhoz. Itt azonban mind több ember jár vásárolni a városon kívül. Természetesen, összefügg ez a motorizálódás fejlődésével, amelynek következtében a városok központjait reménytelenül eldugaszolják az autók. A fő ok azonban az, hogy az emberek számolnak, s a kis pénzt is megnézik. Ezeken a kereskedelmi piacokon az óru ugyanis 5, 10, sőt néha 15 százalékkal olcsóbb, mint a városi áruházakban. Ez azért lehetséges, mert egy ilyen piac lényegesen kisebb beruházásokat igényel, mint a városi áruház. Ott egy négyzetméternyi telek ára több ezer márka, viszont a piacok rendszerint „zöld réten" épülnek. Régi gyári csarnokokat is átalakítanak erre a célra. Sokkal egyszerűbb, s az önkiszolgálás nagyméretű alkalmazásával igen lecsökkentik az üzemköltségeket. E piacok körül mindig nagy parkolóhelyek vannak, mert a vásárlók 86 százaléka autón jön. Természetesen több árut vesznek egyszerre, hogy kifizetődjék az odautazás, mely néha kisebb családi kirándulásnak is beillik. Az NSZK-ban jelenleg mintegy 350 ilyen piac van. Együttvéve több mint egymillió négyzetméter területet foglalnak el, körülbelül háromezer négyzetméter jut mindegyikre. Tavalyi forgalmukat hatmilliárd márkára becsülik, Furcsa gyüjtőszenvedély Katonai ereklyék gyűjtése nyilván éppen olyan hobby, mint a többi. Nyugat-Németországban az utóbbi időben azonban hivatalosan is divatba jött szomorú emlékű tárgyak — a náci fegyveres erők emlékeinek gyűjtése. Bizonyos, hogy a náci korszak társadalmilag már megint elfőDrága szórakozás A bonni államban is drága és korlátozott lehetőségű szórakozás a vadászat, s ezért mindinkább jobb társaság bontonjához tartozik. Csakhogy nem mindenki engedheti meg magának, hogy évente több ezer márkát guberáljon le vadászterület bérléséért, ezért mindig ott vadásznak, ahol egy kis mód van rá. Bonnban például kedvelt vadászterület a Venus-hegyi erdő. Ez egy befásított domb a város fölött, olyan mint például a bratislavai Koliba, csak nagyobb erdőkkel. Ott vannak a bonni egyetem orvosi klinikái is, meg a politikai előkelőségek villanegyede. Ott lakik Lübke szövetségi elnök, Brandt külügyminiszter, számos diplomata és más nagyságok. Nem csoda, hogy a lövöldözés mindig rossz vért szült. Nemcsak az ottlakók és testőrségük, hanem számos üdülő körében is, mert a Venus-hegy közkedvelt sétahely. Most aztán be akarják tiltani a Venus-hegyi vadászatot. Gyenge vigasz Szent Hubertusz védenceinek, hogy a közeli Kölnben csak a városi zöld övezetben és a temetőkben engedélyezik a vadászatot. Az NSZK-ban igen nagy az érdeklődés minden vadászlehetőség iránt, noha ez nem olcsó mulatság, ezt bizonyítja néhány számadat. Több mint 200 ezer vadászengedély tulajdonosának mintegy 37 ezer vadászterület áll rendelkezésére, melyeknek nagysága együttvéve körülbelül 24 millió hektárt tesz ki. Ez ugyan imponálónak tűnhet, ám a valóságban több mint öt vadász jut egy vadászterületre, egy vadászra pedig egy négyzetkilométernél alig nagyobb vadászterület esik. A vadászati szenvedéllyel járó költségeket — beleértve a fegyvert, az állatok etetését és a nagy adót — évi 300 millió márkára becsülik. Az évente elejtett vad azonban csak mintegy 50—70 millió márka értéket képvisel. A két összeg közti különbség az az ár, amelyet a vadászás örömeiért kell fizetni.